A keresztény ember számára nincs nagyobb ünnep a húsvétnál. Karácsony meghitt és kedves ünnep, amely közelivé teszi Isten emberré válását. De a keresztény hit végső értelme mégsem Betlehemben, hanem Jeruzsálemben tárul fel: a Golgotán és az üres sírnál. Ott dől el minden. Az emberiség történelme tele van nagy fordulatokkal. Birodalmak emelkedtek fel és omlottak össze, új eszmék születtek, amelyek átformálták a világot. Mégis, a keresztény hit azt állítja: az emberiség történetének legnagyobb eseménye nem politikai vagy kulturális természetű volt.
A keresztény hit alapja ugyanis egy történelmi állítás: Jézus Krisztus, a mennyei Atya emberré lett Fia, akit keresztre feszítettek, feltámadt a halálból. Ez az állítás annyira radikális, hogy két lehetőség marad: vagy igaz, vagy nem. Ha nem igaz, akkor a kereszténység csupán egy történelmi epizód, amely egy kivételes tanító emlékét őrzi. Ha viszont igaz, akkor a keresztény hit belső jellegét tekintve a Mindent jelenti számunkra, és általa a történelem [s benne életünk] új korszakba lépett.
Amikor a keresztény hit a Római Birodalom perifériáján és később a birodalom központjában kivirágzott, nyilvánvaló volt, hogy a keresztény „jelenség” nem triviális eszme köré rendeződött. Az apostoli igehirdetés nem egy új vallási rendszerre hívta fel a figyelmet, hanem egy eseményre mutatott rá: „Isten feltámasztotta Jézust, mi pedig ennek tanúi vagyunk” (ApCsel 2,32) – mondja Péter apostol pünkösdi beszédében.
Az apostolok a Szentlélek erejében bátran felvállalják Jézus Krisztus személyét, akit feltámadottként tapasztaltak meg, míg Mesterük szenvedésének idején féltek és szétszéledtek. Ráadásul Péter még azt is tagadta, hogy ismeri Jézust. Néhány héttel később azonban ugyanez az ember már Jeruzsálemben hirdeti: Isten feltámasztotta a keresztre feszített Jézust. És ezért a tanúságtételért vállalja a börtönt, az üldöztetést és végül a vértanúságot is [a többi apostollal együtt]. Az ember sok mindenért képes szenvedni, de egy tudatosan kitalált történetért aligha.
A modern gondolkodás gyakran próbálja a feltámadást szimbolikus jelentéssel felruházni. Mintha csupán azt akarná kifejezni, hogy Jézus tanítása tovább él tanítványai szívében. Ez a magyarázat azonban túl egyszerű, és történelmileg is nehezen tartható. A tanítványok ugyanis nem egy eszméért adták életüket, hanem azért a meggyőződésért, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Ez a találkozás pedig személyes jellegű volt. Ezért lehetett aztán Krisztus a Mindenük!
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A feltámadás ténye tehát történelmi valóság. Az üres sír, a tanítványok radikális átalakulása, az első keresztény közösség bátorsága és az Egyház rendkívüli gyors terjedése mind egy irányba mutatnak: valami döntő esemény történt. De a húsvét jelentősége nem merül ki abban, hogy megállapítunk egy történelmi eseményt. A feltámadás igazi jelentősége abban áll, hogy az mit jelent az ember számára. Ha Krisztus feltámadt, akkor az emberi élet nem egy zárt rendszer. A történelem nem csupán a születés és a halál között feszülő rövid időszakasz.
A létnek van végső horizontja, amire fontos felfigyelni. Korunk egyik legnagyobb problémája, hogy az ember gyakran elveszíti ezt a távlatot. A modern kultúra sokszor úgy tekint az életre, mint rövid és véletlenszerű jelenségre az univerzumban. Ha pedig ez így van, akkor végső soron minden viszonylagossá válik: az igazság, a jóság, a hűség és az áldozat is. A húsvét ezzel szemben egészen más képet rajzol ki az emberről. Azt mondja, hogy az emberi élet nem véletlen epizód. Az ember Isten felé tartó lény. Élete nem alaptalan, és nem a semmibe tűnik.
A reménytelenségbe fordult embernek a húsvéti hit visszaadja a reményt, de megerősíti benne az élet komolyságát is. Csak az a valóság teheti igazán értékessé életünket, hogy annak örök távlata van Istenben. Ezért van minden emberi döntésnek jelentősége. Talán nem minden döntésünk volt helyes, húsvét azonban a megbocsátás és az újrakezdés lehetőségét is hirdeti.
Illusztrációs felvétel (Fotó: pixabay)
A feltámadás fénye tehát beragyogja mindennapjainkat. Húsvét sajátos módon megjelenik a vasárnap ünneplésében is, mely az örökkévalóság előíze. Minden vasárnap húsvét – kis húsvét –, s ez a mai a nagy húsvét! A hívő ember ma és minden vasárnap megnyitja szívét azon ritmus irányába, mely létét Isten felé rendezi. Nem elég csak olykor megengedni az Úrnak, hogy „megérintse” szívünket. Szeretnénk mindvégig kegyelmi erejében élni, addig az óráig, amíg el nem jutunk a végső, definitív találkozásra a jó Istennel, aki Krisztus feltámadása által élő reményre hívott meg minket (vö. 1Pét 1,3).
Áldott és kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepet kívánok minden olvasónak!
Fóthy Zoltán párkányi esperesplébános/Felvidék.ma
