Messi, csakúgy, mint más labdarúgó, jégkorongozó meg egyéb profi sportoló nem ember, hanem üzleti tárgy. Mint egy tégla, egy toll, vagy egy függöny. Megállapítják az árát, és üzletelnek vele. Oda teszik, ahova akarják. Egy téglától sem kérdezik, melyik falba építve szeretne lenni.
A barcelonai klub valamit pénzügyileg elbaltázott, a spanyol Liga szabályai szerint pedig nem alkalmazhatja legdrágább játékosát. Pedig mindkét fél folytatni akarta az együttműködést. De persze a pénz nagyobb úr az ember elvárásánál. Az is igaz, hogy a legjobbak aránytalanul sokat keresnek. Bizonyára van olyan is, amit nem tudni a háttérről, de hogy itt a pénzügyi bürokrácia a döntő tényező, az eléggé szembetűnő. Tudomásul kell venni: ha profi sportolónak állsz, megszűnsz ember lenni, mert üzleti tárggyá válsz. Ott pedig nagy pénzek forognak. Nem mindegy, kinek a zsebébe.
Persze ez csak a jéghegy csúcsa. A sportolók nagyszerű emberek tudnak lenni, de hogy mi van a kulisszák mögött, arról nem szoktak nyilatkozni.
Például arról, hogy pénzügyi machinációk kiszolgáltatott játékszereivé válnak. Hogy megzsarolják: ha ilyen szinten sportolni akarsz, teljesítsd a feltételeinket. Nézzük csak az olimpiát! Legyen nagyszerű, legyen pompázatos, mert az presztízs kérdése, nehogy már megszóljanak. Aztán pedig mindegyikről elmondják, hogy minden előbbit felülmúlt. Nem kis pénzbe kerül ez. Pedig azt is elmondták már, hogy olcsóbban, szerényebben kéne olimpiát rendezni – de azt sem veszik figyelembe. Ha keresni lehet vele, kerüljön bármibe. A kivétel, úgy látszik, csak a budapesti „nolimpia”, na de az egy más véglet volt.
A lényeg az, hogy egészségtelen lett a sport. Kisiklott oda, ahova nem kellett volna. Gyorsabban, magasabbra, erősebben – újabban együtt is. Szép. De meddig lehet ezt fokozni? Az emberi teljesítőképességnek is van határa, nem lehet 100 métert 5 másodperc alatt lefutni. És így tovább. És együtt? Kivel? A pénzgurukkal?
Hogy érthető legyen, térjünk vissza az olimpia „feltalálóihoz”. A régi görögöknél az úgy volt, hogy az olimpia alatt szüneteltek a fegyverek. Aki háborúzott, nem lehetett ott. Ma hány ország vehetne részt olimpián, ha csak az lehetne ott, amelynek a hadserege nem állomásozik idegen országban? Amely harcban áll (nemzetközileg, polgárháborúban vagy akár alattomos hidegháborúban) bárkivel, beleértve a Közel-Keletet, Krímet, Tibetet stb.?
Más figyelemreméltó mozzanat a régi görögöknél az, amire az olimpia felélesztésekor nem gondoltak, hogy az ókoriak csupán az elsőt díjazták, a további sorrendet, de még a teljesítményt sem vették figyelembe. Igaz, nem volt ahhoz megfelelő szerkentyűjük – na de mennyire fontosak a rekordok? Nagy feneket kerítenek ezeknek, de vannak sportok, ahol csak némi furfangos statisztikával lehet mondvacsinált rekordokról beszélni. Mint például a focistáknál. Ki volt a jobb? Egy Pele, egy Puskás, egy Messi? Aki a szívünkben az. De végül nem mindegy? Mindegyikük játéka élvezetes volt és maradt is, ezen van a hangsúly.
Mert ha a szívüket is beleadják, akkor igazán jó a játékuk. Játékról van szó, azt azért ne feledjük, még akkor is játék az, ha pénz mozgatja az egészet.
Láthatjuk: az átigazolások egyre nagyobb összegekért történnek. Egy játékos minőségét pénzösszegben fejezik ki. A sportoló pedig parancsra, akár szív nélkül lelkesedjen. Hogy lehet így visszaélni a sportolók szenvedélyével, tudásával? Az igazi sportolókat más is mozgatja, a sport tőkére váltását nem ők találták ki. S aztán úgy bánnak velük, mint egy téglával. A tégla, igen, az bárhol jó lehet, ha becsületesen rakják. De az ember? A sportoló is ember, úgy kéne bánni vele, nem mint pénzforrással. Közben pedig elgondolkodhatunk azon, mi lenne, ha annyi pénzt fordítanának a tömegsportra – értsd: az egészségre, mint az élsportra…
De a pénz, a drága pénz…! Merre gurul? Egy tehetséges sportoló is ettől válik portékává. Mert áru lesz, amit megvásárolnak, vagy nem. Amit használnak (amíg értékesíthető), vagy nem. S ha lejárt az ideje… Ám a pénz marad. A pénz marad.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
