Tisza István gróf miniszterelnök javaslatára Ferenc József 1904 áprilisában rendelte el II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazahozatalát Törökországból. A Fejedelem 1735-ben, nagypénteken halt meg rodostói emigrációjában. Édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el Isztambulban, a galatai jezsuita templomban, szíve pedig a Párizshoz közeli Grosbois-ba került.
Az ötlet persze nem Ferenc József fejéből pattant ki, a király a magyar vezetők régi kívánságának tett eleget. Nyilván az sem kerülte el figyelmét, hogy a terv politikai kockázattal egyáltalán nem, népszerűség növekedéssel annál inkább járhat. Rákóczi személye nem volt számára ellenfél, s temetése – ellentétben Kossuthéval – hivatalos szintre emelkedhetett.
II. Rákóczi Ferenc 1735-ben, nagypénteken halt meg rodostói emigrációjában. Édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették el Isztambulban, a galatai jezsuita templomban, szíve pedig a Párizshoz közeli Grosbois-ba került. Nyugvóhelye nem ment feledésbe, de túlzás lenne azt állítani, hogy zarándokhellyé vált volna. A XIX. században, a Rákóczi-kultusz kibontakozásával egyre gyakrabban felmerült az újratemetés igénye. A Rákóczi-szabadságharc 1903. évi bicentenáriumát már országszerte megünnepelték, mintegy előkészítve a rehabilitációt és a hamvak hazahozatalát.
Újratemetés uralkodói leiratra
„A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak idegen földben, s e hamvaknak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezi. Hála legyen érte az isteni gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik.”
Ez a szöveg állt Ferenc József király 1904. április 18-i uralkodói leiratában, melynek címzettje a magyar kormány feje, gróf Tisza István volt, s melynek zárása így hangzott: „Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével foglalkozzon és erre vonatkozó javaslatait elvárom.”
Az újratemetésre 1906 októberében került sor, amikor Magyarországon már nem a dualizmus korának meghatározó politikai ereje, a Szabadelvű Párt, hanem az ellenzéki koalíció volt hatalmon. Az esemény előkészítése azonban már a hatalomváltás előtt megkezdődött, tehát a Rákóczi-újratemetés nem csupán a „függetlenségi” koalíció érdeme volt, bár utóbb ez a vélekedés vált elterjedtté. Ki kell emelni, hogy mind az 1894-es Kossuth-temetés, mind az 1906-os Rákóczi-újratemetés idején Wekerle Sándor állt a kormány élén.
A fejedelem hamvaiért október 14-én öttagú bizottság utazott a török székvárosba Thaly Kálmán vezetésével, aki 1889-ben a sírok azonosításánál is főszerepet játszott. A koalícióhoz közel álló Thaly előtérbe kerülése nem véletlen: bár neve ma már inkább csak hamis kurucnótái révén ismert, egykor oroszlánrészt vállalt a széles körű Rákóczi-kultusz megteremtésében. Október 20-án az országgyűlés eltörölte a Rákóczit és a szabadságharcot megbélyegző 1715-ös határozatot, továbbá megszavazta az újratemetésről és a felállítandó síremlék költségeiről rendelkező 1906. évi XX. törvényt.
Bár a végső cél nem Budapest, hanem Kassa, illetve Késmárk volt, az ünnepségsorozat tetőpontja egyértelműen a fővárosban volt.
1906. október 28-án reggel fél kilencre ért be a vonat a Keleti pályaudvarra, ahol a fogadóünnepséget a főváros új polgármestere, Bárczy István vezette. A koporsók gyászhintókra kerültek, majd a díszmagyarba öltözött előkelőségek és a Rákóczi-kort megjelenítő, Szendrei János történész koreografálta díszmenet a Kerepesi úton és a Károly körúton át a Deák térre vonult.
Ezt követően Rákóczit és társait a Szent István Bazilikában, Thökölyt pedig a Deák téri evangélikus templomban ravatalozták fel. Mindkét templomban gyászmisét celebráltak, melyen megjelentek a képviselők, a főrendek, a tudományos közélet vezetői, a fővárosi elöljárók, valamint az újratemetett emigránsok leszármazottai is. Este a hamvakat újabb díszmenet kísérte vissza a pályaudvarra.
1906. október 29-én reggelre ért a különvonat a Felvidékre. Rákóczi, Bercsényi és a többiek temetése még aznap lezajlott a kassai dómban, másnap pedig Thökölyt is végső nyugalomra helyezték a késmárki új evangélikus templomban.
A Rákóczi-kultusz fénykora
A díszmenet kelléktárát, külsőségeit már jól ismerhették Budapest lakói: a kor reprezentatív temetésein megszokott volt a drapériák, gyászlobogók és a fátyollal letakart, nappal is égő gázlámpák, valamint a jelmezes felvonulók látványa. Méreteiben azonban Rákóczi és társai fővárosi gyászmenete csak a Kossuth-temetéshez és az 1896-os millenniumi díszmenethez fogható: mindhárom eseményre zarándokok tömege érkezett Budapestre az ország minden részéből.
Még a gyászünnepségek napján, október 28-án hivatalossá vált, hogy a belvárosi Kerepesi út neve Rákóczi útra, az ebbe csatlakozó Csömöri úté pedig Thököly útra változik. (A szomszédos Hatvani utcából szintén későbbi névadója temetése alkalmával lett Kossuth Lajos utca 1894-ben.) Maga a gyászmenet tehát a mai Rákóczi úton vonult a pályaudvar felé, amint ezt 1927 óta dombormű is megörökíti az 5. számú ház homlokzatán. A későbbiekben a fejedelem lovas szobrot kapott a Parlament előtt, alakja bekerült a Millenniumi emlékmű oszlopai közé, s mellszobor örökíti meg a kispesti Kossuth téren is.
1906-ban a Rákóczit és önmagát egyforma hévvel ünneplő politikai elit nem sejthette, hogy a fejedelem és társai hamvai röpke tizenhárom évig nyugodhatnak a magyar állam területén. Mint tudjuk, nem helyük változott meg, hanem az ország határai.
(Forrás: mult-kor.hu)