Szinte napirenden vannak a hírek különböző tragédiákról. Nem a természeti katasztrófákról van szó, azokat ritkán okozza ember. Az ember okozta tragédiákra gondolok.
Annyi van belőlük, hogy a sima, „csak” egy emberéletet követelő gyilkosságot már föl sem fogjuk, el sem könyveljük, úgyszólván természetesnek tartjuk, olyan mindennapi eseménnyé silányult, mint a reggeli vagy vacsora, ami szóra sem érdemes. Ha híres akarsz lenni, annyira, hogy írjanak rólad az újságok, meg a tévébe is bekerülj, akkor ölj, gyilkolj, rabolj tömegesen, nagyban. Két-három áldozat is kevés, a világ föl nem veszi, több kell, több, mert ez a világ kizárólag a kvantitást értékeli, nem a kvalitást. Ha lesz tíz-húsz áldozatod, az már igen, azt észreveszik. És fölhördül a világ, elszörnyed, hiszen ilyenkor úgy illik, úristen, mondják, mi történt, ki volt az, miért tette.
Ekkor jönnek a bölcsek, az elemzők, a pszichológusok meg a politikusok, akik szépen megmagyarázzák, miért is történt a tragédia. Elhitetik velünk, hogy az törvényszerű volt, és elkerülhetetlen, mert a tettest nem szerette eléggé az anyukája, nem értette meg a világ, vagy egyéb lélektani problémája volt, netán meggyőződése, valójában tehát ő az áldozat, amit tett, logikus és szükségszerű akár az évszakok váltakozása, még az is előfordul, hogy szabadságharcosnak kiáltják ki, hősnek. Még jó, hogy nem azt mondják, hogy joga volt tömeggyilkolni. De akármilyen volt is az okuk, igazából nem tudok különbséget tenni köztük: aki gyilkolt, az gyilkos.
Bár a mai neoliberális (vagy talán inkább így: a szabadságot teljesen félreértelmező) világban mindenre van jogunk. Kötelesség papíron ugyan akad, a lelkekben kevésbé. A felelősséget is sikerült kiiktatni a közéletből, nem csak azért, mert mindig más a hibás, de ha mindenre jogunk van, akkor nem felelősség dolga az, amit teszünk. Teljesen mindegy, a szomszéd ablakát törtük-e be akaratlanul, vagy nagyarányú sikkasztásba keveredtünk, netán politikai disznóságot követtünk el, felelősséget mindenért viselni kell, a piti dolgoktól a nagyméretű törvénytelenségekig. Ha nem tartozunk felelősséggel tetteinkért, akkor baj van; ha megbocsátó magyarázat van mindenre, szabad az út bármiféle galádságra.
Pontos diagnózis nélkül természetesen nem lehet gyógyítani. A magyarázkodás lehet diagnózis-megállapítás, de nem több annál, mert az még nem megoldás. Amerikában minden (tömeg)gyilkosságnál fölhördülnek, de a szabad fegyverviselésre továbbra is jogot formálnak, számukra az a szabadság. Nem mindenki, aki fegyvert tart, lesz gyilkos, de miféle szabadság az, amely emberéletet olthat ki? Nemcsak a tolvajt szüli az alkalom, hanem a gyilkost is.
És ez még nem minden. A maja naptár bugyuta interpretációja alapján szárnyra kelt a világ végének a gondolata, szinte propagálása, sőt, jó üzletnek bizonyult (mint az emberi hülyeség oly gyakran). Ezt lovagolták meg a tévétársaságok, hogy egy csomó, tematikailag hasonló horrort tűzzenek programra. Nem tudni, mi okozza a horror oly széleskörű népszerűségét, az viszont tény, hogy akármilyen horrorral nem lehet labdába rúgni. Ha nem elég véres, nem elég szörnyű, nem elég idegfeszítő, akkor semmi esélye, ha nem fokozol borzalmakat, bele se kezdj. Ezt aztán bármikor műsorra lehet tűzni, hiába írják ki, hogy ilyen-olyan korig a film nem alkalmas, manapság a gyereknek „joga van”, hogy saját tévéje, számítógépe legyen, azt nézi, amit akar, az éjjeli adást is rögzíteni tudja, a szülőnek pedig fogalma sincs, min nevelkedik a gyereke, ha ugyan érdekli még az ilyen az anyagi ellátáson kívül. Mi több: ő maga vásárolja a gyereknek a különböző harci játékokat a számítógépre, hadd szórakozzon a gyerek, legalább nyugton van, nem zajong. De vajon ki tudna kezeskedni arról, hogy a gyerek mindvégig különbséget tud tenni a virtuális és reális világ között? Mi a különbség: megnyomni a gombot a számítógépen, vagy meghúzni a ravaszt a fegyveren? És aztán csodálkozunk és magyarázkodunk. A sajtó pedig ráveti magát, akaratlan is hőst kreál belőle, követendő példát.
Milyen is ez a világ, amelyben mindenben a mennyiség az első, a minőség pedig alig tényező? Bizony olyan ez a világ, amilyenek mi vagyunk. Mert mi vagyunk ez a világ, te is, meg én is. Mi alakítottuk ilyenné.
Aich Péter