1919. június 20-án, 65 éves korában elhunyt Csontváry Kosztka Tivadar. A centenáriumok sorába ezt is érdemes besorolni. Egy virtuális Csontváry-év megnyitójaként bemutatnék egy régi kiállításról szóló beszámolót – némi aktuálpolitikai áthallással…
Az Újság névtelen kritikusa 1905. szeptember 9-én írta az akkor megnyílt Csontváry-kiállításáról. Lehetetlen nem kihallani a maró gúnyt, ám ezt olyan elegánsan teszi, hogy aki nem akarja, nem is veszi észre. (Bár nagyon kell nem akarnia.) Csontváry ugyan ezzel a kritikával jobban járt, mint Kodály Zoltán, akiről a korabeli ítész azt írta volt: „Kot-kot-kot-kot-kot Kodály, Zoltánka ne komponálj.” Kodály sem hallgatott a kritikusra, s Csontváry sem. Bár életében nem jutott neki elismerés, aki ma elmegy egy Csontváry-kiállításra, szinte biztosan megrendülve távozik. Az Újság kritikusa ezt nem élte át.
Idézek:
„A »Csontváry« Kosztka-kiállítás. Különféle szempontokból roppant érdekes műkiállítás nyílt ma meg a városligeti Iparcsarnokban, a »Csontváry« Kosztka Tivadar festőművész gyűjteményes kiállítása, mely a meghívón úgy van jelezve, hogy teljesen új technikát mutat be. Mi e kiállítást jártuk, tűnődve megálltunk, s ha maga a szeretetreméltó mester nem siet segítségünkre lelkes magyarázatával, most ez a tudósítás egyszerűen nincs megírva.
Nem vagyunk annyira járatosak az olajfestés technikájában, hogy e kis tárlaton rájöttünk volna arra, hogy mi benne az új. A mester, aki egyszersmind vegyész is azon a réven, hogy a vidéken gyógyszerész, azt mondta, hogy az ő új technikájának a titka az olajfestékek alapos kiválogatása s »telítése«. Annyi bizonyos, hogy képei oly élénkek, hogy az csak csoda. A mi az alkotások témáját illeti, ennek skálája hihetetlenül változatos, s a tarpataki vízeséstől Taorminán keresztül lenyúlik Jeruzsálemig, hatalmas kitérésekkel Athénbe és Kairóba.
A mi pedig az alkotások műbecsét illeti, valósággal profanálásnak tartanók, ha a magunk véleményét mondanók el, mert ez úgyis hézagos s nagyon nehezen megindokolható lenne. Sokkal közvetlenebb, ha maga a mester beszél helyettünk, aki kifejtette, hogy a legtöbb képén (mint például a kairói részleten) világítási problémákat keresett s vissza akarta adni az alkonyuló nap, a gázlámpa és a villanyfény együttes ragyogásának az összeolvadó hatását. De kifejtette azt is, hogy a Salamon falánál siránkozó zsidókat (egyik legnagyobb képe) scholasztikus művész nem képes megfesteni, mert »nem bírja áthidalni a levegőt«, továbbá: scholasztikus művész nem képes arra az ugrásra, a melyet ő 1900-tól 1905-ig követett el, mert a scholasztikus művész lassan, alaposan mászik.
De viszont azt is mondta a mester, hogy a mit a közönség az ő tárlatán látni fog, az huszonöt évi vajúdásnak az eredménye, mert ő sem ugrott le egyszerre a mennyországból. S ez különösen legóriásibb képén, a hat méter hosszú taorminai vedután látszik meg, a melyen a megszokott művészetnek semmi nyoma. A mester Taorminát új életre keltette a romokból, a maga fantáziája szerint. Ő ilyennek látja, ez az ő saját Taorminája, senki másé. A kinek nem tetszik, festesse meg másképp.
De vajjon akadhat-e kaján látogató, a kinek nem tetszik? Érdekesnek tartjuk még itt fölemlíteni, hogy a mester a tárlat bezárása után Damaskusba készül, hogy – mint maga mondá – még a nagy Taormina-képet is túlliczitálja. A tárlat megszemlélését mindenkinek ajánljuk s mint mi, úgy a nagy közönség is azt a benyomást fogja belőle meríteni, hogy a mesternek a rajzról, a színekről, a tónusról, valőrről, kompozíczióról s egy műalkotás minden, de minden kellékéről saját külön eredeti felfogása van s hogy ebben a felfogásban irigylésre méltóan boldog.
Eddig az ismeretlen ítész opusza. A tisztelt olvasó most felteheti a kérdést, miért kell egy közéleti érdeklődésű orgánumban egy ilyen művészettörténeti adalékot emlegetni.
Megvan ennek is az oka. A kritika jó dolog, különösen a politikában elengedhetetlen. Az ellenzék nemcsak arra való, hogy egy következő választáson esetlegesen átvehesse a kormányzást, hanem arra is, hogy alapos kritikája megóvja az országot a kormánypártok esetleges tévedéseitől.
Az idézett kritika stílusával, amellyel Az Újság erősen bakot lőtt, vessük össze a mai ellenzék kormánykritikus vonaglásait. Megdöbbentő, hogy a színvonal milyen mélyre süllyedt egy évszázad alatt.
Hiszen a maró gúny, amellyel Csontváryt illették, elegáns volt, akár még szellemesnek is mondhatjuk. Van ennek nyoma a mai szlovákiai vagy magyarországi kormánykritikus megszólalásokban?
