Sokan kérdezik, mit hoz a jövő. Főleg akkor, ha aggasztó hírek garmadája szakad az emberre. Ha valaki viszont arról érdeklődik, mit hoz a múlt, azon sokan nevetni szoktak. Pedig a múltunkat nem szoktuk részletesen, hézagmentesen ismerni. Sok minden a legendák vagy mendemondák ködébe vész. De mindig előkerülhet egy új adat, egy friss régészeti lelet, fennakad a hálón egy hiba, találnak egy pénzleletet, s ettől a pillanattól kezdve a történet már egészen másról is szólhat.
Néhány éve még úgy vélték, a magyarok a Hernád-völgyébe a 12. században költöztek. S egy lelet felülírta ezt a véleményt. Kiderült, ide már a 10. században megérkeztünk.
Most azonban egészen más természetű ügyekkel kívánunk foglalkozni. Elődeinkre, rokonainkra, ismerőseinkre kíváncsiak vagyunk. Ugyanúgy hőseinkre, tudósainkra, jeles személyiségeinkre, vagy akár a celebekre. (Kivéve engem.) A fotográfia a „múltba távozó” személyek arcvonásait már 180 éve tudja rögzíteni. Az azt megelőző évszázadok embereinek arcvonásait festmények, grafikák, szobrok őrzik. Attól függően, hogy mennyire volt az illető (sokszor ismeretlen) művész rátermett és tehetséges, sikerült hűebben vagy kevésbé megörökíteni a vonásait. Jobbik esetben a képre ráírták, kit ábrázol.
Nagyasszonyainkra is kíváncsiak vagyunk. Hogy néztek ki? Csinosak voltak? A lőcsei fehér asszony egyáltalán nem volt szépség, Kleopátra arcvonásait meg a mesterséges intelligencia segítségével rekonstruálták.
De ne menjünk olyan messzire, nem kell nekünk Egyiptomba utaznunk! Otthon is érhetnek minket meglepetések! Újat hoz a múlt.
Néhány éve derült ki, hogy a Lorántffy Zsuzsannának (1602–1660) tulajdonított portré sem őt ábrázolja. Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész vette észre, hogy egy XVI. századi híres huszonhat éves svájci asszony, a bázeli Wibrandis Rosenblatt (1504–1564) arcképe jellegében mennyire hasonlít Lorántffy Zsuzsanna feltételezett portréjára. Wibrandis Rosenblatt egymást követően egy humanista tanár és három neves reformátor felesége volt. E portrén a címerrel a rózsalevelet jelentő családnév is harmonizál. A Rosenblatt család címere a beszélő címerek közé tartozhatott, azaz rózsalevelet kellett ábrázolnia. Ezt a címert a XIX. század közepén valaki tévesen a Lorántffy család címerének gondolta, s így a képen ábrázolt személyt magával Lorántffy Zsuzsannával azonosította. Pedig még a képen látható ruházat sem felel meg a fejedelemasszonyok akkori viseletének.
Most meg kiderült, másik nagyasszonyunk, Zrínyi Ilona arcvonásait sem ismerjük. De vele más gond is volt. Sokáig úgy vélték, hogy 1643-ban született Ozaly várában. Ezt a sírfelirata alapján határozták meg. Az interneten is még mindig sok esetben a téves időpont szerepel. Ezzel már eleve két gond adódott. A kisebbik, hogy ennek alapján második férje 14 évvel volt fiatalabb nála, a nagyobbik, hogy ebben az esetben a kérészéletű Zsuzsanna nevű lányát – utolsó gyermekét – 51 éves korában szülte volna. Ez persze nem lehetetlen, de inkább valószínűtlen.
Dr. Végh Ferenc, a pécsi Tudományegyetem docense találta meg anyai nagyapjának, Frangepán Farkas Kristóf feljegyzését, miszerint 1649. március 20-án vagy 21-én született a muraközi Drávaszilason. Második férjénél tehát csak 8 évvel volt idősebb, és Zsuzsannát 45 évesen hozta világra. Legújabban kiderült, hogy a neki tulajdonított portré egy lengyel királynét, a francia nemesasszonyt, Arquieni Mária Kazimierát, vagyis: Marie Casimire Louise de La Grange d’Arquien-t (1641–1716) ábrázolja. Hogyan lett a lengyel király feleségéből Zrínyi Ilona?
Margit Kopp, az Esterházy Magánalapítvány munkatársa a Zrínyi Ilona arcképeinek tartott két fraknói festményt Sobieski III. János lengyel király felesége, Arquieni Mária Kazimiera portréjaként határozta meg. Így a Nemzeti Múzeumban őrzött műalkotás – amely a fraknói képekkel közös előkép alapján készülhetett – szintén a lengyel királyné portréja kell, hogy legyen.
Serfőző Szabolcs budapesti művészettörténész kutatta tovább e történet szálait. Thököly Imre csapatai elfoglalták Rákóczi Erzsébet birtokait, beleértve a lengyel határ közelében fekvő Makovica, vagyis Zboró várát is (Sáros vármegye). A kurucok két hétig fogva tartották, míg végül János király közbenjárására kiszabadult. Erzsébet 1684 elején Krakkóba menekült. A képeket azután az asszony onnan hozhatta magával Kistapolcsányba. Hálás lehetett neki a segítségért, ezért a királyi pár portréját beszerezte. Rákóczi Erzsébet 1708. január 15-ei elhunyta után a kistapolcsányi Rákóczi-kastélyban nyolc nagyobb és 12 kisebb festményt írtak össze, többek között a lengyel uralkodópár képmásait is. 1709 januárjában ezek közül hét portré a munkácsi várba került, köztük a lengyel uralkodópáré. Innen 1855-ben szállították át azokat a budai főparancsnokságra, az egykori ferences kolostorba, ahonnan 1860 körül ajándékozás útján kerültek báró Baldacci, később Baldácsy Antal (1803–1878) Esztergom vármegyei bélai műgyűjteményébe. Ő örökös nélkül halt meg, így értékeit két évre rá elárverezték. A Zrínyi Ilonának tartott portrét Niedermann Pál esztergomi főkáptalani uradalmi ügyész vásárolta meg, s az arról készült fotó már széles körben ismert lett. A művet 1884. február 22-én szállították Esztergomból gőzhajón a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Zrínyi Ilona fejedelemasszonyt 1703-ban a jezsuiták isztambul-galatai templomában temették el fia mellé, amint ezt végrendeletében óhajtotta. Mivel a bujdosók földi maradványait 1906-ban a kassai Szent Erzsébet-székesegyház altemplomába szállították (Thököly hamvait meg Késmárkra), a pozsonyi születésű Török Aurél – a magyar antropológia megteremtője – megvizsgálta csontjaikat. Az általa leírt Zrínyi Ilona nem egyezik a festményen látható hölggyel, melyet 1685 körül festettek. Az ő arca azonban rekonstruálható lenne, ha a főszékesegyház kriptáját felnyitnák, és a koponyát beszkennelnék.
A munkácsi vár történelmi arcképcsarnokának több példánya is hasonló sorsra jutott. A többször említett lengyel király Korjatovics Tódorrá változott, Hethesi Pethe László I. Rákóczi Ferenccé, Elisabeth von Saurau, vagyis Pethe Ferencné Báthory Zsófiának kölcsönözte arcvonásait. Czobor Ádám arcát Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király öltötte magára.
I. Rákóczi Ferencet 1677. augusztus 18-án, édesanyját, Báthory Zsófiát 1681. július 14-én a kassai – akkor jezsuita – ma premontrei templomba temették. Ők örök álmukat nem álmodhatták háborítatlanul. „Báthory Sófiának tetemei a’ Kassai templomban tétettek örök hosszú nyúgalomra – írja Babocsay Izsák: Fata Tarczaliensia, azaz Tarczal városának főbb változásai 1670–1700 (21. old.) –, s itt ezelőtt mintegy húsz esztendővel koponyájával valami történt, melyet a feledségtől megmenteni nem tartunk érdemetlennek: bizonyos ott tanuló ifjak azon könnyűség szerént, mely tulajdona annak a kornak, módját ejtették a koponyát titkon elvinni. A dolognak híre lett, s a direktor báró S… M… ijesztve parancsolta visszatételét. A csínytevő, hogy elkerülhesse a’ mitől rettegett a’ lopott portékát egy bizonyos helyre lökte bé, mely minden háznál találtatik. Fogainak csak egy híja sem volt, amint czimbora-társai mondák, honnan azt húzták ki, hogy szép asszony lehetett.” A koponya ugyan minden jel szerint visszakerült, de 1849-ben cári katonák törtek be a kriptába. Ez magyarázhatja, hogy az 1910-es években, amikor kétszer is keresték földi maradványaikat, nem lelték őket. Az ő arcuk tehát mai ismereteink szerint nem rekonstruálható. De Zrínyi Ilonáé lehetséges. Reméljük, erre sor is fog kerülni.
Idén Szerencsen kiemelték Rákóczi Zsigmond (1544–1608) erdélyi fejedelem, a család vagyonának és hatalmának megalapozója koponyáját és beszkennelték. Nemsokára láthatjuk majd az eredményt.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
