Prága belvárosának egyik ékköve és lenyűgöző építészeti remekműve a Szent Henrik és Kunigunda-templom, amely különleges atmoszférával és gazdag történelemmel rendelkezik. Egyben a prágai magyar katolikus közösség otthona. A magyar, szlovák és cseh plébánia vezetője a csábi származású Balga Zoltán atya. Idén júniusban ünnepelte pappá szentelésének 15. évfordulóját. Ennek apropóján szólítottam meg, és szívesen vállalta az interjút.
Kedves Zoltán atya! Először azt kérdezem, kinek vagy minek a hatására döntött a papi hivatás mellett?
Hivatásom gyermekkortól érlelődő valóság: nagy hatással volt rám a családi környezet, a ministránsszolgálat élményei, valamint a ’90-es években zajló imanapok a papi és szerzetesi hivatásokért. A végső elhatározás gimnazista koromban született meg. Egy háromhavi londoni tartózkodás során – távol az iskolától és a barátaimtól – volt időm csendben átgondolni, valóban erre hív-e az Isten. Amikor negyedévesként dönteni kellett a továbbtanulásról, már egy imádságban és elmélkedésben megérlelt igent tudtam kimondani.
Az ipolysági magyar gimnáziumban érettségizett. Utána a pozsonyi papi szemináriumban folytatta tanulmányait. Három év után püspöke úgy döntött, hogy Budapestre küldi továbbtanulni a Központi Szemináriumba. Örült a döntésének?
A magyar tannyelvű gimnázium után nem volt könnyű feladat Pozsonyban helytállni: a legalapvetőbb imádságokat és a filozófiai-teológiai terminológiát is szlovákul kellett elsajátítanom. Sokszor kétszer annyit tanultam egy-egy vizsgára, mint szlovák anyanyelvű kispaptársaim, mégis az első év végén a közel húszfős évfolyamból ketten végeztünk jeles eredménnyel. Szívemben élt a vágy, hogy anyanyelvemen tanulhassak, de akkor egy magyarországi szemináriumba való jelentkezés magyar egyházmegyéhez való tartozást is jelentett volna, ami számomra elképzelhetetlen volt.
Ezért a 2008-as egyházmegyei átszervezés után Rudolf Baláž püspök döntését, hogy Budapestre, a Központi Szemináriumba küld, nagy kegyelemként éltem meg. Az egyházmegyei felosztás nagyon hátrányos volt a felvidéki magyar közösség részére, de számomra ez nyitotta meg az utat a budapesti tanulmányok előtt, tulajdonképpen már akkor megvalósult az a páli igazság, mely később papi jelmondatom is lett: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”
Fotó: Balga Zoltán archívumából
Egy Önnel régebben készült interjúban elmondta, hogy gyorsított eljárásban szentelték pappá. Mi volt a dolog előzménye?
2010 júniusában, az ötödév befejezése után szenteltek diakónussá Budapesten. A szokásrend szerint szeptembertől a licenciatanulmányaimat kezdtem volna meg, pappá szentelésem pedig a következő évre esett volna. Július elején azonban Rudolf Baláž püspök atya a püspöki kúriára hívott, és közölte, hogy augusztusban pappá kíván szentelni.
Mivel a kánonjog szerint meghatározott diakónusi szolgálati idő és a 25. életév betöltése szükséges, a szenteléshez felmentésekre is szükség volt. A döntés váratlanul ért, de a belém vetett bizalmat éreztem mögötte. 2010. augusztus 21-én Ipolyságon szenteltek pappá. Ősszel – már papként – megkezdhettem a licenciatanulmányaimat Budapesten levelező formában.
Felszentelését követően egykori diákvárosában, Ipolyságon káplánként kezdte papi szolgálatát. Plébánosi kinevezése Ipolyviskre szólt. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre?
A legszebb papi éveim voltak. Ipolyságon otthonosan mozogtam: régi tanárok, osztálytársak, barátok vettek körül, és hamar új kapcsolatokat is építettem, különösen az iskolákban és a fiatalok között. Mahulányi József esperes úr mellett szolgálhattam; szigorú, következetes, magyarságára és katolikus hitére büszke papot ismertem meg benne, akinek tanácsait ma is kamatoztatom. Ipolyvisk az első „nagy szerelem”: felújítottuk a templomot és a plébániát, kórust alapítottunk, egyházi bált, zarándoklatokat, filmklubot és nyári táborokat szerveztünk.
Fotó: Balga Zoltán archívumából
Mikor, hogyan és milyen megbízatással érkezett az Ipoly mentéről Prágába?
Korábban sosem jártam Prágában, a cseh nyelvvel is csehül álltam. Ha kispap koromban valaki azt mondja, hogy egyszer cseh, szlovák és magyar pasztorációt fogok végezni Prágában, bizonyára kinevetem. Mégis, a Gondviselés idáig vezetett. Egy papi találkozón ismerkedtem meg Duka bíboros úrral, aki felfigyelt magyar nevemre; nem sokkal később levelet kaptam tőle, hogy vállalnám-e a magyar lelkipásztori élet megszervezését.
Válaszoltam, hogy erről a püspökömmel kell egyeztetni; ő pedig azt a döntést közölte, hogy bíboros úr kérésére 2016. július 1-jétől Prágában folytatom szolgálatom. Hamarosan kiderült, hogy a szlovák plébánia plébánosa visszatér Szlovákiába, és felkértek, vállaljam el a szlovák plébánia vezetését a belvárosi Szent Henrik cseh plébániával együtt. Képletesen szólva a „mély vízbe” dobtak – és ezzel kezdődött a prágai kaland.
Egy híján immár 10 éve vezeti a Szent Henrik és Kunigunda-templom plébániáját. Hogyan ismerkedett meg a prágai magyarokkal, akik, gondolom, örömmel fogadták a magyar pap érkezését?
Papságom „emberhalász” jellegét igazán Prágában értettem meg. A technikai lehetőségek – főként az internet – révén kezdtük építeni a prágai magyar közösséget. Az első magyar szentmiséken néhány tucatnyian voltunk, de hónapról hónapra többen lettünk. Ma már egy erős közösségről beszélhetünk, ahol fiatalok, családok, gyermekek és idősek is megtalálják a helyüket; a plébániai agapékon jó látni, hogy barátok találkoznak, és otthon érzik magukat a plébánián.
Mi mindent sikerült megvalósítania megbízatásából közel egy évtized alatt?
Talán a legnagyobb ajándék, hogy 2017-ben létrejöhetett a Prágai Magyar Katolikus Plébánia, amely a főegyházmegye területén élő magyarokat és családtagjaikat egyházi jogi keretbe foglalja. A nyugat-európai diaszpóra magyarságánál ez egyedülálló.
Hálás vagyok, hogy Duka bíboros úr támogatta a kezdeményezést. Létrehoztunk egy tízfős katolikus diákotthont az itt tanuló fiatalok számára, és közösségünkből állandó diakónus is született, akit – ha Isten is úgy akarja – november 1-jén fognak felszentelni.
Fotó: Balga Zoltán archívumából
Milyen tervekkel néz a jövőbe?
Legfontosabb a közösség megerősítése: a magyarságtudat és a családok vallási életének elmélyítése. Sokat kell dolgoznunk azon, hogy az itt élő magyarok magyarként és hívőként is megmaradjanak. A vegyes házasságok – nemzetiségi és felekezeti értelemben – komoly kihívást jelentenek, ezért a szívekben és fejekben is szeretnénk erősíteni az elhatározást: a jövő nemzedékeinek minősége a mi felelősségünk.
Konkrét tervünk egy plébániai kávézó és közösségi tér létrehozása, ahol lelki programok, könyvbemutatók, koncertek, katekézisek és képzések kaphatnak helyet – ez a közeljövő egyik nagy célja.
Mi az, amit nem kérdeztem, de fontosnak tartja még elmondani?
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy templomunkban három közösség talál otthonra: a szlovák személyi plébánia, a magyar személyi plébánia és a helyi cseh közösség. Kezdetben tartottam a cseh–szlovák és a szlovák–magyar kapcsolatok törékenységétől, ezért mindig arra törekedtem, hogy mindhárom közösség azt kapja, ami őt megilleti – az igazságosság szellemében. Azt szerettem volna, hogy lelki atyjukként tekintsenek rám, érezzék, hogy értük vagyok itt.
Óriási öröm számomra, hogy templomunkban szinte megtestesül a közép-európaiság: képesek vagyunk nemzetek fölöttien gondolkodni, és katolikus tágassággal szemlélni e zűrzavaros világot. Ennek megvalósulásában mindvégig tapasztalom az Istentől kapott kegyelmet; számomra újra és újra igazolódik, hogy „az Istent szeretőknek minden a javukra válik.”
(Az interjú bővített változata megjelent a Kürtös szeptemberi számában.)
Bodzsár Gyula/Felvidék.ma
