Abban nőttem fel, abban a felszínes „minden nagyon jó, minden nagyon szép” rendszerben. Mindenki egyforma volt, mindenkinek volt munkája. Egyenruha, „egy a jelszónk: a béke” – énekeltük, együtt meneteltünk az elvtársakkal, katonákkal, állami felügyelőkkel.
Még az együtt lépést is megtanultuk
Sőt gyakoroltuk, egy-egy nagy ünnep előtt, hogy az elvtársaknak tetszen, s jól mutasson a népnek. Aztán kaptunk érte „párkyt”. Nem élveztük, de megszoktuk. Meg kellett szoknunk.
Ez volt az az átkos negyven év – minden tilalmával –, s az akkor nevelkedő nemzedékben a „ne szólj szám, nem fáj fejem” belső kényszere belevésődött az agyunkba, a vénánkba, lettünk a magoló, szófogadó, mindent elfogadó nemzedéke a kornak. Olyannyira, hogy máig is ez van – kicsit átformálva e hazug álvilágra.
Annyira kényelmessé vált a mai embernek a hallgatás, hogy inkább mindent elfogad, másol, sőt elhisz az álhírekből – bárkitől.
Ennek médiája az internet, azon belül is a Facebook. Oly népszerű hírforrássá vált, hogy már nem kell az embereknek sem nyomtatott sajtó, sem érdeklődés, – Uram bocsá’ –, néprajzi gyűjtés a régiektől, vagy egyszerűen csak egy beszélgetés, például a nyári szünidőben.
Erre már nincs igény
A mai fiatal szülők nem érzik szükségét (valószínű, már ők sem ismertek ilyen élményt). Mert ugyan, mit tudhatnak az öregek? Semmihez nem értenek… – ilyen szlogenekkel intik le a családon belül is a mama, papa, anya tanácsait. Az ősöket pedig elfelejtik. Nemzedékek nőnek fel legközelebbi felmenőik ismerete nélkül – s mindezzel együtt kihal a régiek tisztelete, az elődökre való emlékezés. Akár egy település olyan elődjére való emlékezés is, aki sokat tett a közösségért, népéért, nemzetéért, falujáért.
Elmaradtak a találkozások, az ünnepek. A falusi élet előnyeit, lélekszépítő hatását meg sem ismerték. Vonzotta őket a városi dobozházak kényelme.
Ezért hagyták ott tömegesen a falusi portákat, a gyönyörű házakat. S jöttek idegenek a nagyvárosból, ellepték apró falvainkat. A nyarat a felújított nyári laknak használt falvakban töltik, elvonulva a nagyváros zajától.
Ez van – sajnos. Egy régi rendszer politikai förmedvényeit idéztem a bevezetőmben, amelynek megvolt a gondolkodást törpítő ereje és hatása. S mi változott azóta az emberekben? Semmi.
A digitális világ eszközei még kényelmesebbé tették a mai embert
Olyannyira, hogy neki már elég csak nyomogatni a telefont. Mindeközben sem családra, sem barátra, sem rokonra nincs ideje. Olvasásra pedig már abszolút nincs igénye. Kikapcsolódásnak marad a buli, a helyi kultúra pedig kis- és nagyobb falvakban kimerül a falunapi programokban.
Sajnos ebben nő fel a jelenlegi és következő generáció – sőt, már az oktatásban is „segítségükre lesz” a mesterséges intelligencia.
Csakhogy nem fogják érteni a világ fordulását, félelmeit, intéseit – de az Isten adta természetet és örömöket sem.
Szomorú tapasztalat mindez, amit a mindennapok hoznak a másképpen gondolkodó ember elé.
Ha mégis van kivétel (mert hiszem, hogy van), aki a jövőjét nem csupán a pénzszerzésben, élvezetekben, a „gondtalan” életben akarja megélni, hanem Isten, Haza, Család – közösségben gondolkodva – akkor talán lesz, aki „átviszi a szerelmet a túlsó partra” – s megmenti az embert a pusztulástól.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
