Ha védünk valakit/valamit (általában a gyengébbet), az szép, dicséretes. Csak az a kérdés, hogyan tesszük azt: empátiával, hozzáértéssel vagy erőszakkal, a törvény erejével. Már hosszabb ideje szellőztetik azt az állítólag rém fontos tényt, hogy egy új nyelvtörvényre van szükség Szlovákiában. Ez így eleve gyanús, volt már ugyanis ilyen, s az valahogy mindig a kisebbségi nyelv (ne is köntörfalazzunk: a magyar) rovására sikeredett.
Mostanában (meglepően!) az derült ki, hogy a szlovák nyelv olyan rossz helyzetbe került, azért kell föltétlenül megvédeni.
Igen, elbizonytalanodik ilyenkor az ember. Ha belegondolunk, minden nyelv védelemre szorul. Mert ugye a nyelv élő, fejlődő-változó szervezet, olyan, amit épp ezért folyamatosan ápolni, művelni – védeni kell. Nem tankokkal, bombázással, mint egy országot, nem is azzal támadják, ez más kategória. A nyelvet a nem szerves (idegen) hatások, a helytelen használata elől kell védeni. Főleg akkor, ha például tiltják, ha korlátozzák használatát, ha mostohán bánnak vele, vagy más veszély fenyegeti – de ez elsősorban a kisebbségi nyelvek esete. És akkor, ha rosszul használják, a műveletlenek például, akik úgymond anyanyelvi szinten használnák, csak nem helyesen (főleg arra való tekintettel, hogy más nyelvet nem bírnak).
A nyelv romlásához az is hozzájárulhat, ha túl sok idegen szó és „neologizmus” kerül használatba. Ebben manapság elsősorban a mindent taroló angol a ludas. Vannak szövegek, amelyeket tulajdonképpen idegen szavak szótárával lehetne olvasni. Nem tudom, az ebben vétkesek hiányzó műveltségüket akarják-e ezzel palástolni, s fölvágni azzal, hogy egyre több anglicizmust kevernek nyelvhasználatukba.
Sőt, sokan jópofáskodni is azzal igyekeznek, ha egyre több szlenget és vulgarizmust kevernek nyelvi megnyilvánulásaikba.
A középkorban is volt ilyen, akkor a latin nyúlt bele minden nyelvbe itt Európában – de aztán a francia és a német is, viszont emiatt nem hiszem, hogy panaszkodott volna bárki, hiszen a nyelv gazdagodását jelentette az idegen kifejezések átvétele az új jelenségek megnevezésére. Az persze nem kizárólag a magyar (vagy a szlovák) nyelvet érintette. Eszünkbe sem jut, hogy mondjuk iskola szavunk a latin közvetítésével összeurópai fogalommá vált. Ez nem is baj, ellenkezőleg, hiszen egy-egy nemzet az új szavakat saját nyelvéhez igazodva, nyelve rendszerébe, logikájába illesztve gazdagodott ezáltal. A baj azzal van, hogy az ilyen szóátvétel milyen tempóban történik. Régebben ez aránylag lassan ment, mai rohanó világunkban pedig, ugye… De ennek megoldása a türelmes nyelvészek dolga.
Na és aztán itt vannak ezek a vulgarizmusok – még a szépirodalomban is. Aki nagyon eredeti (népszerű?) akar lenni, és nagyon nyomatékosan akarja magát kifejezni, szívesen beveti. Mintha csak azt akarná demonstrálni, hogy azt másképp nem lehet elmondani. Pedig lehet. Ilyenkor az van, hogy az illető szókincse szegény, nem az adott nyelv. Ilyenek miatt kéne bármelyik nyelvet védeni, hiszen mindent el lehet mondani megfelelő határozottsággal kultiváltan is. Tényleg lehet.
Régebben középfokon retorikát is tanítottak, az irodalmat pedig irodalomként, nem pedig bemagolni és fölsorolni való lexikoni ismeretként. Márpedig a nyelvi készségek csiszolása ilyen tantárgyak mentén történik.
Ne is áltassuk magunkat: Szlovákiában a szlovák nyelv védelme mindig a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban merül föl, holott minden nyelv védelmét az anyanyelvi szinten beszélők körében kell elsősorban védeni – abban a közegben, ahol a nyelv természetesen él. Nem az a baj, ha egy nemszlovák tökéletlenül használja a számára idegen szlovák nyelvet. Az a baj, ha egy szlovák nem használja saját nyelvét helyesen, s képtelen fölhasználni anyanyelve gazdag kincstárának értékeit. Ha képtelenek vagyunk a rengeteg neologizmust a nyelv törvényszerűsége értelmében beágyazni szókincsünk tárába. Ezt érzékenyen, óvatosan kell intézni, s végképp nem más nyelv rovására, tehát nem a nemzetiségi iskolákban, hanem az államalkotó polgárok anyanyelvi közegében, ráadásul nem akkor, amikor a nyelvet használók politikusok és képviselők lesznek, mert akkor már késő. Amit sokkal nagyobb odafigyeléssel védeni kéne, az a kisebbségek nyelve (a pozitív diszkriminációt már föltalálták!), hiszen minden nyelv, a legkisebb nép nyelve is mérhetetlen gazdagság, védeni való kincs.
Több példa is van arra Európában, hogy ha a kisebbség saját nyelvén fordul az állami hatósághoz, az a kisebbség nyelvén köteles válaszolni. Jóakarattal megoldható. Nem dől össze attól a világ.
És ne feledjük a tájszólás és a szómúzeum feneketlen kincsesbányáját sem, a nyelvművelés mindennapi hangyamunkáját. Manapság a szakbarbarizmus a nyelvhasználatra is hatással van, aminek következtében a szakszövegek szinte érthetetlenek lettek. Pedig arra is oda kéne figyelni, ha már törvényszintű nyelvvédelemről beszélünk.
Ráadásul pedig jó volna föléleszteni Comenius intelmét, miszerint a műveltség alapja az anyanyelv lehető legjobb elsajátítása: az ugyanis minden tudás és nyelvi készség előföltétele, alappillére.
Aich Péter/Felvidék.ma
