Az oktatásügy már régen nem a társadalmi fejlődést, a haladást meghatározó, formáló, hanem követő, kiszolgáló, problémakezelő ágazat. Mégis alapvető záloga a megmaradásunknak.
Az idei országos pedagógustalálkozón több tényező is elhangzott, amelyek veszélyeztetik iskoláink létét. A teljesség igénye nélkül:
1. Az új törvényváltoztatás, mely többek között a következőket tartalmazza:
– a magyar iskolákban az 1. osztályban 5 órát akarnak szánni az írás-olvasás megtanítására, a szlovák iskolában 9-et,
– a szlovák alapiskolákban az alsó tagozaton 8, a felsőn 19 szabad óra van, összesen 27 ó, a magyar iskolákban ugyanez 6 ó, ill. 7 ó, összesen 13 ó
– a magyar iskolákban csak egy idegen nyelv lenne, a második idegen nyelvre nincs szabad órakeret
– a csökkentett szabadóra-keret nem ad módot a 2008-as oktatási törvényben rögzített és bevezetett saját iskolaprogramra…
2. A csökkenő diáklétszám.
– a normatív finanszírozás 250 diákra volt eredetileg felállítva,
– 120 iskolánkban (46%) a tanulók száma 50 alatt van,
– a születendő gyermekek számának csökkenése következtében az egyre kevesebb tanulóhoz képest sok az oktatási intézményünk. Ebből logikusan következik a központosítás.
3. Egyéb problémák, hiányosságok, és amire a 25 év alatt nem került sor:
– nagyon magas az óraszám,
– nincs magyar történelemóra,
– nincsenek önálló magyar szakmai háttérintézmények,
– magyar gyerekek kerülnek szlovák iskolába,
– tanulók települések közti „átcsábítása”,
– külföldön tanulók emelkedő száma (értelmiségi családok),
– közös igazgatású iskolák,
– fejlesztéspolitika, fejlesztési stratégia hiánya….
4. Mindezek mellett veszélyben az iskolatanácsok, a kormány az iskolák államosítására törekszik.
„Az idei konferencia arra jó, hogy elindítsuk a gondolkodást. Bízunk benne, hogy ha az emberek hazamennek a régiójukba, meg tudják beszélni végre, hogy milyen alternatívát tudnak vállalni, választani annak érdekében, hogy a magyar gyerek magyar iskolába járjon akkor is, ha az említett okok miatt iskolamegszűnés következne be. Széles társadalmi összefogással születhet csak érdembeli döntés, amely pozitívan hat majd a szlovákiai magyarság jövőjére” – fogalmazott Jókai Tibor a Felvidék.ma-nak a konferencia napján. Cikkünket a konferenciáról ITT>>> olvashatják.
Az oktatási rendszer formálódása során a rendszerváltozás óta, tehát a 25 év alatt 5 új oktatási törvényre és 17 oktatásügyi miniszterre volt szükség. A legújabb törvényváltozás következtében, mely 2015. szeptember elsejétől lép érvénybe, körülbelül 120 iskolánk került veszélyeztetett helyzetbe. Ezek azok a kisiskolák, ahol a diáklétszám 50 alatt van.
A problémák megoldásáról beszélgettünk Fodor Attilával, a Comenius Pedagógiai Intézet igazgatójával.
Egyetért Jókai Tibor azon felvetésével, hogy a régiókon belül kell megoldani a problémákat?
Lényegében egyetértek, azzal a kiegészítéssel, hogy a közoktatásnak – némi egyszerűsítéssel – két szintje van: az egyik szint maga a rendszer, a másik pedig a helyi szint, ami alatt érthetünk egy-egy iskolát vagy egy kistérséget is. Mindkét szinten számtalan probléma és gond van, mindkettőn sok a tennivaló. Azt gondolom, mindkét szinten szükséges, hogy legyen világos jövőkép és megvalósítható fejlesztési stratégia. Csak egy példa a rendszerszintű stratégia fontosságára: beléptünk az Európai Unióba és hihetetlenül nagy összegű fejlesztési forrásokhoz jutunk hozzá. De ha a rendszer felkészületlen, koncepciótlan, ha nem tudja, hogy mire kellene használni a forrásokat, akkor a pénzt rosszul is felhasználhatják. Ugyanígy a kistérségnek is kell, hogy legyen oktatási stratégiájuk. Persze a két stratégia egész más. Az egyik stratégia 3-4 ezer intézményről és 1 millió diákról gondolkodik, a másik – helyi stratégia – pedig a maguk kisiskolájáról, arról az 50 vagy 200 gyerekről. Az a jó, ha a kettő között harmónia van. Ami úgy teremthető meg, hogy az államnak van egy világos jövőképe, fejlesztéspolitikája, amihez a szereplők tudnak igazodni, alkalmazkodni. Ily módon tervezhetővé válnak a folyamatok, a célokhoz kiszámítható források tartoznak, a rendszer jól szabályozott. Az erőfeszítések mindkét szinten azonos irányba hatnak, egymást erősítik.
Ez egy nagyon ideális állapot volna, viszont jelenleg nem ismerjük a finanszírozási feltételeket. Előadásában kifejtette, hogy országos oktatási stratégia nem létezik, akkor mi lehet az alapja a helyi szintű stratégiaépítésnek? Mihez viszonyítva kezdjenek hozzá a kistérségek magyarjai?
Lélekben, elszántságban és szakmailag sem vagyunk felkészülve a kistérségi oktatástervezésre. Sajnos, egyelőre csak odáig jutottunk el – ha vannak jó kivételek, akkor tőlük elnézést kérek -, hogy az érintettek összejönnek, mindenki elmondja a monológját. A sok probléma, panasz, a megoldhatatlannak látszó helyzetek pedig elkeserítően hatnak. Az esetek egy nagy részében e ponton el is fogy a kedv, az erő a kiútkereséshez. A kistérségi oktatástervezés az, amikor a térségnek, az ott található iskoláknak az igazgatói, pedagógusai, iskolatanácsai, szülői szervezetei, polgármesterei, fenntartói… körülülik az asztalt, elkezdenek elemezni, tervezni, számolni, látják, ismerik a statisztikákat, ismerik a helyzetet, és megoldásokat, vállalható kompromisszumokat keresnek. A tervezés és döntéstudomány szerint úgy lehet jó döntést hozni, hogy több alternatívát dolgozunk ki, majd megvizsgáljuk, melyik a legmegfelelőbb. Én ezeket az alternatívákat egyelőre nem látom. Azt látom, hogy mindenkinek van saját stratégiája. Például az egyik iskolának bevált módszere van arra, hogyan „szippantsa” el a gyerekeket a másiktól. Ha végiggondolnák a kérdést, lehet, meg tudnánk beszélni azt is, hogy ennek a lépésnek mik lehetnek a hosszútávú következményei. Elszippantom a gyerekeket egy másik iskolától, az tönkremegy, megszűnik. De ha átbeszélnénk, kiderülne, nem biztos, hogy ez jó taktika. A faluból, amely óvoda, iskola nélkül marad, elköltöznek a fiatalok, s néhány év múlva már nem lesz kire kivetni a hálót. És a kiüresedő falvainkba majd betelepülnek mások, idegenek, akik megveszik a földjeinket, házainkat. Ez a gondolkodási és tervezési kultúra azért hiányzik talán belőlünk, mert sok évtizedet éltünk úgy, hogy valakik mindig megmondták, hogy merre van előre. Most nincs „lenini” út, most az utakat helyben kell kitalálnunk. Ez a kultúra lehet, hogy csak most alakul – az önkormányzati, a helyi közösség. Az is nehezíti a helyzetünket, hogy a helyi közösségekbe nehéz ma aktív embereket találnunk. Olyanokat, akik munka mellett, munka után hajlandók még közösségi tevékenységet kifejteni. Sokan panaszkodnak például, hogy a pedagógusok szinte kivonultak a kulturális és helyi életből. Vissza kell őket hozni. Az egyházakat is, meg a cserkészeket is, az egyéb szervezeteket is. Ki kell alakítanunk a cselekvőképes helyi társadalmat. Az egyik ok, amiért nem megy ez a párbeszéd, az, hogy a szereplőknek sokszor megélhetési gondjaik vannak. Sok olyan probléma van, ami nehezíti a helyzetet, és ezért a kistérségi tervezésből most be kell iratkoznunk az elemi első osztályba és megtanulnunk azt.
Véleménye szerint ki legyen a kezdeményező?
Azt gondolom, hogy bárki, aki olyan természetes autoritással, személyiséggel rendelkezik, hogy az ő hívó szavára leülnek a kistérség szereplői. Ha ez a pap, akkor ő, ha a polgármester, akkor a polgármester, ha az iskolaigazgató, akkor legyen az iskolaigazgató. Az asztal körülülése ne legyen formális, amikor mindenki elbeszél a másik mellett. Ezek a találkozók legyenek okos, higgadt beszélgetések, szülessenek alternatívák. Továbbá, ha elsőre nem értettük meg egymást, legyen erő második, harmadik körre is. Az egymásra figyelés, a közös gondolkodás nagyon nehéz dolog. Azt mondják, hogy ez a demokrácia része.
Beke Beáta, Felvidék.ma
