Mindaz, ami a Genezis vagy másképpen Mózes első könyvének 3–4. fejezetében Isten részéről elhangzik, olyan mélységeket érint, ami az emberi létezés alapkérdéseit rejti. Ezek az isteni őskérdések azóta is hangzanak, minden generáció minden tagjához. Isten fáradhatatlanul kérdez, de úgy tűnik, az emberek nem fáradnak bele a válaszokba, mivel jobbára nem is adnak választ Istennek.
Pedig olyan őskérdések ezek, amelyekre ahhoz, hogy viszonylagos életvezetési biztonsággal tudjunk közlekedni életutunkon, s lehetőleg jó válaszokat adjunk a keresztutak „közlekedési káoszára”, nem elég a kormányt fogni. Látni is kell. Mégpedig meglátni a helyzetet, felmérni a jó és rossz lehetőségeket és jól dönteni a továbbvivő útról. Ehhez mennyei GPS-re, isteni felülnézetre van szüksége az „alant” közlekedő embermillióknak. Olyan lényegre kérdező, önmagunkat megismertető isteni kérdések ezek, amelyek minden egzisztenciaelemzőnek és önismeretre vágyónak segítségére lehetnek. Hol vagy? – Ki mondta? – Mit tettél? – Miért? –
A Felvidék.ma oldal jóvoltából eddig három isten- és önismereti vázlat jelent meg, melyben az első három kérdéssel foglalkoztam (Altémák: Homo vastans – a pusztító ember a posztmodern, digitális kor favoritja? – 2022.11.06. – Digitális korunkban is beszélgetésre hív minket Isten – 2022.11.10. – A ki mondta ősdezinformációtól a mit tettél létromboló lázadásig, s az „ellenvakcináig” – 2022.11.13). Sietek megjegyezni: ezek a cikkek nem részletes elemzések, inkább továbbgondolásra ösztönző gondolattöredékek. Az önismeretért magunknak lehet a legtöbbet megenni, a mennyei GPS segítségével.
Visszacsatolás a mit tettél és a létezésismereti kulcskérdésekhez – a porszint és a porhaza?
Én is úgy vagyok vele, mint annak idején ószövetségi teológiát tanító professzorom, dr. Pákozdy László Márton. Sokáig nem értettem, miért beszél minden évben újra és újra az őstörténetről, Mózes első könyve nagy fejezeteiről, s miért sulykolja belénk szinte minden előadásában az ilyen héber fogalmakat: mispat – cödáká – börít – heszed – igazság, igazságosság, szövetség, hűség, szeretet. Ma már értem. A lényeget kívánta szívünkbe vésni és ismereteink tábláira írni. Valószínűleg ezt a módszert magától az Úristentől vette, Aki valóban a lényegi emberi kérdéseket, lét- és létezésismereti kulcskérdéseket tette fel. És kérdéseiben mélységes fájdalmat is érzek, azt, amit máshol olyan drámaian ír le a bibliai szerző:
„Megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” (1Móz 6,6).
Szédítően fájdalmas mondat! Valóban ennyire istenszomorító az ember? S hogy miért, azt Isten röntgenszeme azonnal megláttatja: „Az emberi gonoszság… elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül gonosz” (1Móz 6,5). Nem kényeztető szavak, de nagyon igazak. Az Isten szíve és az ember szíve között súlyosan zavaró interferencia támadt az emberi engedetlenség, lázadás, az édenkerti ősdráma nyomán. Isten szerető szíve nem találkozott az ember szívével, mert abban nem azonos hullámhossz, hanem bűnfrekvenciák, zavaró sokdecibeles léleksüketítő hanghullámok, a kígyó alacsonyságáig, porig fetrengő gondolatok és érzések támadtak. Önvádként? A lázadó ember egyetlen válaszaként?
Ha innen olvassuk újra az 1Móz 3,13-ban Évának feltett kérdést: Mit tettél? – akkor lepleződik le igazán a porig sújtó valóság. Az engedetlenség süllyesztője, szív- és istenkapcsolat-romboló kegyetlen ereje. Azt is ki lehet érezni az Úristen mit tettél? kérdéséből, hogy mekkora megdöbbenés lehetett az Úr szívében.
Miközben Éva és Ádám tipródó kisgyermekként álltak az Úr előtt, Ő már lefuttatta azt a történetet szívében, amit az ember szíve meg sem gondolt.
Az isteni mennyei GPS mesterséges intelligenciákat milliószorosan felülmúlva, nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan, nemcsak térben, hanem időben is láttatta előre a porba sújtó engedetlenség következményeit: a gyilkosságokat, a kaini történelem minden csűrcsavarát, vértengerekkel, szennyáramlatokkal, hazugsághegyekkel, népek pusztulásával, a szépség és az értelem javíthatatlan bukdácsolásával a végtelennek tűnő szenvedéstörténeti utakon.
Ezért olyan mélységesen mélyre gravitáló az Úr kérdésének súlya. Nem lepkekönnyű semmiségekről szólt és szól Ő, hanem létfontosságú, sorsdöntő kérdésekről, azóta is. Hányszor hangzott el évmilliók alatt az Úr őskérdésének visszhangja: mit tettél? Akár életünk eltelt éveit nézzük. Népünkét, hazánkét, egyházunkát, házunkét?! Hányszor kellett megdöbbennie az Úrnak azon, hogy milyen jól tudja érezni magát az ember ott alant, a porban, ahol valóban nehéz énekelni (Karinthy). A porhaza lett egzisztenciális háza önmaga sorsakaratából az embernek: „Bizony por vagy és vissza fogsz térni a porba” (1Móz 3,19). Oda, ahol a hasán járó, egész életében porevő kígyó az útitársa (1Móz 3,14).
Embermélység, kígyószakadék – Krisztus-magasság – emelkedő?
Hogyan lehet kiemelkedni ebből a feneketlennek tűnő mélységből? A kérdés ott remeg az évezredek fölött. E mélységből, az egykori édeni, idilli, tiszta isteni őskapcsolat, az elveszett paradicsomnak (Milton) még felsejlő emlékezetével – hol a kiút? Nem kétséges, hogy az ádámi-évai pokoljárásnak csak Krisztus adhatja meg az ellensúlyát, a szentség ellenlehetőségét, megnyitva Földre jövetelével az elveszett mennyországot az emberek előtt. Ő lett a mi szent és egyirányú „páternoszterünk”, az égi lift, Akiben és Aki által menetelünk lett újra az Atyához. Az Ő megszomorodott, de szerelmetes Fiában gyógyuló, az Egyetlenben megvigasztalódott szívéhez.
SOLUS CHRISTUS – csak Krisztusban és csak Krisztusért szállt el Istenünk szívéből a szomorúság, az emberszomorúság a Fiú-öröm által (János 3,16).
A dráma folytatódott és folytatódik… a bűnismétlés véres történetével és Krisztus győzelmével
A kérdező Isten azért kérdez, hogy minden embert a maga reális – külső és belső! – helyzetére rádöbbentsen, ahogyan Ő megdöbbent és rádöbbent szíve gondolatának, az embernek a porba taszító öntette fölött. És újra felhangzik az Úristen ajkán a kérdés: MIÉRT? HOL VAN? MIT TETTÉL? Immáron az Édenen kívül, mivel elkezdődött a bűnismétlés véres története.
A bűnbeesés még nem volt véres esemény. Isten sem kígyót, sem embert nem tiport el, nem sebzett meg fizikailag. De a kiűzött ember fokozta a bűn drámaiságát, maga is kiűzővé vált.
Micsoda kiűzés volt Kain gyilkossága! Az életből űzte ki az ártatlan vért, a testvért, Ábelt. Mi volt és mi mindvégig a történelemben a káinizmus lényege? A vérbe torkolló nagy harag és az irigység. Miért támadt Káin szívében ilyen gyilkos harag és irigység? Mert Ábel áldozatát, amit az elsőszülött bárányokból, és azok kövérjéből vitt az Úrnak, Ő tetszéssel fogadta. De első renden nem az ember által vitt áldozati adományra, hanem az emberre, Ábelre tekintett az Úr tetszéssel. Káinra és az ő áldozatára nem (1Móz 4,3-5).
És ez a legnagyobb személyes és történelmi dráma kirobbanásának a pillanata és motívuma. Káin irigységének oka Isten tetszése volt. Valójában a hiányolt, meg nem kapott isteni tetszés ütött sebet Káin gondolkozásán. Az, amit nem ő kapott meg, indította testvérgyilkosságra. Istennel szembeni sértettségét Ábelen bosszulta meg. Azóta is hányszor fordul elő, hogy az Istennek kedves emberek, népek elszenvedik az őket irigylő emberek, népek bosszúját – testvérháborúk, vallásháborúk, keresztyénüldözés formájában. Avagy: Ábel, mint Krisztus ószövetségi előképe, bárányaival együtt lett engesztelő áldozattá Isten oltárán – Káinért is, értünk is? A hatalmas kérdésre majd még keressük a választ…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
