Rokonai, barátai, tisztelői és diákjai vettek végső búcsút dr. Kováts Miklós tanártól március 8-án Kassán.
Orémus Zoltán református esperes búcsúztatta Máté evangéliumából vett idézettel: „Ti vagytok a világ világossága. (…) A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem, hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei atyátokat.” (5, 14-16.)
Orémus Zoltán
Gyermekkorában Kassán és Abaújnádasdon gyermekszíve a hűséget és szeretetet szívta magába. Életének lámpása ebből kapott lángra. A komoly ellenszél ellenére a hűség és kitartás győzött. Érintette a háború szele, majd következtek a megpróbáltatások, a magyar nyelv háttérbe szorítása.
Élete úgy alakult, hogy ezeket a nehézségeket leküzdötte, az anyanyelv és ismeret áldásait a középiskolában és egyetemen megszerezte.
Elkötelezett és hűséges lámpásként, tanárként és felvidéki értelmiségiként világított. Jézus mondja, a lámpás nem azért van, hogy véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóban a helye. A véka alatt kialszik. Kováts lángját is az akkori rendszer véka alá akarta rejteni, de milyen áldás, az Isten másképp vezette életútját. 42 éven keresztül világított a lámpatartóban, amikor a magyar nyelv szeretetére és a történelem megismerésére, megértésére oktatott. Lámpásának fénye a gyermekszíveket életre szólóan megérintette. De nemcsak az iskolában, hanem szeretett szülővárosában is. Írók, költők megismertetése, a város és színjátszásának története foglalkoztatta. Rávilágított az Isten teremtette világ csodáira a legkisebbektől a legnagyobbakig. Életét a próbatételek, nehézségek nem kerülték el. 42 évesen kellett utolsó útjára elkísérnie feleségét, ám Isten új hitvestársat adott, aki hűségesen kitartott mellette élete utolsó pillanatáig. Kapott tőle a család, a város, mely elismeréssel viszonozta munkásságát, a közösség – diákok és tanárok – is.
Az ember lámpása egyszer kialszik. De van egy másik lámpás: Jézusé! Ez sohasem alszik ki, mert azt az Isten gyújtotta meg. Azt is véka alá szerették volna rejteni, megfeszítették, de mégsem sikerült a lángot eloltani. Hálát adunk életéért, de Krisztus lámpása most is világít!
Gábor Bertalan (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Eljött Szepsiből Mons. Gábor Bertalan esperesplébános is, hogy lerója kegyeletét egykori tanára, majd barátja előtt. Lelki tanácsadójaként a család kérésére búcsúzott tőle. János evangéliumát idézte: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” Erre Tamás azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (14, 2-6.) Nem csak ennél a koporsónál kérdezzük: Tanár úr, hová mész!? Hallottuk, vitte a lángot. Igen, a lángot tovább kell adni! Jézus azt is mondta, én vagyok az út, az igazság és az élet. Megköszönjük a Gondviselésnek, hogy az embert szellemi értékekkel is felruházta, amelyekkel dr. Kováts Miklós élni tudott. Kiérdemelte megbecsülésünket életével, fáradhatatlan szorgalmával és azzal, hogy mindenkiben megbecsülte az embert. Tudásával embertársait szolgálta. Hivatását, anyanyelvét ápolta, hitéről is tanúságot tett.
Fohászában Gábor Bertalan azt kérte, az Úr bocsássa meg emberi gyarlóságait, az itt lévőket pedig segítse úgy élni, hogy haláluk óráján bízhassanak az örök életben Krisztus által.
Tóth Tibor (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Tóth Tibor Jászai Mari-díjas színművész Arany János Epilógus című versével búcsúzott tőle. „Az életet, ím, megjártam; /Nem azt adott, amit vártam:/ Néha többet,/ Kérve, kellve, kevesebbet.” (részlet)
Matej Éva, az ipariskola igazgatója is búcsúzott kollégájától. Kováts a kassai magyar szellemi élet meghatározó egyénisége marad halála ellenére. Ezért használt jelen időt. Nem léphet ki életünkből, hiszen diákok ezreinek szeretett oktatója volt. Iparistaként került a katedrára, s így együtt élt, érzett és gondolkodott a diákokkal és iskolájával.
Matej Éva (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Majd az ő szavait idézte: „1954-ben 42-en érettségiztünk le, elvégeztem a pedagógiai főiskolát. Igen, csak nem engedtek a katedrára, sőt származásom miatt elhelyezkedni is alig tudtam. Végül nagy nehezen egy Ipari Szakszövetkezetbe vettek fel lakatos munkásnak. 1964-ig ott dolgoztam, amikor végre sikerült bekerülnöm az egykori iskolámba, az Ipariba. Mintha hazaérkeztem volna. Végre az életem legboldogabb időszaka kezdődött el, mert a mi iskolánkba kerültem vissza, itt taníthattam a magyart és a történelmet. Szerettem, amit csináltam.
Az iskolát és a gyerekeket is a sajátomnak tekintettem. Mindig az emberséges kapcsolat megtartására törekedtem. Nem mondhatok mást: szerettem tanítani, szerettem az Iparit – és örülök, hogy az életem végül is itt teljesedhetett ki.“
A felvidéki magyar diákok identitásának megőrzése iránt elhivatott, közel fél évszázados pedagógusi pályája elismeréseként a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést kapta.
Matej megköszönte a sok jót, tapasztalatot, emberséget, okos, megfontolt tanácsot, komoly érvet, hamiskás mosolyt és humort, vonzó egyéniségét. „Azzal szeretnénk tisztelegni emléke előtt, hogy Kováts Miklós-díjat alapítunk a magyar nyelv és irodalom tantárgyban legkiválóbb eredményt elért végzős tanulók számára.“
B. Kovács István (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Az 1972-ben érettségizett IV. F osztály nevében búcsúzott az elhunyttól B. Kovács István rimaszombati régész, akiben ezernyi társával együtt, szinte második apjukat tisztelhette.
Mikszáth Kálmán így emlékezett az őt szellemileg felnevelő rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnáziumra: „Fagyos világ volt ez akkor. Minden melegség bent szorult az ilyen intézményekben. Ezek voltak még a végvárak, amelyekben magyar levegőt lehetett szívni. Ezek a férfiak, akik akkor itt tanítottak, nem afféle tanügyi bácsik voltak, hanem az utolsó generálisok, akik titokban hadsereget nevelnek, ügyes politikusok, akik óvatosan, nagy furfanggal belecsepegtetik a rideg, száraz tananyagba azokat az édes érzéseket, melyekből a hazaszeretet lombosodik ki, bűvészek voltak, akik úgy tudják mutogatni a múltat, hogy benne látszik kidomborodva a jövő, próféták voltak, akikben a hit nem szétfoszló ábránd, hanem élő fa, amely gyökereit beleereszti a fogékony gyermeki szívekbe.”
Sokan jöttek el (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Ő is ilyen generális volt! Elveivel társává nevelte diákjait. „Ő volt az, aki 1968 őszén elvezetett bennünket az akkori Tuzex épületéhez, ahol még látható volt a szovjet bevonuláskor lelőtt ember falra fröccsent vére, s az emléktábla. Arra figyelmeztetett, hogy adódhat olyan helyzet az életben, amikor az ember a legnagyobb áldozatot is meghozza, ám intett bennünket: ez nem lehet életcélotok.“
Ő csöpögtette felvidéki diákjai lelkébe a kassai polgár szellemiségét, pedig a tiltólistán szereplő Márai Sándor nevét ki sem ejthette.
„Ő volt az, aki érettségi előtt minden érintettet hazaküldött, hogy a hatalom által eltorzított nevét a személyazonossági igazolványban hivatalosan kijavíttathassa, hogy az érettségi bizonyítványban már így szerepelhessen.“ Ballagáskor a fejedelem Szent Erzsébet-dómon lévő domborművéhez kísérte őket, megjegyezve: „ti elballagtok, de mi maradunk.“ Hűséges emberként erre nevelte diákjait.
Neki is köszönhetően a kassai magyar ipari nemzetmegtartó szolgálatot teljesített. 2016-ban megkapta a Magyar Örökség-díjat. „Tudtuk, hogy beteg, de reménykedtünk, hogy találkozhatunk az idén, 50 éves érettségi találkozónkon. Már nem lesz ott. Azaz, dehogy nem! Ott lesz ő, bizony!“ A sok ezer magyar iparista lelkében!
Csomor Árpád (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Csomor Árpád osztályfőnökétől az 1980-84-es E osztály diákjai nevében búcsúzott. Megrendülve fogadta a hírt, mert ha valaki egy szeretett személyt veszít el, lelke egy része is meghal vele. Köszönte a sorsnak, hogy diákja lehetett. Olyan tiszteletet vívott ki, ami keveseknek jut osztályrészül. Ez emberségének, igazságszeretetének, valamint egyedi humorának volt köszönhető. Ő nem felejthető, mert egész életre kiható útmutatásokat adott.
„A jó tanár örök szántóvető. Gyomlálja a gazt, veti a magot.” Olyan világot nyit életével, melyet a diák nem feledhet, mert hiteles és őszinte. Ő is ilyen Tanár volt. Tanítása, emberi értékei, szellemisége tovább él diákjai szívében és lelkében.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
