Százhetvenöt évvel ezelőtt, az 1849. április 14-i debreceni detronizáció után önvédelmi harcunk függetlenségi háborúvá terebélyesedett és Buda visszavételét követően küszöbön állt a cári invázió, a tavaszi hadjáratban megtépázott és demoralizálódott császári-királyi hadsereg élére pedig 1849. május 30-án új főparancsnok került, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy személyében.
A magyar politikai vezetés 1849 márciusa óta érzékelte, hogy a Kossuth által 1848. július 11-én vizionált orosz intervenció bármikor bekövetkezhet. Az 1833. évi münchengrätzi egyezmény értelmében Ausztria számíthatott az orosz szuronyokra, de nem akarta lekötelezni magát, emellett Anglia és Franciaország jóváhagyása nélkül a fegyveres akció nemzetközi konfliktust robbanthatott ki. Ebből adódóan Kossuthék arra számítottak, hogy a dunai fejedelemségek orosz megszállása és a cári csapatok erdélyi megjelenése angol és francia nemtetszést von maga után.
1849 márciusának végére Bécsben is ráeszméltek, hogy a császári-királyi ármádia egyedül képtelen legyőzni a honvédsereget.
Előbb úgy gondolták, hogy a bukovinai és a galíciai császári csapatok helyébe kérnek orosz erőket, ám Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy legalább ötvenezer cári katonára számított. A tavaszi hadjárat magyar sikere, párosulva a trónfosztással, végül angol és francia intervenciós jóváhagyást eredményezett, hiszen egyikük sem akarta az európai status quo-t felborítani.
Az előkészítő tárgyalások 1849. március vége óta tartottak, miközben több alkalommal kérték a cár segítségét. Az osztrákok egy pár tízezer fős, császári parancsnokság alatt működő segélyerőt igényeltek, mert úgy vélték, hogy ha a Habsburg Birodalom „idegen segítség igénybevételével elismeri, hogy képtelen a saját házában rendet teremteni, akkor bel- és külföldön elveszti minden hitelét”. A cár azonban úgy döntött, akkora erőt küld, amely önmagában is képes a magyar hadsereget térdre kényszeríteni, így kétszázezer katona küldését határozta el, hatvanezer főt pedig készültségbe helyezett.
Maga I. Miklós cár így írt erről: „Ha már nem boldogulnak egymagukban, s a mi segítségünket kérik, engedjék meg, hogy én döntsem el, hogyan segítsek rajtuk. Beavatkozásunknak erőteljesnek, mindent elsöprőnek, s nem részlegesnek kell lennie.” Az oroszok megállapodtak a törökökkel, egyenlő jogokat biztosítanak számukra a dunai fejedelemségekben. Anglia attól tartott, további orosz expanzió következik be a Balkánon, de a magyarok ellen indítandó cári támadás megnyugtatta a szigetországot, mert érdeke volt, hogy a Duna-medencében továbbra is Habsburg uralom maradjon. Lord Palmerston brit külügyér ekkor mondta az orosz nagykövetnek: „Talán igazuk van, de végezzenek velük [mármint a magyarokkal] gyorsan.” Vagyis segítsenek az osztrákoknak és rögvest húzódjanak vissza határaik mögé.
1849. május 21-én, amikor a honvédek bevették Buda várát, ugyanezen a napon Varsóban az ifjú osztrák császár, I. Ferenc József Európa zsandárjának segítségét kérte a magyarok legyőzéséhez. Hermann Róbert kutatásai szerint nem került sor a – nemzeti emlékezetünkben rögzült – teátrális kézcsókra, de a segélykérés így is beismerése volt annak, hogy Ausztriának orosz szuronyok kellenek a győzelemhez.
Már eldöntött tény volt a cári intervenció, amikor 1849. május 30-án „Ferencz-József császár Schönbrunnban kelt rendelete szerint Haynau Gyula táborszernagyot (…) a magyarhoni és erdélyi összes csapatok főparancsnokának nevezi ki a polgári kormányt is reá bizván, ki iránt a lakosok s mindennemü hatóságok föltétlen engedelmességre köteleztetnek.”
Az uralkodóhoz és a hadsereghez feltétlenül hű báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy igen hosszú – 48 év – szolgálati idővel rendelkezett, s az észak-itáliai felkelések leverésekor mutatott erélye és könyörtelensége révén ragadt rá a „bresciai hiéna” elnevezés. A magyarokra haragudott, ugyanis 1848 tavaszán temesvári hadosztályparancsnokként becsmérelte Batthyány gróf személyét és az első felelős magyar kormányt, amiért magyar követelésre Grazba helyezték át, onnan került hadtestparancsnokként Radetzky tábornagy alá Észak-Itáliába.
Az újdonsült császári fővezér jó „borotvaként” azon az állásponton volt, hogy a honvédsereg tábornoki és törzstiszti karát statáriális úton kivégezteti, és mindazokat, akik 1848 előtt hordták a császár kabátját vagy támogatták a magyar hadsereget, hadbíróság elé állíttatja.
A „bresciai hiéna” nem volt olyan tapintatos, mint elődei, és határozott szándékában állt, hogy Magyarországon a legkíméletlenebb eszközökkel teremtsen rendet, így tervei megvalósításához – I. Ferenc József császár tudtával és beleegyezésével – Bécsből szabad kezet kapott.
Világossá tette, hogy győzelmük esetén nem lesz kegyelem: „…a lázadó vezéreket fel fogom köttetni, és minden császári-királyi tisztet, aki a forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökerestől irtom ki a gazt…”
Személyét illetően Ludvigh János kormánybiztos sötét jövőt jósolt: „Haynau egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok is tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve egyetlenegy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.”
Igaza lett, hiszen a „bresciai hiéna” elődeivel ellentétben senkivel sem bánt kesztyűs kézzel. Rögvest munkához látott és 1849. június 5-én a pozsonyi Szamárhegyen felakasztatta báró mednei és aranyosmedgyesi Mednyánszky László őrnagyot, az 1849. február 2-án kapitulált Lipótvár erődítési igazgatóját és Gödrösy (Gruber) Fülöp századost, a lipótvári erőd tüzérségi parancsnokát.
A magyar közvéleményt megrázta Mednyánszky báró kivégzésének híre, ugyanis addig nem volt példa arra, hogy magyar főrendet és volt császári-királyi tisztet kivégezzenek.
Haynau e lépése is jelezte, hogy az elfogottak nem számíthatnak irgalomra, és ezt erősítette meg 1849. július 1-jei győri kiáltványa is, melynek értelmében Magyarországon és Erdélyben „hadi és ostromállapot” van érvényben és a „magyar pártütéssel kapcsolatos büntettek és vétségek” esetében a katonai törvénykezés kellő szigorral fog eljárni…
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)