Nagy szó ez az „érettségi”. Mikor az ember érett azért, mert jól vagy tűrhetően fordít Cicero vagy Julis Caesar írásaiból. Érett, mert kiszámít valamilyen x-et vagy y-t tanok alapján, melyek egyedül változatlanok és változhatatlanok e világon. A matematika tanai az egyedüliek, melyek nem tűrnek ellentmondást, nem ismernek kimagyarázkodást és jóvátehető hibát, mert törvényeik ugyanazok voltak, mikor a világ kezdett kigömbölyödni az ősködökből – és ugyanazok lesznek, mikor a titokzatos szent hatalom megállítja a világ kerekét és az élet szívverését.
A legtöbb ember közvetlenül az érettségi után követi el a legtöbb éretlenséget. Rendesen bolondos szerelmi esetekkel, utóbb meg bolondos világnézetek hirdetésével. Merem vallani, hogy jobb, új szót kellene kitalálni ennek az ifjúságot ijesztgető – az ember egyetlen tavaszát dideregtető – egyetlen elhitt édes álmát megkeserítő vizsgálatnak. Az „érett” jelzőt pedig az ember delén „nel mezzo camin” kellene adományozni a bevált – kivált embereknek, mint valami előkelő, ritka kitüntetést.
Mikor 1892-ben a Pozsonyi Gimnázium öles falai között, a megboldogult klarisszák pincelevegőjű folyosóin küszködtem a matura felé, az egész ország ünnepelte 1867 huszonöt éves fordulóját.
Már akkor, 17 és fél éves fejemmel éreztem, hogy csak olyan eseményt vagy csak olyan eszményt szabad nemzeti ünnep keretébe illeszteni, mely mélyen beleedződött az egész nemzet lelkébe és onnan néha újra kitör, mint a hallgató vulkán új tüze.
Nem lehet ünneppé avatni akármilyen jótékony hatású vagy időszerűen bölcsen alakított eseményt, melyhez a megalkuvás legparányibb gondolata fűződik…
A tanári értekezlet egyik délelőtt a konferenciák termébe hivatott. Siettem, mert szokatlan volt az idézés. A hosszú zöld asztal körül ült az egész tanári kar, azok, akiket szerettem és azok, akiktől diákosan féltem. Azok, kiknek áldom emlékét és azok, akiket már akkor feledtem, mikor az ötsarkú Klarissza-torony alatt elhangzott az utolsó Te Deum. Megálltam tanáraim előtt, meghajoltam és vártam.
Pirchala Imre, a jóságos, a klasszikus igazgató megszólalt:
– Kedves fiam, Önnek (akkoriban a tanárok V. osztálytól feljebb tegezték a diákokat) nyolc éven keresztül minden bizonyítványa tiszta jeles. Reméljük praematurus is lesz. Nagy megtiszteltetést szántunk Önnek. Az 1867. évi kiegyezés és koronázás negyedszázados évfordulóján Ön mondja az ünnepi beszédet. Ez tanári karunk egyhangú határozata.
Éreztem, hogyan száll halántékom felé a vörös vérhullám, de azért hangom határozott maradt.
– Mélyen tisztelt igazgató urunk, erre én nem vállalkozhatom.
A tanárok összenéztek. Összesúgtak.
– És miért?
– Mert nem tudnám szívből mondani a beszédet…
– Miért?
– Mert az én ideálom 1848 és a magyar függetlenség…
– Fiam – szólt az igazgató szelíden, türelmesen – ne politizáljon a matura előtt. Van ideje erre később…
– Kérem, ez nem politika. Ez hit. Özvegy anyám nevelte belém és öregapám, a 48-as honvédezredes. Nyári vakációra magához hívott Kossuth Lajos. Azt üzente meg akar áldani…
Pillanatokig mély csönd volt a teremben. Azután áldott igazgatóm csak annyit mondott:
– Köszönöm. Visszamehet.
Lassan ballagtam vissza az osztályba. A történelem tanára, S. Bertalan utánam jött. Megérintette a vállamat. Ő négyszemközt már tegezett:
– Fiam, nem is tudod, most kiállottad az érettségit, mert meg merted mondani meggyőződésedet. Egyenesen, becsületesen, fontoskodás nélkül. Érett pedig csak az az ember, aki meggyőződését nyíltan vallja és követi. Kevéssel fogsz az életben találkozni, de ez nem jelent semmit, csak te maradj mindig – érett.
A padban ráhajoltam történelmi tankönyvünkre, melyből 1892-ben még hiányzott 1848 története, noha a nagy év eseményeinek 1867-es megoldását negyedszázados fordulón ünnepelnünk kellett…
Azóta is mindig meg mertem mondani a meggyőződésemet, ahogy ötven év előtt megtettem.
Ma is úgy, mint ezen az érettségimen, keresem azt a könyvet, mely a történetírás magaslatán számolna be 1848-ról… Nincs. Pedig ez a nagy tankönyv nagyon elkelne a nemzetnek, hogy az időkben érett legyen…
A 100 perc előző írásában az író első gyerekkori illúzióvesztéséről ír, mely nagy lecke volt számára, és egész életén át elkísérte. Ez az írás pedig az első olyan írás a kötetben, melyből igen derék kiállást tudhatunk meg az érettségi előtt álló fiatalemberről.
Jankovics Marcell a Pozsonyi Királyi Katholikus Főgymnasium diákja volt, a gimnázium elvégzése után jogot tanult, 1897-ben jogból doktorált, 1900-ban pedig ügyvédi oklevelet szerzett. Ezután itt, Pozsonyba nyitott ügyvédi irodát is. Felesége a szlovák-lengyel származású Jamnicky család tagja volt.
Fontos állomása volt Jankovics gyerekkori éveinek, amikor 1892-ben Kossuth Lajos két ízben is meghívta magához a nyári szünet alatt. Kossuth Ferenc és Jankovics édesanyja már korábban leveleztek, és megegyeztek, hogy mivel ők egyelőre nem jöhetnek haza, legalább a fiú látogassa meg Kossuthot Turinban (Torino). A kilencvenesztendős aggastyán 1892-ben és 1893-ban Jankovicsékhoz üzent, és azzal hívta magához, hogy látni akarja, és meg akarja áldani a fiatal rokont.
Az akkor 17, illetve 18 éves Jankovics megtartotta, és egész élete során dédelgette akkori naplóját, amelyben esténként feljegyezte Kossuth Lajos minden szavát, miután éjféltájt dolgozószobájának a küszöbét elhagyta. De erről még szó lesz a következőkben.
A Pozsonyi Királyi Katolikus Gimnázium 1626-tól 1919-ig működött. Fenntartója 1773-ig a jezsuita rend volt, 1812-től a bencések, majd 1850 után a Tanulmányi Alap. A jezsuiták 6 osztályos gimnáziumot működtettek, mely a 18. században a Magyar Királyság egyik legjobban látogatott iskolája volt. A tanítást 1812-ben a bencések vették át, de 1850-ben távozniuk kellett, „túl hazafias” viselkedésük miatt.
Ekkor az iskola nyolcosztályos német nyelvű állami gimnázium lett, magyarrá pedig csak 1861-ben vált újra: az első és második osztályban német segédnyelvvel. A gimnázium 1867 után nyolcosztályos királyi katolikus gimnázium lett, melynek 1887-ben 385, 1899-ben 503, 1909-ben pedig 543 diákja volt. 1919 szeptemberétől aztán csehszlovák állami gimnáziummá szervezték át, meghagyva egy párhuzamos magyar tagozatot.
Jankovics kiállása a Kossuth-féle függetlenségi és 48-as eszmék mellett azért is figyelemreméltó, mivel csak ezután – 1892-ben és 1893-ban – látogatott el Turinba (Torino), a nagynevű rokonhoz, így mindent, amit róla tudott, azt nagyapjától, Kossuth sógorától, Meszlényi Jenőtől kapta.
S bizony 25 évvel a kiegyezés után bátor dolog volt 17 és fél évesen nemet mondani egy ilyen felkérésre. Ráadásul úgy, hogy amit ír, igaz: abban az időben nem tanultak az 1848-as eszmékről és a márciusi eseményekről sem hitelesen. De Jankovicsban benne voltak a 48-as eszmék, és a Kossuth iránti tisztelet, mely akkor csúcsosodott ki, miután 1893-ban másodjára is hazajött az öreg rokonnál való látogatásból. De ez már egy másik történet.
(Folytatjuk)
