Nekem Jahrndorf… mellette Ungerau, azaz Ligetfalu. A régi családi birtok, amelyből ma már semmi nincs. Anyám a budapesti ostrom után nagyapám parancsára odautazott, ám menet közben Oroszvárnál, ahol már gyalog kényszerült menni, közlekedés nem lévén, egy orosz teherautóról leugrott katona kitépte kezéből a bőröndöt. Persze, ezt mondhatjuk szerencsének is, hiszen csak egy bőrönd volt a veszteség… Igaz, anyám sokszor elsiratta dédnagyanyja rózsafüzérét, Missale-ját, amit magával vitt volna Jahrndorfba, de ő épségben megúszta… A birtok némi biztonságot adott abban az időben. Volt még mit enni, és a cselédek, mint egy testőrség, védték a háziakat. Josef, Anna tant, Franzl és Stefan, a család tagjai, valamint Fatuj néni és családja mind idehúzódtak. A birtok másik részét a határ választotta el. Az Ausztriában volt. Erdő, kaszáló, gyümölcsös, kúria… és ki tudja még mi minden tartozott a Jahrndorftól Zurndorfig terjedő birtokhoz. Anyám 1945 tavaszán visszajött Budára, mert a tót és cseh megszállók miatt nem maradhatott tovább. Nem tervezett visszautazás volt. Egy reggel, egészen váratlanul össze kellett csomagolnia, és útra kelnie. Alois bácsi ellenkezést nem tűrő utasítása volt ez. Megfelelő kísérettel indította útnak az akkor 17 éves lányt, aki örököse lett volna mindennek, amit a kommunizmus és a párizsi béke, később pedig – a megmaradt, és Anna tant által halálig őrzött vagyont – a „család” nem a jelleméről ismert része elrabolt.
Alois bácsi tudta, miért küldi vissza a Budapesten biztonságosnak hitt birtokról a „Keck Pesterin”-nek titulált unokahúgát. Alois bácsi látott valamit, amiről sokáig nem beszélt, s az, hogy látta azt a valamit, ha nem is közvetlenül, de a halálát jelentette.
Hajnalonként a homokfutóba befogott, élelmet és vizet, olykor gyógyszert rakott egy zsákocskába és elindult, majd egy, másfél óra múlva visszatért. Nem tudták hová megy, miért megy és kinek viszi a kis csomagot. Egy alkalommal hamar tért haza. Feldúltan, könnyeivel birkózva, a kis zsákocskával együtt hajtott be a nagy kapubejáraton, a lovakat Franzl kifogta, a homokfutót behúzta az istálló melletti fészerbe, Alois bácsi pedig eltűnt a szobájába… aludni.
Nem telt bele fél óra, az egész Jahndorfot cseh katonák zörgették fel, mert kerestek valakit… Egy nőt, lovas kocsival… Az uradalomba is bementek, de két öregasszonyon és egy félbolond cseléden kívül senkit nem találtak, így továbbálltak.
Anyám még aznap visszaérkezett Budára, a Gömbös Gyula útra, amely most Alkotás utca.
Nem sokkal később jött a hír Jahndorfból… Alois bácsi börtönbe került, mert valaki följelentette. Ráadásul még birtokos is, cséplőgépe is volt, cselédeket tartott… szóval minden bűne tökéletesen beillett volna a csehszlovák kommunista söpredék büntető törvénykönyvébe, ha lett volna ilyen.
A kommunistáknak azonban nem volt törvénykönyvük. Náluk a törvény a gyűlölet, a rablás és a vérszomj.
Alois bácsi betegen, összetörten került elő évekkel később Illaváról. Pedig egykor a cselédekkel együtt kelt, és ment ki velük a földekre, az erdőre, a fiatal munkásoknak megmutatta mit, hogyan kell csinálni, mindenkit pontosan fizetett, s maga volt az, aki délidőben ebédet vitt a birtokon dolgozóknak. Ő terelgette az embereket németül, horvátul és magyarul a templomba… mindenkire gondja volt, aki a birtokon dolgozott. Nem nősült meg. Mindene a föld, a munka volt… Szerelme még az esküvő előtt meghalt, s a birtok kezelését ekkor rábízták az öreg szülők, hogy a gyászról eltereljék a figyelmét. Vénlegény maradt. Anna, a testvére mellé állt, s így vénkisasszonyként segítette fivérét… később Bécsből, Budapestről, Zurányból az összes öreg rokon odasereglett.
Úgy nézett ki a jahndorfi kúria, mint egy aggmenház.
Ami érdekes és tipikus volt, hogy látszólag senki, senkit nem szeretett. Mégis, ha baj volt, úgy összeolvadtak, mit a higany. Szórakoztatóak lehettek a mindennapok is: – Franzl lavórban az udvaron mosott lábat, majd végiggyalogolt az épületig mezítláb, s a szobájában megtörölte „frissen mosott” lábát és cipőt húzott. Alois bácsi megkérte a két öreget, Franzlt és Stefant, hogy tegyenek rendet a három méter átmérőjű veremben. Le is ment a két öreg, de valamin összevesztek és bár mindkettőjüknél volt vasvilla, percekig körbe-körbe szaladva kergették egymás. A végén már nem tudták ki, kit kerget, így leültek egymással szemben… és amikor kilihegték magukat nekiálltak a verem rendbetételének.
Alois bácsi jókat nevetett ezeken a „családi eseményeken”, amelyeket később, amikor már a főszereplők végleg elköltöztek, épp olyan nagyokat nevetve mesélt el, ahogy akkoriban szórakozott rajtuk.
Egy alkalommal, amikor a jahrndorfi pap beteg lett, egy helyettesítő tót papot küldtek Pozsonyból, aki a prédikációban arról kezdett elmélkedni, hogy milyen jó most már a jahndorfiaknak, hogy a termésüket nem kell messzire vinniük eladni, hanem a pozsonyi piacon hamar vevőkre találnak, hiszen Jahrndorf immár Csehszlovákia részévé vált. Az öreg Franzl bácsi olyanokat mondott erre németül és jó hangosan a prédikációt is félbeszakítva, hogy a pap hanyatt-homlok menekült, mindent hátrahagyva… Kénytelen volt az oroszvári plébános a jahrndorfiak kérésére átkocsikázni, hogy ott is meglegyen a vasárnapi mise.
Voltak persze ennél szomorúbb események is. Ha meghalt valaki a családból, akkor a temetésre, családi kriptába az akkor még egy-két katonával őrzött határon át kellett lopni a halottat, de a család nem kísérhette el utolsó útjára. A tót határőrök Jahrndorf mellett jól éltek ezekből a „csempészésekből”…
Persze, nem csak halottakat engedtek át jó pénzért. Nagy kegyesen és kellő summáért abba is beleegyeztek, hogy a határsorompó egyik oldalán az ausztriai, a másikon a csehszlovákiai családtagok beszélgessenek egymással. Ám, a kézfogás vagy egy ölelés külön tarifa volt… Ócska kommunista cselák világ volt ez…
Amikor minden kiderült…
Gyermekkoromban, hogy lássuk legalább a maradékát annak, amink volt, szüleim elvittek bennünket az öreg Anna tanthoz és Alois bácsihoz nyaralni. Apám és anyám fiatal szülőkként igyekeztek mindent megmutatni, ami egykor a birtok volt. A barackos még nekünk termett, volt még ló és szekér, homokfutó és istálló, ahol szerettem kedvenc lovammal, „Sanyival” beszélgetni. Sokszor kerestek, mert eltűntem, de az istállóban mindig horogra akadtam. Lajos bácsi – nekünk már így mondták, mert féltek a kommunistáktól –, nem bánta a dolgot, s fel-felültetett a hatalmas telivér hátára, hogy szokjam a lovaglást, amit csak két évtizeddel később tanultam meg igazán. A nyaralás nagy slágere az volt, amikor apám a biciklihez erősítette a kis kétkerekű kocsit, és abban ülhettem a barackos felé menet. Olyan élmény volt ez, mint amikor Lajos bácsival a homokfutón indultunk sétakocsikázásra. A Lövőház utcai kölyöknek az akkori vidéki élet egy egészen más világ, egy csodálatos létforma volt.
Kivált, amikor életemben először neveztek „fiátálur”-nak. Ettől a megszólítástól Fatuj néni nem tágított, hiába figyelmeztették, hogy ma már nincsenek „fiátálurak”. Igaz, anyám is „kisászon” maradt… apámat pedig következetesen „nácsákosur”-nak szólította a magyarul alig tudó egykori cseléd, aki akkorra már a család tagjának számított.
Egy biciklis túra alkalmával túlmentünk a barackoskerten. Lajos bácsi egy idő után leszállt a kerékpárról. Apám ugyanezt tette. Mindketten levették a kalapjukat, s úgy volt a kezük, mint amikor a templomban imádkoztak. Itt is azt tették. Gyerekként nem értettem, hogy egy elhagyott gazos mezőn miért állnak könnyes szemmel, összetett kézzel… Apám, a minden ízében büszke felvidéki magyar, és Lajos bácsi, az ideszármazott bajor nemesember leszármazottja.
Lajos bácsi halkan, szinte suttogva, beszélni kezdett apámhoz – németül, hogy ne értsem. De értettem, hiszen dédnagyanyám az Alkotás utcában jobbára németül beszélt hozzánk, s a budai veszekedések, és a Szabad Európán hallott hírek megbeszélése is németül folytak nagyanyáméknál… a gyermek pedig hamar tanul. A suttogásból, ott a mezőn keveset hallottam: „kétezer halott”, „gyerekeket lőttek le”, „szar csehek”, „gyilkosok”. Rémisztő érzés volt ilyeneket hallani. A beszélgetésük nem volt hosszú, de mielőtt visszaültek a biciklire, mindketten keresztet vetettek… Évtizedek múlva tudtam meg, hogy Lajos bácsi a táborhoz vitte kis zsákokban a csomagokat hajnalonként, de az utolsó hajnalon más volt őrségben. Nem az az őr, aki továbbította a magyar és német foglyoknak az élelmet. Egy kivégzőosztag őrei álltak a tábor körül, és Lajos bácsi látta, hogyan lövi a cseh légiósok gyilkos hada a csecsemőket az anyjukkal együtt, a betegeket, az öregeket és a várandós asszonyt… Lajos bácsi fején kendő volt, s így azt hitték, hogy egy nő az „elkövető”.
Lőttek is rá, de a lova gyorsabb volt a részeg cseheknél. Ám, valami ócska tót Jahrndorfban feljelentette a hatóságoknál, s bár nem volt bizonyíték, mégis hat kemény börtönévet jelentett ez a feljelentés a számára…
Illaván raboskodott. Ott szerezte a betegséget, amelybe látogatásunk után nem sokkal bele is halt.
A birtok sorsa…
A birtokmaradékot Anna tant végrendeletben unokaöccsére, nagyapámra hagyta. Ám, az összeférhetetlenség, mint családi hagyomány ebben az ügyben is mindent megsemmisített. Egy kiadós veszekedés eredményeként a végrendeletet Anna néni összetépte, és valami tót famíliát vett oda maga mellé a melléképületbe, akik mindent megígértek neki… eltartástól a temetésig. Így, halála után az is elúszott, amit a kommunista, csehszlovák söpredék meghagyott.
Sic transit, gloria mundi.
Az utolsó lehetőséget az úgynevezett rendszerváltás hozta meg. Néhai Hábel Gyuri bácsi, Rákóczi Szövetség-beli öreg barátom hívott telefonon azzal, hogy a birtok, korábban a tótok által elrabolt része után a szlovák állam évjáradékot fizetne, (a barackoson ma lakótelep van…) és talán vissza lehetne venni a többit is, hiszen nem tisztázott, hogy mi maradt a korábban odavett határőr családjának, mi került a nevükre és volt-e egyáltalán hagyatéki tárgyalás… stb.
Az igényt két örökös aláírásával kellett volna ellátni. Nagybátyám és anyám aláírása kellett volna a papírra… de nem írták alá. „Nem kéregetünk a tótoktól. Vagy adják vissza, ahogy elvették, aláírás nélkül, vagy tartsák meg” – volt a válasz mindkettejük részéről.
Megtartották. Évszázados családi történelem, birtok, gyász és öröm, keresztelők és temetések, munka és verejték veszett oda ezen az ostoba sváb nemesi önérzeten. Igaz, volt rokon, aki megpróbálta hamis aláírásokkal megszerezni, de nekik is meg kellett elégedniük azzal, amit korábban már elloptak.
Egy réges-régi családi Biblia is odaveszett, mert bár elhozták az öreg házból Anna tant halála után, de makulatúra lett belőle egy óbudai panellakás tapétázott falán…
Így ért véget egy családtörténet, egy birtok története, egy történelmi korszak. És mindezt a keveset is csak keserves és hosszas kutatás, kérés eredményeként tudhattam meg… és fel-felcsillanó emlékekből… egy számomra is varázslatos, mesebelinek tűnő világról. Gyermekkorom tűnő emlékei között…
(Stoffán György/Felvidék.ma)
