Nem tudom, szokott-e Robert Kaliňák belügyminiszter úr vitorlázni – esetleg éppen a Blatenské jazero habjait szelve – mindenesetre a bolond lyukból süvítő vihar miatt nála már nagyon régen félárbocra eresztették az intelligenciát, az igazmondást no meg a jómodort és ezt tartósan így is hagyták.
Legutóbb a szlovák törvényhozás szent színe előtt tett bizonyságot minderről, amikor egy képviselői interpellációra válaszolva azzal utasította el Pered község népszavazással is megerősített régi nevének visszaadását, hogy a Balatonból sem lesz Blatenské jazero.
Ezzel az egyetlen ostoba példával nagy szívességet tett a jövő szobrászainak: máris megkímélte őket attól, hogy – midőn a legnagyobb szlovákok szoborparkjába készülnek majd a többszörös embernagyságú alkotások – eme pompás szakáll márványba karcolásával vesződjenek. Nincs helye a panteonban olyan ember szobrának, aki ilyesmire vetemedik. Mert mégis hogy mondhat olyat egy igaz szlovák, hogy a Balatonból nem lesz Blatenské jazero? És mi lesz itt kérem a szlovák nemzetállami törekvésekkel, az ősi föld visszaszerzésével, a nemzet jussával, amelyre ezer meg ezer éve várnak már Svatopluk fiai és lányai? Beneš apó most még az alatta rotyogó üstnél is hevesebben fortyoghat odalent mindezek hallatán.
Kaliňák másik példamondata – hogy t.i. Bratislavából sem lesz Pozsony – már stimmel. Pozsonynak ugyanis megvan a maga – Kaliňák által láthatóan nem (el)ismert – múltja s amíg csak egyetlen magyar lélegzik a világon, addig emiatt nem alhatnak nyugodtan az államilag támogatott történelemhamisítók.
A bratislavai kiflire tehát még várni kell.
Mint ahogy arra is, hogy a peredi história egyszer csak megnyugtatóan rendeződik. Ebben ugyanis éppen azok nem érdekeltek, akik megoldhatnák. És ne higgyük, hogy most csupán a megyei választások, vagy majd a jövőre esedékes köztársasági elnökválasztás miatti kampányidőszak teszi oly elevenné a témát. Szlovákiában ugyanis folyamatos (hecc)kampányidőszak van, az ország történetének első pillanatától kezdve. A magyarellenesség nem pusztán egy esszenciális eleme a nemzeti önmeghatározásnak, de szerves része az állam túlélési stratégiájának is. Mert nincs is más lehetőség.
Ahogy ezt nagyra becsült kollégám, Balassa Zoltán mai cikkében megfellebbezhetetlenül kimondta: a szuverén szlovák államiság nem több, mint hamis illúzió, mert “ennek az országnak már saját pénzneme sincs”, s ami ennél sokkal mélyebb és súlyosabb: gazdasági szuverenitásáról még csak beszélni sem lehet. Marad tehát – amint Balassa írja – a féktelen nacionalizmus. Ez maradt már csak utolsó területként, ahol Szlovákia megvillogtathatja szuverenitását, amelynek “termékei” a máskor kényes gyomrú európai intézményeket sem igazán zavarják. “Nincs nemes eszme, mely az állampolgárokat hevíthetné, összefogásra buzdítaná egy értelmes cél érdekében.”
Erről van szó! A kezelhetetlen munkanélküliség, a két vállra fektetett egészségügy, gorillák, furcsa közbeszerzések bizony nem fogják összefogásra hevítené a lelkeket, marad hát a nagy szlovák szuverenitás első számú kirakatbábuja: az itt élő magyarság. Ez tehát a bratislavai kifli receptje: rúgj egy nagyot a magyarba, ismételd ezt napról napra, míg jól meg nem dagad a tészta. Közben dobj egy élesztőt a kerti pottyantósba, hadd fortyogjon a barna áldás. És közben üldözd a sajtkukacokat, akik nem nyughatnak: hadd lássa az istenadta nép egyszer dolgozni is a rendőröket, amint a táblaterroristákat üldözik.
Csakhogy ezt nem lehet ám örökké folytatni, mert ezzel Kaliňák uramék egy olyan spirálba lendítik bele magukat, amelyből nem lehet kiszállni. A közönség egy idő után nem fog jóllakni a parlamentbeli keménykedéssel és poénosnak szánt kínosan ostoba beszólásokkal.
És akkor majd még több cirkusz kell neki, miközben fogy a kenyér, akarom mondani a bratislavai kifli.
És egyszer csak elszakad a cérna…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”42365,42385″}