Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki a tizenhárom aradi vértanút és Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt. Közülük Damjanich János vezérőrnagy életéből villantunk fel epizódokat, hiszen kétszázhúsz évvel ezelőtt, 1804. december 8-án született.
Szabadságharcunk egyik legnépszerűbb tábornoka, aki született rác létére magyarnak vallotta magát és a legtöbb ’48-as történet róla szól.
Külsejéről utolsó segédtisztje, albisi Elekes István százados így emlékezett: „A mi úgynevezett öreg urunk, a mi apánk magas homloka alatt sűrű és nagy szemöldök által védett apró fekete szemek szikráztak. Kidomborodott arczát szépen osztá éppen két részre nemes hajlású sasorra, mely nem volt húsos, sőt éles és hegyes inkább, mint tompa; szabályos mondhatni szép száját, melynek alsó ajka durczásan csücsörödött, sűrű fekete bajusz és terjedelmes szakáll környezte, mely szintén második gombjáig takarta mellét, és a férfias arcz kopasz koponyáján nagyon kevés göndör haj tenyészett még azon tájig, hol fehér kakastollas sapkája szokott székelni.
S bár az öreget nyakas embernek lehetne mondani, nyaka úgy szólván nem volt, csak úgy állott e nemes fö széles vállain, a méltóságosan domborodott mell fölött, melynek tágas üregében rettenthetetlen szíve kényelmesen megférhetett roppant tüdejével. Magassága úgy hiszem meghaladta az ölet. Minden tagja kellő arányban állott egymáshoz, s ha mondom, hogy magam is 5′ 5″ 5″‘ magasságban, 152 font súlylyal, nem számíthatom magamat a törpék közé, mégis egyik karjából kitelt volna nekem a lábam, egyetlen czombjából pedig a derekam 5 igy lehet fogalmunk e martialis alakról.
Most még csak nagy pejparipáját kellene alá teremtenem, melyen csendesen ülve, a nagy fehér köpenynyel hátán, lapos fringiájával oldalán, rendes szokásaként ökleit csípőjére nyuggasztva, mint nézett merően a csata fejleményébe, s hozzá hallani e mell üregéből feltörő férfias dörgő hangot – melyen parancsait osztá – s önkénytelen – felkiáltana olvasóm: »Ilyenforma lehetett az Olymp mennyköveket szóró istene, Jupiter.«”
1848 tavaszán történt, hogy a temesvári hadosztály parancsnoka, báró Julius Jacob von Haynau altábornagy nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva szidta a rebellis magyarokat: „… Rebellen… verfluchte Kossuth-Hunde… Lumpen… Betyáren… Hund-Nation” („Rebellisek, átkozott Kossuth-kutyák, lumpenek, betyárok, kutya-nemzet”).
Damjanich János, a 61. Rukavina-sorezred főszázadosa rác létére ezt a sértegetést kikérte magának, aminek az lett az eredménye, hogy büntetésül ezrede Észak-Itáliában állomásozó gránátososztályához küldték. Haynau sem maradt, mert a magyar kormány kifejezett kérésére elhelyezték. Damjanich nem maradt sokáig a napfényes Itáliában, pacséri Mészáros Lázár hadügyér hazakérette, s őrnaggyá előléptetve kinevezte a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj első parancsnokává.
Than Mór festménye az 1849. március 5-i szolnoki ütközetről. A kép jobb szélén Dajmanich János honvédtábornok látható (Forrás: Wikipedia)
A délvidéki harcokban zászlóalj-, dandár-, majd hadosztály-parancsnokként kiválóan megállta helyét, s 1848 decemberének végén megkapta tábornoki sarzsiját. A Délvidék kiürítésekor a következő kiáltványt intézte a rácokhoz:
„Ti kutyák! Én most elmegyek, de azt mondom nektek, békében maradjatok, különben ismét visszajövök s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlen egy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sirján én is golyót röpítek agyamba.”
A kegyetlenségig menő szigora és gorombasága ellenére a szegedi fehértollasok, majd a III. hadtest honvédei – köztük a kassai vörössipkások – valósággal istenítették.
Nevéhez fűződik az 1849. március 5-i szolnoki győzelem, ám annak babérjain alaposan összekapott gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnaggyal, aki e vitában a rövidebbet húzta.
1849. április 4-én Nagykátánál történt, hogy a szegedi fehértollasok épp hosszú pihenőt tartottak, amikor régi parancsnokuk továbbindulást vezényelt. „»Nem menünk – mormogták – az istennek sem, míg nem eszünk.« Az ágyú zúgott mindig távozó arányban, míg egyszer közelebb-közelebb kezd nyomulni az ágyudörej. Ekkor ott terem Damjanics. »Fiuk! hát nem menjünk előre?« »Nem ám – felelnek egy hanggal – míg nem eszünk.« »Igen, de verik Klapkát! hát még sem menünk ?« »De már úgy megyünk az angyalát!« Senki sem volt többé éhes, sem fáradt, csak szomjas; de ez a harcz szomja volt, melyet nem vízzel, csak tűzzel lehetett oltani.”
Tápióbicskénél ő mentette meg a magyar fegyverek becsületét. Két nappal később ismét ő volt az, aki Klapka György vezérőrnagy meghátrálásakor egyedül tartóztatta fel a császári támadásokat Isaszegnél.
Nem félt alkalmazni a forradalmi terrort, ugyanis gondolkodás nélkül kivégzőosztag elé állíttatta és „meglövette egy kicsit” a hazaárulással megvádolt dr. Mericzay János tápiószecsői és dr. Hoernegger Antal kókai plébánost.
Ő győzedelmeskedett Vácnál, ahol hiába várt Klapka bekerítő hadmozdulatára és amiért ezen jól összeveszett tábornoktársával. Nem vetette meg a földi élvezeteket, s erről Elekes István százados is megemlékezett. A váci ütközet során a Gombás-patak kőszentes hídja ellen intézett roham során a „bátrak bátra”, Földváry Károly alezredes alól kilőtték lovát.
Földváry ekkor visszaszaladt a szegedi fehértollasokhoz és Elekest lováról lerángatva, felpattant a nyeregbe, hogy tovább buzdítsa a támadókat. Aznap este Elekes egy jelentéssel kereste fel az „öreget” – azaz Damjanichot: „Lakománál találtam, a mint meglátott, reám kiáltott: »gyere fiú koczczintsunk.« Szegény fejem, kicsiben múlt, hogy mint Lót sóvá nem váltam! Nem értettem mit akar, nagy későre jutottam egypár mentegetődző szóhoz, s még azt is kölcsönvettem a szerény Péter apostoltól, midőn Krisztusnak mondja: »Uram, nem vagyok méltó reá, hogy saruid szijját megoldjam!« de az öreg nem könnyen szalasztotta el az alkalmat, hol ivásra ürügy volt; mert azzal is csak az igazságnak hódolunk, ha megmondjuk, hogy bizony a magyaráti bort, mely társzekerén a Guzman kezelése alatt mindig volt, örömest vette magához. »De hiszen — szólt ö — olyan ember, ki mikor principálisa alól kilövik a lovat, azt mondja: itt az enyim üljön rá, olyan ember mindig ihatik velem egy pohár bort, fogd ezt a poharat, aztán mondd meg, mit akarsz?«”
A nagysallói diadalban és a komáromi győzelemben is oroszlánrésze volt.
1849. április 28-án egy kocsibalesetben lábát törte és a szabadságharc végéig szolgálatképtelenné vált. 1849. augusztus 17-én várparancsnokként adta át az aradi erősséget a cári csapatoknak.
Az aradi hadbíróság felségárulásért lefokozásra, vagyonelkobzásra és kötél általi halálra ítélte. Utolsó éjszakáján írta meg feleségének „vigasztalásul” imáját:
„Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!
Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”
A kegyelemből golyó általi halálra ítélt négy bajtársa kivégzését követően, 1849. október 6-án reggel 6 óra után nyolcadikként szólították a bitófa alá.
(Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma)
