Meghalt a király, éljen a király! Franciahonban ősi szokás szerint ezekkel a szavakkal szokták jelezni a királyi palota erkélyéről az aktuális uralkodó halálát és utódja trónra lépését. Itt, a Felvidéken kiáltanánk már mi is ilyesmit, de király nem is volt, a pisztácia elfogyott, önjelölt trónbitorlókkal pedig már lassan Dunát lehet rekeszteni.
A február 29-i parlamenti választással bekövetkezett az, ami tulajdonképpen sejthető volt: a Híd totális összeomlása és az MKP ismételt elhasalása. Sajnos az is valószínűsíthető volt, hogy ezután megkezdődik az anarchia időszaka és eluralkodik a káosz. Ennek lehetünk a szemtanúi éppen.
Megindult az „alulról építkező társadalmi párbeszéd” melyben az egyes szereplők egytől egyig olyan hangosan kiabálják az összefogás/egység gondolatát, mintha az nem lett volna evidens eddig. Holott az volt! Már 1998-ban is az volt, azért jött létre az MKP (értsd: Magyar Koalíció Pártja). Ezt az egységet verték szét 2009-ben… Nem most vált időszerűvé, nem most lett aktuális és nem most jutott valakinek az eszébe. Csupán mostanra amortizálódtak le az egyes felek, hogy ismét ilyen keretrendszerbe kényszerüljenek.
De vajon hogy is állnak pártjaink?
Bár a koronavírus-járvány okozta polémia lélegzetvételnyi szünetet hagy a pártjainknak, a helyzetükön viszont nem javít, sőt. A társadalomban egyre tapinthatóbb a bizonytalanság és a felvidéki magyar politizálás kezének az elengedése.
A Híd parlamenti eredményének (2,05%), csak az azóta eltelt idő ártott többet. A választás utáni első mérések már csak 0,6 és 1,8% közé tették Bugárékat. Bár az elnökség Bugárral egyetemben lemondott, állítólag folyik a párton belüli kiútkeresés, de ahogy a szakadék alján lévőknek szokás mondani: mélyebbre legalább már nem zuhanhatnak. Egyre többen vetnek keresztet a „projektre”, legutóbb éppen a szellemi ötletgazda, Hunčík doktor állapította meg a Népszavában a halál beálltát.
Örömködni nincs ok, mert az MKP sem fest sokkal jobban, de a sokat emlegetett társadalmi beágyazottsága és struktúrája ezúttal is megtartotta a stabil 4%-át, ám parlamenti tagságot ez negyedszerre sem ér. A különböző versenyeken éppen az ilyen versenyzőknek szokták kiosztani a vigaszdíjat, amit akár még meg is csíphet az MKP a déli járási hivatalvezetők és a kisebbségi kormánybiztos, illetve a Kisebbségi Kulturális Alap által.
A két korábban mérvadó szereplő mellett sorakoznak a futottak még kategóriás törpepártjaink. A méltán jelentéktelen MKDSZ kezdeti küldetése bár az volt, hogy megpróbáljon pár szavazatot elszedegetni az MKP keresztény szavazói táborából, de a végórákban ők is próbálták menteni létrehozó gazdájukat, Bugárt. Hihetetlen módon viszont ez sem segített a totális összeomlás elkerülése ellen (ki érti ezt…). Igaz, a sakkjátszma utolsó lépéseikor majdnem jutott nekik egy komoly szerep, amikor Régiók Pártjává való átnevezésükkel kis híján sikerült bepalizniuk 2/3-1/3 arányban az MKP-t. A párt lelkiismeretének viszont az utolsó pillanatban sikerült elrántania a kormányt (neki a jéghegynek). A Híd megsemmisülésével vélhetőleg ők is a múlt homályába temetkeznek.
A Magyar Fórumról a választási eredmények tükrében kitudódott, amit eddig is mindenki tudott, hogy gyakorlatilag Simon Zsolt egyszemélyes pártja. A választási preferenciája is eképpen alakult, az MKÖ eredményéhez hozzávetőlegesen 0,3%-kal járult hozzá.
Végül az egyszeri választási pártként meghatározott Összefogásról Magyar Közösségi Összefogásra átnevezett, azóta mégis leánykori nevét használó párt maradt, melyen kétségkívül a legjobban látszik az akarat. Az nem világos, hogy mit akarnak, de az igen, hogy azt nagyon. A választások után lemondott, majd pár nap után újraválasztott elnöke meghirdette, hogy „össztársadalmi, alulról építkező párbeszéddel” kell kitalálni a Felvidéket, jelentsen ez bármit is.
Mindenesetre értékrendbeli és világszemléleti szempontból ők állnak a legközelebb az MKP-hoz, bár ebből ne gondolja senki, hogy kevesebb konfliktus fakad, mintha a totális ellenpóluson állnának.
Ráadásul tagságuk, kádereik és szimpatizánsaik is szinte egytől egyig pár hónappal korábban (vagy akár mindmáig) MKP-tagok, szimpatizánsok, tisztségviselők voltak. Remélhetőleg ebből nem lesz újabb testvérháború, mint korábban az exemkápés hidasokkal. Mindazonáltal itt tapasztalható a legtöbb szenzitás a két fél viszonyában.
Pürrhoszi győzelem után hogy lesz itt egység, de leginkább érdemi politika?
Az „alulról építkező társadalmi párbeszédben” azóta már Ravasz Ábel, Mózes Szabolcs és Őry Péter is elmondta, hogy mi sem kézenfekvőbb, mint politikai egységet teremteni, amiben különböző platformokon mindenki megtalálhatja a maga helyét.
Ez teljesen logikusan hangzik, de ha a például három szereplő most ennyire magától értetődőnek látja ezt, akkor az elmúlt 30 évben (leszámítva az 1998-2007-es időszakot) miért nem volt az?
De felmerül ezzel kapcsolatban az is, hogy vajon egy értéksemleges, minden nézetet és szemléletet integráló egység számára elég lesz-e annyi, hogy magyar? Korábban éppen az MKP-t érte sok kritika azért, hogy egyedül az etnikai elv mentén próbálja megszólítani a választókat (ezen kritika sok esetben éppen olyanoktól érkezett, akik most a mindenek feletti egységért kiáltanak).
A 21. században vajon lehet-e még úgy politizálni, hogy ernyőszervezetként cél- és eszközorientáltan hajtsunk egy irányba mindenkit? Mert ha valami, akkor az mára mindennél nyilvánvalóbb, hogy az értékrendbeli sokszínűség és a politikai spektrum ugyanúgy jellemzi a felvidéki magyar közösséget, mint például a magyarországit, vagy a szlovákot, akkor is, ha csupán félmillióan vagyunk.
De ebből adódik a kérdés, hogy egy sokszereplős, többplatformszerű egységnek mi garantálja a stabilitását? Kik és mi alapján fogják alkotni az egyes platformokat?
Az 5 párt, vagy az egyes világnézeti értékrendek, netán régiók? Mi határozza meg az egyes szereplők, platformok súlyát? Mi szavatolja, hogy a törékeny egységet egy túlambicionált sértődött fél nem rúgja fel és nem választ külön utat? Mi biztosítja, hogy ezen egyensúly törékenységét kihasználva egyes szereplők nem vetik be zsarolópotenciáljukat (például új pártot alapítva, kérni egy 2. helyet)?
Niccolo Machiavelli A fejedelem című alapművében azt írja a cselekvésről, hogy annak minden útja kockázatos, ezért az elővigyázatosság nem a veszély kerülésében rejlik, hanem a kockázat kiszámításában és a határozott cselekvésben. Nos, ez utóbbi kettő olyan idegen a honi politikánkban, mint Firenzében a bálnavadászat.
Egyszóval nincs irigylésre méltó helyzetben most egy döntéshozó sem, mivel a fenti kérdéseket kell most kitalálni, nem a Felvidéket…
