Amikor a felsőszemerédi kriptába temetett családok nevét említettem egyik barátomnak, gyorsan hozzáfűzte mondandómhoz, hogy bizony, ezek a nevek nem magyar hangzásúak, és ezért talán kár velük annyit foglalkozni. Gondolom, másokban is megfogalmazódik eme megállapítás, ám azt is remélem, hogy mindez csak a nem elegendő információ hiánya miatt van így. Hiszen neveinkből következtetni itt, Közép-Európában valamiféle nemzeti tudatra, ilyen-olyan mivoltunkra, nem lenne napjainkban mindig helyénvaló.
Egyébként is: ezeket az embereket hajdan „honfiúsították”, értékelve a magyar nemzet és haza érdekében kifejtett munkásságukat, akár gazdasági, akár szellemi-kulturális téren. S ha a selmeci német eredetű bányagróf, Hellenbach János megfelelt II. Rákóczi Ferencnek, mint háziorvos és pénzügyminiszter, miért ne lehetnénk mi büszkék a szemerédi kriptában nyugvó leszármazottaira? Avagy a bajor eredetű Stainlein-Saalenstein család tagjaira, akik közül hajdan többen is támogatták szegényebb őseinket, templomainkat, iskoláinkat? Építtettek zárdaiskolát, menhelyet a betegeknek stb. És kapcsolatban voltak Széchenyi Istvánnal meg a Madáchokkal, foglalkoztattak híres zeneszerzőket, köztük Erkel Ferencet is.
De itt voltak a Wilczekek is, kik közül néhányan jogot végeztek a pesti egyetemen, könyvtárat, pénzintézetet, múzeumot alapítottak; magyar történészként szereztek elismerést, publikáltak a kor kiváló szaklapjában, a Századokban, hogy csak néhány dolgot említsünk hirtelenjében. Vagy kiemelhetnénk a Chorinskyak nemesebb tetteit is. Például azt, hogy alapítói voltak a Honti Gazdasági Egyesületnek, magas szintre emelték tájainkon a szarvasmarhatenyésztést stb. Az is igaz ugyan, hogy nem lévén a hatalmas birtokokon elegendő itteni munkásember, Bars és Zólyom megyék szlovák tájairól hoztak ide alkalmazottakat nagy számban, akik aztán később itt rekedtek, mintegy módosítva az egyes települések nemzetiségi arculatát.
De térjünk most vissza a romos családi temetkezési helyhez, ahol talán a Wilczekekből nyugszanak, illetve nyugodnának a legtöbben, ha vandáljaink az utóbbi évtizedek során nem forgatták volna ki őket saját sírboltjukból is. Osztrák grófi család leszármazottai ők, akiknek ősei lengyel nemesek voltak. Szemerédre nősülés útján került Wilczek Henrik Vilmos (1819-1884) császári kamarás, aki feleségül vette Stainlein Malvinát. Mindketten Szemeréden vannak eltemetve. Házasságukból hat gyermek született, közülük valamennyien az említett kriptában nyugszanak. Wilczek Gilbert még születésének évében, 1850-ben elhunyt. Wilczek Henrik Frigyes (1852-1891) nőtlenként, Wilczek Mária (1845-1868 – más helyen 1932) hajadonként halt meg. Wilczek Paula (1874-1926) gróf Chorinsky Ignác (1846-1896) felesége lett. Róla még szólunk itt.
A Wilczek-családfa és címer (Kép: Csáky Károly/Felvidék.ma)
A legidősebb testvér, Wilczek Ede Frigyes (1842-1897) a jómódú Prónay Annát (1845-1911) vette feleségül, és Felsőszemeréden temették el őket is. A grófról lexikonjaink is megemlékeznek; a Pallas Nagylexikon például kiemeli, hogy tagja volt a magyar főrendháznak, de „a politikai életben nem igen vett részt, annál többet érdeklődött a hazai történet iránt és maga is írt több rendbeli munkát.” Foglalkozott a vasutak gazdaságban betöltött szerepével, a dunai hajózás jövőjével, a Földközi-tenger történetével. E témakörökből két német nyelvű munkája is megjelent, de magyar nyelven ugyancsak rendszeresen publikált, a Századokban például több terjedelmes tanulmányát közölte II. Endre király keresztes hadjáratáról, az Anjou-korabeli magyar tengerészetről vagy a Horváthy családról.
E házaspár gyermeke volt gróf Henrik Vilmos Frigyes Ede (1873-1944), aki Almássy Anna Vilma (1875-1967) nemes kisasszonynak lett a férje. Ő Pesten végzett jogi tanulmányokat; egy ideig a császári-királyi hadsereg hadnagya volt, majd a megyei közélet ismert személyiségévé vált. Wilczek Vilmos sokat tett a Honti Múzeum megalakulásának érdekében. Úgy is, mint szervező és szponzor és úgy is, mint adományozó. Egyébként neki is gazdag magángyűjteménye volt, elsősorban porcelántárgyakból. De említhetnénk azt a – mára szinte teljesen eltűnt – gazdag könyvtárat is, melyet még a Hellenbachok korában alapítottak Szemeréden, s melyet ő tett rendbe feleségével 1917-ben, a könyveket saját nyomtatott exlibrisekkel ellátva. A kiváló férfiút 1944-ben a falut „felszabadító” szovjet hadsereg katonái ölték meg bestiális módon Szemeréden.
Vilmosnak testvére volt gróf Wilczek Frigyes Alfréd (1874-1841). A római katolikus földbirtokost 1897-ben a Pázmány Péter Egyetemen avatták az államtudományok doktorává. Aljegyzőként a megye szolgálatába lépett, majd tiszteletbeli főjegyzője volt Hont vármegyének, s ilyen minőségében összeállította a Hont vármegye törvényhatósági bizottsága által alkotott szabályrendeletek gyűjteményét, amely 1901-ben Ipolyságon nyomtatásban is megjelent. A több mint 400 oldalas munkát hosszú éveken át használták a megye hivatalnokai, ügyészei, egyéb tisztviselői. 1901-ben országgyűlési képviselő lett, aztán 1908-ban Nyitra vármegye főispánjává választották; 1910-ben pedig Hont vármegye, Selmec- és Bélabánya főispánja volt. A XX. század elején egy ideig elnöke volt a vidék legrégibb pénzintézetének, az Ipolysági Takarékpénztárnak is. 1922-ben alapítója, illetve 1928-tól elnöke volt a Magyar Légiforgalmi Társaságnak. Erdőkürtön birtoka és kastélya volt, de Szemeréden helyezték őt is végső nyugalomra feleségével, Latinovits Máriával (1884-1925) s korán elhunyt fiával, Wilczek Henrik Vilmossal (1812-1937) együtt. Erdőkürtön 2008-ban felvette nevét az ottani általános iskola.
Az ablakok keretek nélkül, a falak összefirkálva… (Fotó: Csáky Károly)
A Wilczek-családba nősült Chorinsky Igó (Ignác) alapítója, majd elnöke volt a Hontvármegyei Gazdasági egyesületnek. Magas szinten irányította gazdaságát, s a Hont megyei mezőgazdasági élet egyik fellendítője, meghatározó egyénisége volt. Neki köszönhető, hogy – mint az egyesület Értesítőjében írták róla – behozván e vidékre a berni és kuhlandi tenyészállatokat, a vármegye szarvasmarha-tenyésztése „kétszeres fontossággal bír”, s hogy „az ipolyvölgyi tájfajta marha kiváló keresletnek örvend”.
Említettük már, hogy a Szemeréden nyugvó régi nemesek közül többen is komoly jótékonysági munkát fejtettek ki. Chorinsky Ignác például 1886-ban az alsószemerédi templom mellékoltárának költségét állta; Chorinsky Josepha és Wilczek Leontina Felsőszemeréden 1876-ban Jézus és Mária Szíve-szobrot vásárolt a templomnak. 1913-ban Felsőszemeréden Wilczek Mária Feltámadási szobrot vett a templomba; 1875-ben Stainlein Lajosné a szegények számára adott 50 forintot; 1877-ben Stainlein Zsuzsanna „75 gyermeket részesített karácsonyi ajándékban“. 1905-ben gróf Wilczek Vilmosné Almássy Anna „Felsőszemeréden a korcsmaépület mellékhelyiségében egy ingyen meleg szobát s ingyen leves- és kenyérosztó intézményt állított fel, hol a szegények szállást és ellátást kapnak“. De támogatták a tűzoltókat és a tűzkárosultakat is, ami kiemelten fontos volt abban az időben.
Befejezésül mit is mondhatnánk még e hely kapcsán. Talán csak annyit: a hajdani híres családok nyughelyét még mindig meg lehetne menteni az utókornak. Akár bajor, osztrák, lengyel, szlovák és magyar összefogással, mozgósítva alapítványokat, jószándékú embereket és családtagokat egyaránt.
