Egy varázslatos évszámot, 2020-at írunk ebben az évben. Ez Trianon századik évfordulója, de hasonlóan varázslatos évszám lesz ezertíz év múlva (3030), amikor Trianon 1110 évfordulójára emlékezünk, és éppen annak a vizsgálatával leszünk elfoglalva, hogy a Kárpát-medencei létünk harmadik évezredében hogyan lehetett túlélni a mögöttünk lévő több mint kétezer évet.
Ne legyünk emlékezetvesztők. Kétszázharminc évvel ezelőtt is történt olyasmi, amire emlékeznünk kellene, pl. II. József kimúlására, egy járvány kapcsán. De van sok nem kerek évforduló is, pl. 1335, a visegrádi találkozó hatszáznyolcvanötödik évfordulója, Mátyás király szörnyű fájdalmakkal kísért halála ötszázharminc évvel ezelőtt vagy I. (szent) István királyunk megkoronázásának ezerszázhuszadik évfordulója – az 1-0-2-0 is érdekes számkombináció.
Emlékezni lehet sok mindenre, én is emlékezhetem családom korábbi, sok száz évvel ezelőtti meghurcoltatásaira, ami nem magyarvoltunk, hanem egyéb származási gyökerünk miatt történt, de hetvenöt évvel ezelőtt azért esett ez meg velünk, mert magyarok voltunk.
Lényeges azonban arra figyelnünk: mi érinti legidőszerűbben ma a magyar nemzetet. Sőt, ezen túlmenően: a nemzet történelmi tudatát és a térséget. Ez mindannyiunk számára fontos, hiszen korábbi gyökereinktől eltekintve többszáz éve egy közösséghez tartozónak érezzük magunkat. Korábban ezt hungarusnak, ma magyarnak nevezzük, noha a kettő nem ugyanazt jelenti, de mára, az elmúlt kétszáz évben részben összeolvadt a jelentése.
Ebből a szempontból közelítem meg Szlovákia miniszterelnökének, Igor Matovičnak 2020. június 2-i kezdeményezését, hogy Trianon századik évfordulója alkalmából meghív Pozsonyban, egy kormányzati fogadásra, száz felvidéki magyart.
Fel lehet tenni a kérdést: a szlovák nemzet száz évvel ezelőtt hogyan viszonyult ehhez az eseményhez.
Idézzük fel mi történt százkét évvel ezelőtt Turócszentmártonban. Az akkori Csehszlovákia-párti szlovákok alig tudtak összetoborozni annyi embert, hogy 1918. október 30-án elfogadtathassanak egy nép által támogatott nyilatkozatot. Megvárták, hogy kijöjjenek a hívek a római katolikus templomból a szentmiséről, felolvasták előttük a nyilatkozat szövegét és azok pedig ujjézva elfogadták. Mit tehettek mást, siettek haza a vasárnapi ebédre.
Mindez azonban nem vonja kétségbe a nemzetek önrendelkezési jogát, csupán az erre való pillanatnyi képességét. A többi a nemzeti és hatalmi politika következménye. Például az is, hogy Szlovákiában 1919 után a szlovák tanítási nyelvű iskolákban minden gyereket büntettek, aki az iskolában a szünetben tájnyelvet használt. Ez leginkább a sárosiakra vonatkozott. Ugyanis nem volt egységes szlovák nyelv. A szlovák katolikus misekönyv ekkor még középkori cseh nyelven íródott. Sajátos, hogy mi, magyarok ma is értjük a csaknem hatszáz évvel ezelőtt készült magyar bibliafordítást. És értem, még a csaknem negyed évezreddel korábbi (Ó)Magyar Mária Siralmat is, még ha a lejegyzője szláv pap is volt, és emiatt vannak benne nyelvi ferdítések, amiket azért értek, mert értem a szláv nyelveket.
De nem értem azokat a felvidéki magyar szülőket, akik amiatt tiltakoznak, hogy a szlovák tannyelvű iskolába járó gyermekeik a tíz vagy tizenöt perces szünetben egymással magyarul beszélnek.
Visszatérve Igor Matovič 2020. június másodikai fogadásához, amire a felvidéki magyarokat hívta meg Trianon 100 okán. Ilyet eddig egy szlovák politikus sem tett. Reméljük, ezt egy új korszak kezdetének lehet tekinteni.
Ehhez hasonlót egyetlen magyar politikus sem tett, hacsak ezzel nem ellenkezőt a budapesti Kempinsky Hotelben 2002. december elsején, amikor Románia miniszterelnöke Magyarország miniszterelnökével ünnepeltette meg a történelmi Magyarország szétverését. Lehet, hogy érdemes szembe állítani a két esemény politikai üzenetét. Románia tudatosan kimaradt a visegrádi együttműködésből, ma Szlovákia tudatosan részt vesz benne.
Ugyanakkor ne gondoljuk azt, hogy a szlovák politika nincs tisztában a felvidéki magyar közösség szétesettségével. Az okait is tudják. Ha nem ez lenne a helyzet valószínűleg nem történik meg ez a fogadás. De hát a felvidéki magyar közösség szétverésén Beneš óta senki sem munkálkodott annyit, mint azon felvidéki magyar politikusok, akik saját gazdasági érdekük javára harminc garasért kinyalták volna bárkinek a bármijét, aminek a csúcsra járatása húsz éve (1999), de főleg 2009, a Magyar Koalíció (Közösség) Pártjának a szétverése óta történik. Sajátos, hogy a legutóbbi szlovákiai parlamenti képviselő-választás előtt éppen a hivatalban lévő köztársasági elnök pártja és a most hivatalban lévő miniszterelnök pártja szeretett volna minél több magyar választót a táborában tudni. Legyünk derűlátók: azért, mert értékesnek tekintik őket
Mindez nem függetleníthető a Trianonban megrajzolt térségben kialakult állapotoktól, de nem is meghatározó része a térségi politikának.
Ami igazán perdöntő lesz az elkövetkező években, hogyan tudnak a száz évvel ezelőtt egymással szembeállított nemzetek és államok együttműködni.
Képesek leszünk-e a Szulejmán és Zrínyi szigetvári szoborkettősét megteremtő gondolkodás meggyökereztetésére. Az ebbe az irányba mutató lépést valóban Szlovákia miniszterelnöke, Igor Matovič tette meg 2020 június 2-án. Ha ismét megerősödik a felvidéki magyar politikai közösség, akkor hasznos támogatója lehet ennek a szemléletnek.
Legyenek szlovák és magyar követőik.
(Megjelent az Országút c. folyóirat 2020. évi 13. számában)
