Kedves, okos, segítőkész embernek ismertem meg Erzsit, úgy hét-nyolc éve.
Akkoriban indult pályázatunk, nemcsak a hazai, hanem a határon túli családorvosok számára is.
A határon túli kárpátaljai, erdélyi, vajdasági, felvidéki média képviselői közül ő volt az első, aki azonnal reagált e-mailben, aztán telefonos beszélgetésekkel tettük személyesebbé kapcsolatunkat.
Olyan volt, mintha nem is a ma rohanó embertípusához tartozna, mintha itt felejtették volna egy másik bolygóról, ahol a szeretet, a törődés, a kéznyújtás a másik felé, az önzetlen segítség a meghatározó értékek.
Erzsi rögtön felajánlotta a segítségét, és folyamatos együttműködést ígért. Mi küldjük a hírt, s a Felvidék.ma különös figyelmet szentelve a lehetőségnek, már közli is. Szavát olyannyira betartotta, hogy a publicitásnak köszönhetően a budapesti díjátadón minden évben ott állt a felvidéki doktor, vagy doktornő a toplistások között, volt amikor a dobogón is.
Erzsi, amikor csak tudott, itt ült Budapesten az első sorban és a szervezésben is segített. Akadt, amikor magával hozta a nyertes orvost is, sőt, egyszer Duray Miklóssal együtt érkezett. Erzsi javaslatára az egykori politikus, író a határon túli magyarok képviseletében mondott köszöntő szavaival emelte a gála színvonalát.
Emlékszem, néhány hónappal ezelőtt kelt utolsó e-mailjére. Érdeklődött, kérdezett mindenféléről, rólam, a pályázat hátteréről, de a betegsége szóba sem került. Válaszoltam kimerítően, még írt néhány rövidke mondatot, aztán a következő leveleimre már a munkatársai reagáltak. Az ember ösztönösen taszítja a bajt, nem akartam arra gondolni, hogy közeledik a tragédia.
Olvasom a hírt, és megdöbbenek. Tudom, hogy már nem jöhet több e-mail, sem telefon tőle, és az idei gálán sem találkozhatunk.
Hiányozni fogsz Erzsikém!
Kívánom, hogy ott, abban a másik világban is maradj olyan, amilyen itt voltál családodnak, munkatársaidnak, barátaidnak, mindenkinek, aki csak ismert!
Isten veled!
