Az oktatásügy léte színvonala – kisebbségi szinten – mindig a lenni, vagy nem lenni kérdését veti fel. Ez a szlovákiai magyarság esetében is a legneuralgikusabb pont, melyen létünk, jövőnk áll vagy bukik. A mindenkori hatalom az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban ennek tudatában próbálja a kisebbségi oktatásügyet így vagy úgy korlátozni. Tisztában van azzal, hogy térségünkben az etnikai tudat nem éli túl a nyelv és a kultúra elveszítését (mint pl. az írek, skótok stb. esetében). A kisebbségi magyarságot kíméletlenül sújtja a többség részéről az a tudatos hegemonikus felfogás is, amellyel a magyar gyerekek szlovák iskolába való tanulását szorgalmazzák. Tudvalevő, hogy a nyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem egyben azonosságtudat is: a hovatartozás csalhatatlan, megnyugtató, tartást adó biztonsága. Összeköt – erősebb, mint a vér vagy a bőr színe. A nyelv nemcsak a tudat meghatározó tényezője, hanem a kisebbség számára ugyanazt jelenti, mint a levegő, vagy a víz: az életet. Erős várunknak is szoktuk nevezni anyanyelvünket, melynek ostroma kisebbségi magyarok esetében évtizedek óta tart.
Az alapvető gondok, közismertek: minden harmadik magyar gyerek – a nyugati országrészben pedig már minden második – nem anyanyelvén tanul. Így felettünk függ a damoklészi kard, a felgyorsult asszimiláció, amely már 2001-ben előrevetette árnyékát és folytatása ez év májusában a népszámlálás adatainak ismeretében lehet esedékes. Annak ellenére, hogy a magyar értelmiség, a Patria rádió, a napilap, minden érvet, tudományos és pedagógiai indítékot felsorakoztat az anyanyelvi oktatás fontossága mellett szinte „divatba jött” nem anyanyelvi iskolában tanulni.
A szülők általában az államnyelv elsajátítása végett adják idegen nyelvű iskolába gyermekeiket, abban a tévhitben, hogy csak ebben az iskolatípusban tanulják meg jól ezt a nyelvet. Ezt a nyelvet – az államnyelvet – így vagy úgy ugyan elsajátítják, de elveszítik anyanyelvi készségüket, amely az alapos tudás és a további ismeretek gyarapításának alapfeltétele. A gyereket azért íratjuk iskolába, hogy ismereteket szerezzen. Az ismeretek megszerzéséhez pedig legjobb, legegyszerűbb eszköz az anyanyelv. Ez a pedagógiai alapelv már évszázadokkal korábban – Comenius óta – ismeretes volt. A pszichológiában járatlan szülők nem tudatosítják, hogy szerencsétlen gyerekeiket olyan érzelmi és értelmi világot romboló stresszhatásnak teszik ki, amelynek következménye, a kisebbrendűségi érzés, az identitászavar és a gyökértelenség.
Megrendítő tragédia, hogy a magyar fiatalok ezrei szemünk láttára cserélnek nyelvet és kultúrát. Pedig az élet, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy az anyanyelvén tanuló gyerek a más tanítási iskolába járó társához képest jobban érvényesül. Az ilyen gyermek az anyanyelv mellett az államnyelvet is elsajátítja, míg az idegen nyelven tanuló gyerek egyiket sem sajátítja el tökéletesen. A szlovák oktatási nyelvű iskolába járó magyar diákok szenvedő alanyai annak a durva didaktikai ellentmondásnak, hogy számukra idegen nyelven – államnyelven – megírt tankönyvből tanulják az angolt, vagy a németet, és a magyar-angol vagy magyar-német nyelvi kontraszthatás helyett a szlovák-angolra, szlovák-németre épül nyelvismeretük. Ez sokkal több energiát igényel, a nyelvtanulás hatásfoka pedig számukra lényegesen kisebb. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szlovák oktatási nyelvű iskolák magyar növendékeinek csupán mintegy harminc százaléka jut el az érettségiig. Ebből a környezetből kerül ki baráti körük, később esetleg feleségük/férjük is, így nem csoda, hogy a harmadik generáció már végképp elveszíti az ősök nyelvét és magyar identitását. A Szlovákiában élő magyar értelmiségiek több mintegy kilencven százaléka anyanyelvén érettségizett, majd szlovák, vagy cseh egyetemen tanult és közülük több parlamenti képviselő, miniszter, nagykövet, EU képviselő, vállalkozó került ki. Ha a magyar nyelven tanuló diák nem itthon hanem másutt akarja folytatni tanulmányait Magyarországra,vagy más EU állam egyetemére is mehet. Már magyar egyetemünk is van. A határok az EU keretén belül elveszítették létjogosultságukat. A Kárpát-medence munkaerő piacán 13,5 millió ember beszéli a magyar nyelvet, a szlovákot csupán 4,5 millió. Mivel a magyar gyerek a szlovák nyelvet is elsajátítja 18 milliós az a közeg a munkaerőpiacon, ahol érvényesülhet. A multinacionális cégek megjelenésével térségünkben a magyar nyelv ismerete felértékelődött, mert ezek a cégek sok esetben a magyar nyelvet tökéletesen ismerő munkatársakat keresnek.
Ügy tűnik, a sok megtévesztett szülőt még a tények sem győzik meg. Ők nem látják a fától az erdőt. Tudatlanságukban úgy akarják befolyásolni gyermekük érvényesülését, hogy lemondanak mindenről, ami a gyerek azonosságtudatát erősíti, anyanyelvi kultúráját gyarapítja. Valósággal merényletet követnek el saját gyermekük ellen – nem tudni milyen jogon, teszik tönkre érzelmi világát és veszik el magyar identitását.
Édes anyanyelvünk legdrágább kincsünk. Íróink, költőink, művészeink, sportolóink kiemelkedő értékkel gyarapították az emberiség egyetemes kultúráját. Tudósaink pedig a világ élvonalába tartoznak. Az amerikaiakat is az érdekelte, hogy mitől zseniálisak a magyar tudósok, hogy egyes nemzetek számarányához viszonyítva a legtöbb Nobel díjast a magyar nemzet adta a világnak. Bizottságot állítottak fel ennek felderítésére. A bizottság a következő megállapításra jutott : ezek a tudósok fiatal korukban legalább érettségiig valamennyien anyanyelvükön tanultak. Az anyanyelv volt ifjúkoruk tudatformáló eszköze.. A sajátos gondolkodásmód és logika eredménye a magyarok erős konkrétumérzéke, melynek gyökerei a nyelv szerkezetében, különleges logikájában találhatók. A magyar nyelv sajátos vonása a tárgyszerűség, a konkrét hasonlatokra, képekre épülő kifejezésmód. Egyetlen más nyelvben sem figyelhető meg a képszerű gondolkodásmódnak annyi leleményessége és olyan gazdagsága, mint a magyarban. A szellem és a nyelv csodálatos összefonódásának vagyunk tanúi, áll a bizottság jelentésében.
Ezt a csodálatos szellemet, őseink génjeibe kódolt és általuk közvetített üzenetet semmisítjük meg, ha gyermekeinket nem anyanyelven taníttatjuk. Nem mások ellen, hanem önmagunkért akarjuk, hogy kisebbrendűség nélkül őrizhessék meg identitásukat és jobban érvényesüljenek. Őrizzük azt a lelket és nyelvet – mint a szemünk fényét – amelyet őseinktől örökbe kaptunk, mert ha ezeket elveszítjük, önmagunk is elveszünk.
Dr. Fóthy János (Somorja), Felvidék Ma