„Manapság akár egy órán át is folynak az úgynevezett taktikai értekezletek a mérkőzések előtt, holott tudjuk, hogy a játékos ilyenkor legfeljebb húsz percig képes az edzőre összpontosítani. Minden további időhúzás csak ingerli, s ráadásul oda sem figyel. Amikor én elkezdtem versenyszerűen focizni, az edzéseken maga a játék volt a középpontban. Harminc centiméteres hóban is kétkapuztunk! Mára – ( az interjú 1995-ben készült. B.Gy.) nagyot változott a helyzet.
Már a válogatott csapatnál is túlmagyarázzák a taktikát. Marko szövetségi kapitány például így szólt hozzánk a brazilok elleni első mérkőzés előtt a Maracana stadion öltözőjében, miután kihirdette a pályára lépő együttest: „Meghívtalak benneteket a válogatottba, hát most játsszatok! Lesz itt vagy ötvenezer ember, mutassátok meg nekik, mit tudtok!”
Ő persze beszélhetett így, hiszen a válogatott vezetője volt, s aki bejutott a legjobbak közé, az előzőleg jócskán bizonyított. Mi a grundokon, a falvak kispályáin, az udvaron, a templomkertben, mindenütt tanulhattuk a focit. Akkoriban ez volt a gyerekek szinte egyetlen szórakozása vidéken, de általában a városokban is. Mire egy kölyök bekerült valamelyik csapatba, szinte mindent tudott már, technikailag sokoldalúan képzett játékosnak számított.
Mi imádtuk a focit, egyszerűen nem tudtuk megunni, késő estig kergettük a „bőrt”, akkor is, ha az csak lyukas gumilabda volt, a „talaj” pedig hepehupás. Annál jobban kellett hát a technikát fejleszteni, a grundok zsebkendőnyi területén kellett megtanulni cselezni, becsapni az ellenfelet, vagyis igénybe venni a fantáziát. Ma merőben más a helyzet. Egyre gyengébb focisták nőnek fel.
Úgy tetszik, valami elmúlt, a legtöbb fiatal már nem vonzódik olyan szenvedéllyel a játékhoz, gyakran kötelesség számba veszi a gyakorlást, többletmunkát alig vállal valaki. Az én pályafutásom legszomorúbb éve az 1969-es. A mexikói világbajnokságot megelőző mérkőzéseken a legjobb játékosnak minősítettek, mikor következett a magyarok elleni két találkozó.
Mondanom sem kell, nagyon készültem ezekre a mérkőzésekre is, hiszen a fociban számomra a győzelem a fontos. Szívvel-lélekkel küzdök, és mindig azért a csapatért, amelyben játszom. Életem legnagyobb vágya volt, hogy egyszer világbajnokságon szerepelhessek. Lelki beteg ember, aki feltételezi, hogy magyar nemzetiségű sportember létemre „lelazsálom” a magyarok elleni selejtezőket a csehszlovák válogatottban!
Ahogy közeledett azonban a magyarok elleni első meccs, úgy fokozódott bennem az izgalom. Először Budapesten léptünk pályára, a Népstadionban. Most már higgadtan is elmondhatom: ott kezdődött a kálváriám, s ott is Adamec volt a legigazságtalanabb, pedig rögtön az elején egy olyan labdát kapott tőlem, hogy besétálhatott volna vele a kapuba. Ő azonban tíz méterről alaposan fölédurrantott.
Az a budapesti mérkőzés a mi vereségünkkel végződött, s azon helyenként szikrázóan kemény volt a játék. Nagyon akartam, de nekem sem ment jól. Egy évvel az 1968-as augusztusi események után léptünk ott pályára, s ez a tény rányomta bélyegét a két csapat közötti kapcsolatra is.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívumából és M.Nagy László felvételei