Tóth Vilmos agronómus növénytermesztéssel foglalkozik. 100-110 hektáron gazdálkodik a Komárom-Esztergom megyei Bokodon. Nővére még a felvidéki Naszvadon látta meg a napvilágot, de ő már magyarországi születésű, mivel kiterjedt rokonságának a felét, köztük az ő szüleit is a lakosságcsere-egyezmény keretében telepítették ki 1947-ben a szülőföldjükről.
A felvidéki Naszvad, ahonnan menniük kellett, Révkomáromtól 10 kilométernyire van. Gyakran járnak rokonlátogatóba és családja a többi elüldözött felvidéki magyarénál szerencsésebbnek mondhatja magát, hiszen Magyarországon egy kitelepített sváb család után körülbelül ugyanakkora területet kaptak, mint amekkorát a csehszlovák hatóságok elvettek tőlük.
Miért kellett eljönniük a Felvidékről?
– A politikusok hibás döntései miatt. Semmi másról nem volt szó. A tágabb rokonság felét 1947 nyaráig már áttelepítették Magyarországra, így a szüleim is Nemesnádudvarra kerültek, oda telepítették őket.
Miért pont oda?
– Onnan sváb, vagyis német nemzetiségűeket telepítettek ki és a megüresedett házakba vitték a felvidéki magyarokat.
Mekkora volt a vagyonuk, amit ott hagytak, hiszen azt látjuk, hogy a szlovák-magyar lakosságcsere következtében aránytalan volt a vagyontömeg, amit a Szlovákiából kitelepített magyarok hagytak hátra és az, amit a Szlovákiába Magyarországról áttelepülő szlovákok hagytak…
– Mivel én már Magyarországon születtem és Szlovákiában csak rokoni kötődéseim vannak, mindig azt hallottam, hogy amit tőlük otelvettek, házat, meg valamennyi földet, azt Nemesnádudvaron megkapták, tehát ők személy szerint nem jártak rosszabbul.
Jobban jártak?
– Jobban sem jártak. Sőt, azért sem jártak jobban, mert az 1947-es kitelepítést követően az apai és az anyai ági nagyszülők is odakerültek, és a két nagypapa 5-6 éven belül meghalt. Pedig nem voltak idősek, mert a századforduló előtt 1-2 évvel születtek.
A feleségek ellenállóképesebbek voltak?
– Az egyik nagymama 1979-ben halt meg, tehát jóval túlélte a férjét, a másik, az anyai pedig 1983-ban.
Vagyis a férfiak rokkantak bele a kitelepítésbe…
– Valószínű, hogy őket jobban megviselte.
Lehet tudni, hogy ez hogyan zajlott, Ön elbeszélésekből bizonyára értesülhetett arról, hogy mindez mit jelentett a család számára?
– Konkrétan úgy, hogy Érsekújváron volt egy tehervagon, abba az ingóságot bele lehetett tenni, és ami abba belefért, azt elhozhatták, ami nem, az viszont ottmaradt. Aztán több napig tartó utazással levitték őket a bajai vasútállomásra és onnan szállították Nemesnádudvarra, ami Bajától körülbelül 20 kilométerre lehet.
Mi azonban most nem Baján vagy Baja környékén, hanem Bokodon beszélgetünk, tehát valamiképp közelebb kellett kerülniük közben a szülei korábbi szülőföldjéhez.
– Édesapám 1940-ben bevonult sorkatonai szolgálatra Komáromba. Két év volt akkor a katonaság, és amikor le kellett volna szerelniük, azt mondták nekik: Na fiúk, nem szereltek le, hanem mentek a Donhoz! Kivitték őket lóval, vonattal, aztán gyalog jöttek haza. Szerencsére nem került fogságba. Megúszta a háborút és 1945. május 15-én összeházasodtak. Egy évre rá, 1946-ban megszületett a nővérem: ő még Csehszlovákiában, Naszvadon. 1947-ben pedig kitelepítették őket Nemesnádudvarra, ahol valamiért nem találták a helyüket. Anyu elment Pestre bentlakásos nappali szülésznőképzőre, apu pedig a Ferencvárosban volt sarus a pályaudvaron.
Tehát Budapesten kötöttek ki mindketten?
– A 2-3 éves nővérem a nagymamánál és a két fiatal pedig, mintha semmi közük sem lett volna egymáshoz, Pesteéltek két évig, amíg le nem telt a szülésznőképző. Utána anya a Komárom megyei Tarjánban – Tatabánya fölött – a szülőotthonban kapott állást és szolgálati lakást. Ekkor egyesült a család: a nővérem, meg a két szülő. Ez egy járásban volt Bokoddal, ahol éppen szülésznőt kerestek, így aztán átjöttek Bokodra és így telepedtek le itt.
Mekkora szerepet játszott a család Bokodra költözésében a földrajzi távolság?
– Hogy közelebb legyenek a valamikori hazájukhoz.
Nemcsak Ön, aki már itt született, hanem a nővére is, aki még odaát, mindketten inkább a trianoni Magyarországon mozogtak otthonosan, míg a szüleiknek élénk emlékeik voltak a Felvidékről. Mennyire tartották és tartják a kapcsolatot a rokonsággal, amelynek a fele odaát van?
– Mi tartjuk ugyan a kapcsolatot, de mind a nemesnádudvari, mind pedig a naszvadi kapcsolatok lazulnak, ami természetes.
De a gyermekei közül a fiának például most néhány héten belül felvidéki párja lesz!
– Ilyen eset előfordulhat.
Lehet tudni, hogy hová való a párja?
– Egy szintén Komáromtól 20 kilométerre lévő szlovákiai faluban élő magyar lány a menyasszonya.
A felvidéki származásuk mekkora szerepet játszott az életükben, próbálták ettől távol tartani magukat vagy inkább ápolták az emlékét?
– Nem próbáltuk ettől távol tartani magunkat. Olyan, mintha az ország egyik településéről egy másikra költöznénk. Ez is Magyarország, az is Magyarország volt, tehát ez a mi számunkra soha nem volt gond. Édesapám számára ez természetes volt. Parasztgyerekként Pestre került, de az átmeneti állapot volt, aztán Tarjánba költöztek, ahol a kőbányában dolgozott, majd amikor Bokodra kerültek, akkor vájárként kereste a kenyerét a szénbányában és onnan is ment nyugdíjba. Ők hatan voltak testvérek, akik közül négyen kerültek át és ketten maradtak a Felvidéken.
Ön agronómusként végzett. Mondhatni földbirtokos, hiszen ebből él. Mekkora területen gazdálkodik?
– Megközelítőleg 100 – 110 hektárnyi földdel rendelkezünk, amit saját gépekkel és saját erőből művelünk. A területeink jónak mondhatók, szántóföldi növénytermesztéssel foglalkozunk. Van egy nagyon kicsi szőlőnk, de az hobbi. Présházzal is rendelkezünk, de az inkább szórakozásjellegű. Ezt a szántóföldi növénytermesztést két John Deer traktor szolgálja, valamint a hozzájuk tartozó munkagépek.
A mai műszaki színvonalon ezzel a területtel középbirtokosnak számít, hiszen sokkal jobbak a terméshozamok, mint a két világháború között.
– Sőt, az utóbbi évtizedekben, különösen az utóbbi húsz évben nagyon nagy volt a fejlődés.
Értékesítési gondjaik vannak?
– Nincsenek. Jó kapcsolataink vannak, általában mindenki korrekt és bárkivel tudunk korrekt üzletet kötni.
Gecse Géza, Felvidék.ma
