Mint tudjuk, a felvidéki önrendelkezés kérdését és annak kilátásait tűzte napirendre kedden a magyar Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának autonómia albizottsága.
Ezt kjövetően többen megszólaltak. Berényi József, a Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke szerint „…az autonómia bizonyított eszköz a közösség megmentésére”. Duray Miklós így fogalmazott az ügyben: „tudatosítani kell, hogy a felvidéki magyarok saját erejükből nem fogják tudni az önkormányzatiságukat kiharcolni. A felvidéki magyar társadalom jelenlegi állapota nem olyan, hogy alkalmas legyen egy közös önkormányzati koncepció megfogalmazására.“ Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az autonómiát „a kisebbségi jogok királynőjének” nevezte!
Nos, a fenti vélemények külön-külün és együttesen is igazak. Tekintsük át az autonómia, az önrendelkezés és a kisebbségi kérdés lényegi elemeit!
A KISEBBSÉGI KÉRDÉS TÉNYEZŐI
A nemzetiségi – kisebbségi kérdés – megoldása érdekében több dolgot alaposan meg kell vizsgálni. A saját állammal nem rendelkező nemzetek számára a nemzetállamok keletkezésének volt és mindmáig van egy kellemetlen következménye: a nemzetfogalom átértékelése. A nemzet ebben a kontextusban ugyanis nem azt jelenti, amit rajta sokan értenek, vagyis a nép egy csoportját, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, közös történelme és kulturális öröksége van, hanem azt, amit „állami hovatartozásnak” neveznek.
A nemzetiségi kérdésnek különböző tényezői vannak:
1. Biológiai tényező – a létért valóküzdelemben a területféltés és területvédelem a hüllőktől kezdődően megvan az állatvilágban a főemlősökig bezárólag, az embernél is, még ha ez nála már értelmetlen is. ezt elnyomni nem lehet, nem jó. Meg kell tanulni vele együtt élni, értelmes határok között.
2. Történelmi tényező – elvileg a tudósokra, történészekre tartozik, a politikának valós tudományos eredményekre kellene támaszkodnia.
3. Pszichológiai tényező – az 1. (biológiai) tényező lelki alkattól függően működik. Ez a lelki alkat bizony jellegzetes lehet népcsoportokban is. Erre tekintettel kell lennie a politikának és a propagandának egyaránt, amely a feszültségeket csökkenteni akarja.
4. Szociológiai tényező – mindenekelőtt a 2. (történelmi) tényezőn alapszik, persze nem tudományosan, hanem ahogy a történelem az egyes emberek és embercsoportok tudatában létezik. Ezzel is nagymértékben számolnia kell az orvosló, gyógyító propagandának.
5. Politikai tényező – az ellenségeskedés a nemzetiségek között ostoba (3. tényező) és műveletlen (2. tényező) politikusok műve, akikben gátlástalanul (ennek alapja a 2. és 3. tényező) működik az 1. tényező. Ha a 4. tényező oldaláról vizsgájuk a kérdést, a mindennapi életben a nemzetiségi ellentéteknek nincs igazán tere. Ha mégis előfordul, valójában nem nemzetiségi ellentét – legalábbis nem mindig -, hanem a 4. és 5. tényezők nyomán arra vezetik vissza. Magyarul: nem azért csirkefogó valaki, mert „x” nemzetiségű, hanem önmagában az. Ezt a különbségtételt még a legiskolázatlanabb ember is meg tudja tenni, s meg is teszi. Az iskolázott, de műveletlen politikusok viszont képtelenek rá, vagy gonoszságból nem teszik.
A nemzetiségi ellentétek csökkentéséhez, optimális mértékű leépítéséhez tehát a fenti öt tényezőt kel figyelembe venni – legalább ezt az ötöt –, és ezért nem elég csupán pontos és naprakész információt gyűjteni, hanem a propagandát a fentiek alapján kell megtervezni, tudományosan és racionálisan.
A KISEBBSÉGVÉDELEM ÉS AZ ÖNRENDELKEZÉS ALAPVETŐ KÉRDÉSEI
Az alábbiakban felvázolom, hogy mit kellene tartalmaznia a nemzeti közösségek jogait védő egyezményeknek, illetve miként lehetne megvalósítani azok önrendelkezési jogát.
1. A nyelvhasználat tekintetében:
– az iskolák valamennyi fokán, beleértve a főiskolákat, egyetemeket, valamint a nevelőintézeteket is, anyanyelven oktassanak,
– a vezeték- és keresztnév használata, valamint írása az anyanyelven szokásos formában történjék,
– a helységeket, utcákat, középületeket mindazokon a területeken, ahol a kisebbség lakik, a kisebbség nyelvé is jelöljék meg,
– a hivatalokkal és választott szervekkel folyó érintkezésben biztosítva legyen a kisebbségi nyelv használata.
2. A kultúra területén:
Legyen mód a sajátos kisebbségi-nemzeti kultúra és kulturális hagyományok független fejlődésére, legyen jog az időszaki és egyéb kiadványok kiadására, legyen jog a rádiós, televíziós és mindenfajta más, a jövőben felbukkanó médium felhasználására.
3. A közéleti tevékenység területén:
Valamennyi hivatalban legyen mód a tisztségviselésre, a közszolgálatban, a katonaságnál, a rendőrségen az alkalmazásra, legyen biztosítva a politikai pártok létrehozásának és a bennük való működésnek a lehetősége, illetve a képviselet joga valamennyi választott szervben, beleértve a parlamentet is.
4. A polgári jogok területén:
Az általános, az állam valamennyi polgára számára biztosított polgári és politikai jogok mellett biztosítani kell a kisebbség számára a szülőföldhöz való jogot, és ezáltal megakadályozni a kitelepítésükre irányuló kísérleteket.
5. A népesség összetétele tekintetében:
A kisebbség által lakott területen annak egyetértése nélkül nem szabad megváltozatni a lakosság etnikai összetételét, se a térség jellegét.
6. A közigazgatás területén:
– a kisebbség által lakott térség gazdasági életképességének biztosítása hatékony beruházásokkal, állami juttatásokkal és a helyi lakosság életszínvonalának azonos szintre emelésével, valamint érdekeinek figyelembe vételével,
– a kisebbség által lakott térség munkalehetőségeinek védelme, illetve új munkahelyek kialakítása, hogy a lehetőségekhez mérten mindenki a saját nyelvterületén találjon alkalmazást,
– a kisebbségek által lakott vidék számára biztosítani kell az állami beruházások arányos hányadát.
7. Az államigazgatás területén:
– biztosítani kell, hogy a kisebbség tagjai arányos képviseletet kapjanak az államigazgatásban, az államközi küldöttségekben és a nemzetközi szervezetekben,
– ruházzák át a helyhatósági jogokat azokra a szervekre, amelyeket a kisebbség hozott létre, vagy az általa megválasztott képviselőkre. Legyen továbbá arányos képviselet valamennyi ellenőrző szervben.
A fentiekben olyan jogfelsorolásról van szó, amely egy – az állam iránt lojális kisebbségnek – alapvető jogcsomagként kell megadni. Az ilyen viszony kialakítása, főként azoknak a kisebbségeknek az esetében, amelyeknek a területe szomszédős az anyanemzet államával, nem könnyű. Bonyolult politikai feladatról van szó, amelyet mindkét félnek teljes felelősségtudattal és politikai akarattal kell felfognia, és megvalósításán hátsó gondolatok – asszimilációs vagy irredenta, szeparatista törekvések – nélkül kell munkálkodnia.
Inkább az elméletben léteznek olyan modellek és formák, amelyek lehetővé tennék a nemzeti kisebbségek jogainak, kötelességeinek biztosítását, s egyszersmind az állam területi épségének és az államnemzet jogos érdekeinek megóvását. Ezek a formák a következők:
1. Nemzetiségi nyilvántartás vagy kataszter
A nemzeti kisebbség vagy nemzeti csoport valamennyi tagját kötelezően be kell jegyezni egy nyilvántartásba – nemzetiség kataszterbe -, és ezzel elismerni, hogy a bejegyzett személy a kisebbség számára biztosított jogok hordozója. Ezt a rendszert Európában a nemzetiségi csoportok autonómiájáról szóló észt törvény 9. paragrafusa vezette be 1925-ben.
A nemzetiségi kataszterre vonatkozó jogszabályoknak intézkedni kell arról, hogy mindazok, akik benne szerepelnek, nemzetiségi és kulturális egységet alkotnak, akiknek az adott államban joguk van a szülőföldjükhöz, és min olyanoknak jogukban áll politikai és közigazgatási tekintetben is szerveződni.
2. Az autonómia
Az autonómia három formája képezi a párbeszéd alapját:
a) területi autonómia, amelyet az összefüggő területen pontos határok közt élő nemzetiségnek kell megadni. Ez az elképzelés valósult meg 1983-ban és 1984-ben a Belgiumban élő német kisebbség esetében.
b) Személyi autonómia a kisebbség mindazon tagjai számára, akik vegyes vagy nagyon szórványos területen élnek. Azok a személyek válnának hordozóivá, akiket a nemzetiséghez való tartozás jogcímén bejegyeztek a nemzetiségi kataszterbe. Ezt a megoldást az említett észt törvény vetítette előre. Egy kisebbségi nemzet számára oly módon is megvalósítható, hogy megalapítják a nemzeti kisebbség szövetségét, amelybe a kisebbség tagjait kötelezően bejegyzik. Ezt a szövetséget megilletné a közjogi testület jogállása.
c) Vegyes autonómia az előbbi két rendszer kombinációja.
A kisebbség szempontjából az előbb említett valamennyi autonómiamodellnek az a hátrány, hogy az állam valamiféle engedményként nyújtja a kisebbségnek. Ezek a jogok tehát nem a kisebbség természetes jogaként jelennek meg. Az állam területi egységének szempontjából ez előrelátó megoldás- csak az államnemzet szempontjából. Az autonómia viszont – ha jól alkalmazzák – megerősítheti az állam területi egységét.
3. A konföderáció
Ez a modell a svájci kantonrendszer példáját követi, s a nemzeti kisebbségeknek és nemzeti csoportoknak a legszélesebb önállóságot biztosítja. A kisebbség által lakott területen olyan független alakulatok kialakítását vetíti előre, amelyek az államnemzet hasonló alakulataihoz, esetleg a többi nemzetiség területi alakulataihoz szövetségi formában kapcsolódnak.
E megoldás esetén felmerül a további nemzetiségek tagjainak védelme, akiket – a svájci példa szellemében – ugyancsak saját önkormányzat illet meg, beleértve a konföderációból való kilépés jogát is. Ez a megoldás a politikai érettség magas fokát, a kölcsönös nemzeti türelmet és az egy államban való közös élet óhaját feltételezi. Nagy szerepük van emellett a gazdasági kérdéseknek is. Svájc német, francia és olasz kantonjai közvetlenül határosak a német, francia és olasz nemzettel, de olyan törekvések, hogy ezek az azonos nyelvű szomszéddal egyesüljenek, soha nem bukkannak fel.
4. Nemzetközi felügyelet alá helyezés
Ez a modell már feltételezi Európa majdani régiókra osztását, amelynek keretében a határok fokozatosan elveszítik mai fontosságukat. Itt olyan két vagy több államnemzet által lakott terület peremén kialakítandó territóriumról van szó, amelyek vagy nemzetközi vagy összeurópai ellenőrzés alatt állnának, igen magas szintű önkormányzata rendelkeznének és a pénzügyi, adóügyi és gazdasági területen korlátolt, a kultúra, a szociális és iskolaügy területein pedig teljes szuverenitással rendelkeznének.
Ennek az elvnek a szlovák viszonyokra való alkalmazása például azt jelentené, hogy Dél-Szlovákia, illetve annak többségében magyarok által lakott része európai felügyelet alatt önálló territóriumot alkotna, amelyet Szlovákiával a közös pénzügy, hadügy, külpolitikai és természetesen a gazdaság érdekeltség kapcsolna egybe.
A felsorolt modellek egyike sem tudja kiküszöbölni a vegyes területeket vagy megakadályozni a helyi feszültségeket, sem az összes probléma legapróbb részleteit megoldani. Mindenesetre meg kell teremteni a közös hazában élni kívánó lojális kisebbségek érdekeit.
AUTONÓMIAMODELLEK KELET-KÖZÉP-EURÓPÁBAN
A romániai magyarság Ceausescu bukása után igen korán hozzákezdett önmaga megszervezéséhez. Már 1989. december 23-án – a diktátor távozását követő napon – létrejött a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége. Két nappal később kiáltványt fogalmaztak meg, amelyben „Nemzeti Statútumot”, azaz egy kisebbségi törvény megalkotását, nemzetiségügyi minisztérium felállítását szorgalmazták. 1990 januárjában a magát nem pártnak, hanem gyűjtőszervezetnek tekintő RMDSZ, kiadta szándéknyilatkozatát, amely felkarolja az aktív kisebbségvédelmet. Az első konkrét autonómiatervezet 1991-ben készült el Erdélyben. A hangsúly a kombinált autonómiára helyeződött, a személyi, a kulturális autonómia kiegészült a területi, politikai autonómia követelésével ott, ahol a magyarok alkotják a lakosság többségét. Azóta több autonómia-tervezet készült Székelyföldön is, legutóbb 2006. március 15-én a Székely Nemzeti Tanács nyilvánította ki autonómia-szándékát. Az elmúlt hétvégén az RMDSZ marosvásárhelyi helyi ülésén a szövetségi képviselők tanácsa határozatban támogatta a székelyföldi polgármesterek autonómiapárti nyilatkozatát. Bogdan Pascu akkori bukaresti kormányfő-helyettes Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezte az RMDSZ autonómiakövetelését. Szerinte a magyarok autonómia-tervezete a román állampolgárok millióinak akaratát hágná át, miután az általuk megszavazott román alkotmány kimondja, hogy az ország egységes és szuverén állam.
Hasonló a helyzet a Felvidéken is. 1989 után a felvidéki magyarság fél évszázados kényszerszerű szünet után hozzáfogott önszerveződéséhez, létrehozhatta politikai szervezeteit. Rövid időn belül négy magyar politikai mozgalom, illetve párt alakult, ezek később egyesültek, így ma a felvidéki magyarság egyetlen legitim politikai képviselete a Magyar Koalíció Pártja. Még 1991-ben, az Együttélés Politikai Mozgalom – Duray Miklós vezetésével – „Merre tart Csehszlovákia” című memorandumában lefektette a felvidéki magyarok területi, illetve személyi elvű, kulturális autonómia iránti igényét. 1992-ben az Együttélés közös alkotmánytörvény-javaslatot nyújtott be a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal a szlovák parlamentnek, amely a kisebbségeket államalkotó tényezőnek nevezte. A szlovákiai magyar autonómia-törekvések csúcspontját a révkomáromi önkormányzati nagygyűlés jelentette 1994 januárjában. A több mint háromezer magyar polgármester, önkormányzati képviselő jelenlétében lezajlott tanácskozás záródokumentuma hangsúlyozta: a magyar kisebbséget – a társnemzeti koncepciót követve – a szlovákkal egyenrangú nemzetközösségnek kell tekinteni, amelynek önálló politikai jogokkal kell rendelkeznie. A Magyar Koalíció Pártja eddig még nem készített autonómia-koncepciót, ugyanakkor hosszú távon nem kíván lemondani a területi autonómiáról.
A Délvidéken is komoly próbálkozások folytak és folynak a délvidéki magyarság önrendelkezése érdekében. Bár a délvidéki magyar pártoknak különböző autonómia-elképzeléseik vannak, az autonómia megvalósításának szükségességét valamennyi magyar párt támogatja. A Vajdasági Magyarok Szövetségének álláspontja szerint Szerbia új, demokratikus alkotmányát nem lehetett volna előkészíteni a magyar nemzeti közösséggel való tárgyalás nélkül, hiszen a magyarság Szerbia legszámottevőbb nemzeti kisebbségét alkotja. A VMSZ hármas autonómia-koncepciója egyik pillérének, a magyar területi autonómiának a kiépítése egyelőre várat magára. A hármas autonómia-koncepció két másik pillérével, a vajdasági tartományi autonómiával és a személyi autonómiával jobb a helyzet: a Vajdaság – bár csekély mértékben – de visszakapta autonóm hatásköreit, és három éve megalakult a személyi elvű autonómiát megtestesítő magyar önkormányzat, a Magyar Nemzeti Tanács. A végső cél a Vajdasági Tartományi Autonómia megteremtése. A délvidéki magyarok látják és érzik, hogy a Koszovó körüli nagy nemzetközi politikai viadal árnyékában kellene létrehozni a Vajdasági Területi Autonómiát.
Egy biztos: ha az autonómia, az önrendelkezés kialakításáról beszélünk, valamennyi elszakított magyar nemzetrész esetében más-más önrendelkezési típust kell megvalósítani, más-más eszközökkel, módszerekkel. Mindez azonban csak az egyes nemzetrészek képviselőinek egyeztetése által, Magyarországgal együttműködve lehetséges. Ennek politikai és tudományos megalapozása a mi feladatunk.
Tarics Péter
{iarelatednews articleid=”39074,39070″}
