Sokan és sokféleképpen próbálták már megfogalmazni, ki a magyar. Illyés nemzeti múltunkhoz fordulva próbált válaszokat keresni (Ki a magyar? 1939), Orbán Viktor a jövőre hagyta ugyanezt: „magyar az, akinek az unokája is magyar lesz” (2018). Mivel türelmetlen nemzedék vagyunk, s nincs időnk végére járni egyikük állításainak sem, maradjunk a nagyon is földhözragadt, majdnem 100%-os pontosságú tesztnél: magyar az, aki a népszámláláson annak vallja magát. Vagy mégsem?
Vagy mégsem.
Figyelemre méltó, apró kis adatocska a 10 évvel ezelőtti hatalmas adatfolyamban:
2011-ben a magukat magyar nemzetiségűnek vallókhoz képest több mint 50 ezerrel (egész pontosan: 50 247-tel) voltak többen azok, akik anyanyelvükként a magyart nevezték meg.
Ez az ötvenezer-kétszáznegyvenhét nem kis szám! Csak emlékeztetőül: a 2001-es és a 2011-es népszámlálások között eltelt évtizedben 63 ezerrel csökkent a felvidéki magyarok száma. Az 1991 és 2001 közötti, közel 47 ezres fogyatkozást is tekintve húsz év alatt, azaz 1991 és 2011 között több mint 110 ezer fővel lettünk kevesebben.
Pedig vannak „tartalékaink”, s erre az a bizonyos ötvenezres szám is világosan rámutat az egy évtizeddel ezelőtti cenzusból. Közel másfél „komáromnyi” szlovákiai polgár jelentette ki ugyanis, hogy az anyanyelve a magyar, ugyanakkor nemzetiségként már nem a magyart jelölte meg . Nem feltétlenül nevezett meg mást, éppenséggel megválaszolatlanul hagy(hat)ta a nemzetiségi kérdést (az előző népszámláláson 7 százalék nem válaszolt erre, míg az anyanyelvéről 7,5 százalék nem nyilatkozott).
Adott a kérdés: vajon mi lehet az oka annak, hogy valaki büszkén vállalja magyar anyanyelvét, ám amikor a nemzetiségre kerül a sor, inkább lapoz egyet?
Aligha a „félelem”, még akkor sem, ha azok a bizonyos emlékezetes vonalkódok sokakban kételyeket szültek az anonimitást-adatvédelmet illetően, s ez bizony az idei, elektronikus lebonyolítású népszámlálás kapcsán is felmerülhet. De aki attól tart, hogy magyar nemzetiségének megvallása miatt beverik a fejét, az megnyugodhat: a magyar anyanyelvéért is bevernék. Erről azonban szó sincs, kedvenc matematikus-informatikusunk inkább több, mint kevesebb sikerrel nyugtatott meg minket afelől, hogy az adatvédelem miatt nem kell aggódni. Annyira. A 31 milliárd (2020-as, mára erősen elavult adat) internetre csatlakoztatott kütyü világában mindenki gondolja meg maga, mi jelent valódi és közvetlen fenyegetést személyi adataira (beleértve a három X-es oldalakon tett szökőévenkénti kiruccanásait is…).
Magyarázat lehet még a vegyes házasság-családi kötelék sajátos következménye is: a városba „felkallódott” hazánkfia-lánya még a drága jó mami emléke előtti utolsó törlesztésként azt a nyelvet jelöli meg, amelyet legelőször hallott tőle, mikor e világra érkezett.
Akárhogy is: aki a világ kétségkívül legszebb nyelvét büszkén vallja anyanyelvének – még a „kérdezőbiztos” előtt is, az bátran tegye ugyanezt a nemzetiség rovathoz érkezvén is! Ezzel ugyanis többek között éppen előbbinek – az anyanyelvének, az anyanyelvhasználati jogoknak tesz hatalmas szívességet. Egy-egy ilyen döntésen múlik ugyanis, hogy a jövőben, az idei népszámlálás eredményeinek ismeretében, mire lesz elég a magyar nyelv.
Ne hagyjuk múzeumba zárni! Ott a helye a családi asztal körül éppúgy, mint bármelyik hivatalban. S ha nagyon jók vagyunk, egyszer még az alkotmányban is.
Ez azonban már egy másik mese, a hetvenhét közül…
