A Budapesti Honvéd Kórház főorvosa, a több innovációs műtéti eljárást kidolgozó, Prima Primissima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett Dr. Csókay András idegsebész, csaknem hetente tart előadásokat országszerte, de külföldön is, így legutóbb Felvidéken Szepsiben és Rimaszombatban is járt. Utolsó kiadott könyvének címe: Agysebészet rózsafüzérrel. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen „Orvostudomány és istenhit” címmel szabadon választható tantárgyat harcolt ki. Mindig őszintén beszél vívódásairól, a magyarságról, az orvostudományról. Nyíltan és bátran kiáll nézetei és hite mellett.
A rimaszombati Katolikus Kör meghívásának eleget téve október 24-én nagysikerű előadást tartott a Tompa Mihály Református Gimnázium dísztermében. Előtte a római katolikus templomban részt vett a szentmisén. A felekezetileg vegyes, vidékről is szép számban megjelent hallgatóság egy különös előadást hallhatott – láthatott. Ahogy az előadó mondta talán nem is előadás, hanem bizonyságtétel, tanúságtétel, mert a hitnek, az igazságnak, a Jóistennek a személyes megtapasztalásáról szólt.
Beszélt arról az élményről, ami nagy hatással volt a szakmai-, de még jobban a magánéletére. „Arról szeretnék szólni, hogyan tudtam megtalálni azt a szabadságot, amit csak akkor lehet, ha a legmélyebb valóságomban eljutok az Istennel való találkozáshoz. Ha megtalálom a vele való kapcsolatot, akkor élhetek börtönben, elnyomásban, a legnagyobb kínban, mégis szabad tudok maradni. Tulajdonképpen a hit tartotta és tartja életben a magyarságot itt és Erdélyben is. Ez az erős hit példaként szolgálhat az anyaországiaknak is” – mondta.
Szerinte „hitünknek az egyik burkolt vágya az, hogy a gyermekkor tiszta istenképét hogyan lehetne megtartani, átmenteni a felnőttkorra. Ha ez nem sikerül, akkor hogyan lehetne visszaszerezni. A kisgyermeknek megvan a közvetlen istenkapcsolata, még benne él a mennyországban. Ahogy nő, sajnos elhagyja a gyermekkornak ezt a tiszta hitét. Kezd úgy járni, mint a sikeres sportoló, aki évekre elhagyja az edzésmunkát, mert azt hiszi, neki erre nincs szüksége. Aztán jön a hanyatlás, a kudarc. A fiataloknál ez borzasztó nagy veszélyt jelent. Külön művészet rávenni őket, hogy ne hagyják el a hitbéli edzésmunkát, hogy valamilyen szinten legalább pislákoló kapcsolatot tartsanak Istennel. Ha nem hagyják el a templomot és élnek a szentségekkel is, akkor a hitüket legalább nagyon erős emléknyomként át tudják menteni felnőttkorukra. A legnagyobb csábítás abban van, hogy valamilyen őszinteség jegyében hagyják el a templomot, a hitüket. Ez a hamis őszinteség az, hogyha én úgyis elkövetem azt a bűnt, amit lelkiatyám szerint nem szabad, akkor minek gyónom meg, hisz már a gyónás alatt tudom, hogy ezt valószínűleg ismét el fogom követni. Főleg az a borzalmas szexuális szabadosság, ami ma az egész életet átlengi, teszi tönkre a fiatalok életét. Ez az egyik fő oka a hit elhagyásának. Én is pontosan ilyen okból hagytam el a templomot 16 éves koromban, amikor a drága feleségemmel megismerkedtem, aki most is feleségem. Ahogy a mai fiatalok, mi is elkövettük azt a hibát, hogy a testiséget előbbre vettük, mint a lelkiséget. Ez lett a következménye a hamis őszinteségi megokolásnak.”
„Érdekes, hogy idős emberek, akik egész életükben nem foglalkoztak az Istennel, csak valami gyermekkori emlékezetük van, haláluk előtt visszafordulnak a hithez. Azt mondják a zuhanó repülőgépen nincs ateista, mindenki Istenhez fohászkodik.” Erre említett egy példát: „Miskolcon élő jezsuita atya nagybátyám azt mondja, sajnos van. Ő gyakran jár kórházba idősekhez, és sokan a haláluk előtt sem hisznek Isten irgalmasságában. Még akkor is él bennük a vakbuzgó, hamis őszinteségbe vetett istentagadó kitartás.” A főorvos úrnak is volt ilyen esete: „Egy 86 éves egyetemi tanár ismerősöm öngyilkos akart lenni, de levették a hídról és bevitték a pszichiátriára. Elmentem hozzá és magyaráztam neki, hogy ezt nem szabad csinálni, hinni kell az Istenben. Azt mondta, hogy 13 éves koráig járt templomba nagymamájával, hitt az Istenben, soha nem ártott senkinek, becsületesen élt, de micsoda dolog lenne az, hogy élete végén, 70 év kihagyás után most rohanna hozzá segítségért. Nem hitt az Isten végtelen irgalmasságában. Valahogy rá kellene vezetni ezeket az embereket arra, hogy milyen borzalmas érzés lehet remény nélkül úgy meghalni, hogy belehullunk a semmibe. Erre fiatal korban kell a gyerekeinket nevelni, és ebben nekünk szülőknek, nagyszülőknek komoly részt kell vállalni. Ez engem is érint, a 21 és 30 éves fiaim szintén hadilábon állnak Istennel. Gyakran mondom nekik, legalább vasárnaponként menjetek templomba és vegyétek a szentségeket.
Visszatérve saját példájához: „Én is elhagytam hitemet, a templomot, de ez nem jelentette azt, hogy nem hittem az Istenben. Európa nagyobb része hisz benne, csak abban van az óriási baj, hogy mindenki a maga Istenében hisz, maga módján hívő, maga módján vallásos. Nálunk a nemrég elhunyt Kopp Mária egyetemi tanárnő, pszichológus, a Magatartástudományi Intézet megalapítója 20 éven át figyelt embereket és kimutatta, hogy a társadalomnak az a része a legveszélyeztetettebb, aki magát a saját módján mondja hívőnek, vallásosnak. Ezek még rosszabb helyzetben vannak, mint a materialisták (az anyag elsőbbségét állító), meg a panteisták (Istent a természettel azonosító), mert aki az anyagban, vagy a természetben hisz, az a teremtett világhoz tartozik. Ebben pedig van egy nagyon komoly rendszer, egy törvény, amit az Isten teremtett bele. Ezt hinni még mindig jobb, mint azt mondani, hogy én a magam módján vagyok hívő, és nem követem az egyházam tanítását, mely évezredek alatt munkálódott ki iszonyatos vértanúság árán. Ezzel azt mondja az ember, hogy legyen meg az én akaratom. Nem Istené. Ez sokkal nagyobb baj, mintha hinnék a természetben, vagy hinném az anyagot.”
„A gonosz lélek nagyon ravasz, mert a dolgok sokáig jól mennek Isten nélkül is, megy a szekér hit nélkül is. A házasságok sokáig jól mennek templom nélkül is. Összeházasodnak, szerelem van, gyerekek jönnek, minden szép és jó. De ha majd nagyon legyengül a sportoló, mert nem edzette lelkét, akkor jön a ravasz kisértő, aki ezt az embert hamar ki tudja nyírni, le tudja győzni. A szívnek az Istentől kiüresedett helyére pillanat alatt beugrik egy bálvány, és gyorsan szétrombol mindent: a házasságot és magát az embert is. Lehet ez alkoholizmus, vagy munkaalkoholizmus, melyet a társadalom nem vet meg. Aztán hűtlen lehetsz a feleségedhez, megcsalhatod a munkatársadat, felebarátodat. Ez akkor tud befészkelni az ember szívébe, ha onnan már kizártuk az Istent, nem hagytunk neki helyet. Sajnos így jártam én is. Nagyon szép kezdet után, szép családi élet után, 36 évesen teljes válságba kerültem és úgy éreztem, hogy minden tönkrement. Tönkrement a házasságom, rossz apa voltam, rossz orvos és körülöttem minden romokban hevert. Nyugodtan kimondhattam azt magamról, hogy a tékozló fiú ott van a disznóól közepén. Ide sok ember eljut. Hála Istennek az ember szívébe bele van ültetve a lelkiismeret, amit mondhatunk Krisztus hangjának is. Ez mindig akar szólni, figyelmeztetni, de ezt meg is kell hallani. A gödörből elindulni kifelé az nem olyan nagy dolog, mert ott rossz lenni. Ahhoz már kell valami kitartás, hogy hazaérjen az ember és otthon is maradjon. A megtisztulás útját végigjárva, maradjon rajta a megvilágosodás útján.”
„Ez nálam 16 éve történt, és a gyenge embereknek, mint én is vagyok, a Jóisten mindig megadja a kegyelmet, ha a szándék megvan. Bennem megvolt a szándék. Elkezdtem visszajárni gyermekkorom templomaiba, gyónni, áldozni, de mindig visszaestem. A fő kiváltó ok az italozás, a házastársi hűtlenség volt. Nem voltam alkoholista, de mint a mai ifjúság is, állandóan a szórakozást kerestem. Borzasztó látni a nagyvárosokban az egyetemi fiatalságot. Az iszonyatos kísértések miatt ebbe belekerülhet a templomba járó fiatalság is. Jártam a templomba és kértem az Urat, hogy segítsen nekem fölállni ebből a rohadt posványból és visszatérni a helyes útra. Megkaptam hozzá az óriási kegyelmet, aminek elégnek kellene lennie egy egész életre.” Most a vetítővásznon egy kereszt és Jézus nagyított arca jelent meg. „1998.dec.12-én a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja Templomban tiroli fafaragók által készített 5 m magas kereszt előtt térdelve imádkoztam. A kereszten függő Jézus rám nézett és bólintott, hogy menj és ne vétkezz tovább. Ez nagy jelentőségű fordulópontja volt az életemnek. Biztosan tudom és mondom, hogy aki Isten felé néz és kéri segítségét a megtisztuláshoz, az valamilyen módon megkapja a kegyelem jelét. A hiba mindig bennünk van, csak nem vesszük észre. Én sem vettem. Csak mikor nagyon mélyre kerültem, akkor fordultam Istenhez: segítsen, mert ebből a gödörből magam már nem tudok kimászni. Én egy csodálatos Krisztus-élmény formájában kaptam meg ezt a kegyelmet. Ekkor egy csapásra minden megváltozott: megkaptam az emberek, családom, feleségem, és kamaszgyermekeim megbocsátó szeretetét. Gyorsan minden rendbejött, visszatért a romokban heverő diákszerelem, született még két gyermekem, szakmai életem is elindult egy kreatív ( alkotó) irány felé.”
„Tudjuk, hogy a kreatív ötlethez nem elég a tudás és a hatalmas ismeretanyag, hanem kell egy belső világ is. Ez azért működik így, mert szinte végtelen az információk száma, amit fel tudunk fogni. Az előjövő emlékekből a nagyszámú agysejtek segítségével ki kell tudni választani a megfelelőt. Ehhez elő kell hívni az emlékezetedben elraktározott információkat. Csak azokat tudjuk előhívni, melyek meg vannak pecsételve az érzelmeink, a belső világunk által. Ehhez a belső világunknak nagyon aktívnak kell lennie. De mi teszi aktívvá a belső, érzelmi világunkat? Bizony ez a szeretet, az Istennel való kapcsolat és az értékes kultúra. Ez a másik alapja a kreativitásnak. Ezért nem győzik hangsúlyozni az agykutatók, hogy a gyerekeket kultúrára, hitre, az Istennel való bensőséges kapcsolatra kell nevelni. Ettől lesz gazdag a belső világa, és ezzel teremti meg a későbbi kreativitásának az alapját. Ez rajtam beigazolódott: 42 éves koromig, amíg az Úr Jézus rám nem nézett, még apró ötletem sem volt. Ötlettelenül végeztem a munkámat. Abban a pillanatban azonban, amikor megtörtént bennem az átváltozás, Krisztus szabaddá tett, látásom kiszélesedett, és azt tapasztaltam, hogy jöttek a kreatív gyógyító ötletek. Ez elsősorban a betegeknek lett jó, nekem csak személyes sikert jelentett. A Jóisten nemcsak azt akarja, hogy sikeresek legyünk az életben, hanem a bajt is viseljük el. Ez a világosodás útja, melyen nekünk keresztényeknek járnia kell. De ennek az útnak is vannak buktatói. Például a tékozló fiú történetében az idősebb testvér is a világosodás útján jár. Nincs vele baj, de egyet nem tud elengedni: a földi, becsületes igazságot. Hogyan lehet az, hogy az apja a disznóólból hazatért, pénzét elpocsékoló testvérének tartja a nagy lakomát? Ezt ő, aki otthon műveli a földet, nem tudja elengedni. Ez földi szemmel nagy igazságtalanság, de Krisztusi szempontból nyilvánvalóan nem.”
„Ilyen problémákat mi is észrevehetünk az életünkben. Jó kereszténynek tartjuk magunkat, de vannak dolgok, amit nem tudunk elviselni. Legtöbben azt nem tudjuk megérteni, hogy a kormánykereket kezünkben akarjuk tartani, de Jézust csak segítségül szeretnénk hívni. Ha visszanézek az elmúlt 16 évre, amikor megpróbáltam teljes erővel Krisztust követni, láthatom, hogy ez nekem sem ment. Gondolataimat először átengedtem egy erkölcsi szűrőn, majd kértem hozzá Krisztus segítségét. Sokszor a legapróbb részletekig segített, de gyakran nem. Vallottam, hogy legyen meg a Te akaratod, de az egyezzen az enyémmel. Bizony nehéz eljutni a teljes önátadáshoz, hogy Uram, Te fogd a gyeplőt, nekem elég az anyósülés. Imádkozunk, kérjük Jézus segítségét, de csak az anyósülésre szeretnénk Őt ültetni. Ha pedig valami baj van, akkor megijedünk és mögéje akarunk bújni. Nem merjük vállalni a felelősséget.”
„Jó érzés, mikor a világosodás útján az ember alkotni próbál, s rátalál szakmájának nagyjaira, akik megerősítik abban, hogy helyes irányba megy. A mi szakmánkban világszerte ismert John Eccles (1903-97) orvosi-élettani Nobel-díjas (1963) neurológus, a legnagyobb szaktekintély az emberi agy kutatásának terén. Azt állítja: Minden egyes lélek Isten új teremtménye egy emberi magzatba oltva. Ezt mondja a lélekről az általunk hitt keresztény tanítás is. Az emberi lényünk, gondolkodásunk nem az agyunkból van, nem az agyunkhoz kötött. Nem az agyam működésétől vagyok emberi személy. Emberi személy a magatehetetlen beteg, vagy agyhalott kómás is. Az a nézet, mely szerint a gondolkodás fizikai folyamatok eredménye, egyszerűen babona, melyhez a dogmatikus materialisták ragaszkodnak. Az anyag nem képes pszichikai jelenségeket létrehozni. Az elme nem egyenlő az aggyal. Az agyam ugyanolyan kivitelező szerv, mint a szívem, kezem, csak magasabb szinten differenciált (bonyolultabb). Öröklöm a fizikai tulajdonságaimat (magasságom, hajam színe), a lelki alkatomat (mérges, aggódó), de nem öröklöm a szabad akaratomat, megbocsátó képességemet, a szeretetet stb. A szüleimtől azt öröklöm, hogy valami vagyok, de azt, hogy valaki vagyok, azt az Istentől kapom. Ezt nagyon fontos tudni. Amikor leáll az agyműködés, akkor is lehet szeretetben megnyilvánulni. Nemrégen egy hatéves kislánynak súlyos agydaganat következtében már nem volt agyműködése, agyhalott volt. A szülők kérésére gépen tartották életben. Aztán a szülők találkoztak egy apácával, aki rábeszélte őket, hogy engedjék elmenni a gyereket. Ez bonyolult kérdés, nem szabad a szülőket elítélni. Bementek hozzá és azt mondták neki: kislányom, megbeszéltük és elengedünk téged az Úristenhez ha te is úgy gondolod, hiszen már sokat szenvedtél. A kislány arcán átsuhant egy mosoly, melyet mindkét szülő észrevett. Nyolc perc múlva leállt a szívműködés, a kislány elment. Itt tehát a garantáltan agyműködés nélküli beteg megértette a helyzetet, mert az emberi személye, lelke még ott volt. Én is megéltem egy hasonló esetet: egy fiatalember szerelmi csalódás miatt átlőtte a fejét. Vallásos szüleinek az is tetézte fájdalmát, hogy mi lesz fiuk üdvösségével. Magamban rózsafüzért imádkozva jött a gondolat és azzal vigasztaltam a szülőket, hogy nyugodjanak meg, fiuk nem szabad akaratából lett öngyilkos. Meghibásodott valami az agyában és a pszichiáter szerint tudathasadásos állapotba került. Odamentünk hozzá még mielőtt elvitték volna a szervátadásra, a szülők elbúcsúztak tőle, és a gyerek mintegy válaszolván szüleinek, mindkét szemével könnyezni kezdett. Ő is értette a búcsúzást, a szeretet feléje való áramlását. Kegyelméről az Isten fog dönteni.”
„Szeretném az előbbieket kiegészíteni azzal, hogy az orvos a beteg testét akarja gyógyítani. Az emberek lelkét azonban mindenkinek kellene gyógyítania, mert nagyon sok a lelki beteg. Városotokban három templom van és hányan járnak rendszeresen oda? A hiányzók lelkét ki fogja gyógyítani? Mi az imádság által kapjuk azt az erőt, ami segít a nehézségek leküzdésében, és mások panaszáradatának a megértésében. Ennek gyógyító ereje van. Keresztény kötelességünk, hogy meghallgassuk a másik embert, még ha ez olykor nehéz is.”
A vetítővásznon megjelent egy tízéves, fehér egyenruhába öltözött kisfiú képe, aki elsőáldozás alkalmával éppen a szentostyát veszi magához. „Ez egy nagyon szörnyű és tragikus eseménye életemnek. Ez év február 2-án, tízéves kisfiam valószínűleg egy miniepilepsziás roham következtében beleesett a 30 cm-es vizet tartalmazó téliesített medencébe és megfulladt. Nem tudtunk rajta segíteni. Az összes gyermekem közül őt sikerült a legvallásosabbnak nevelni. Ilyen tragédia után természetesen térdre esik az ember. Miután nem sikerült az újjáélesztés, rózsafüzért helyeztünk mellkasára és imádkoztunk. Felidéztük nagy példaképemnek, Boldog Batthyány Strattmann Lászlónak, a szegények orvosának, fia halálakor mondott szép szavait: Köszönjük, hogy eddig velünk lehetett. Ekkor ismertem fel, hogy az előadások alkalmával hangoztatott, nagyra tartott hitem, bizony csak az értelem hite, de nincs benne a szívemben. Amikor a világosodás útját járjuk, jól vizsgáljuk meg magunkat, hogy hol van a hitünk, az értelmünkben, vagy szívünkben is? Nem szabad több hitről beszélnünk, mint amennyi bennünk van. Ez nagyon nehéz kérdés. Engem most stabilan láttok, beszélek a tragédiáról és nem sírom el magam, de azt beismerem, belül nem vagyok olyan erős. Lehet, hogy hazafelé Salgótarjántól Budapestig siratni fogom elhunyt kisfiamat. Persze odáig nem jutottam el, hogy számon kérjem Istent és veszekedjek vele.
Az elmúlt 16 évben ugyanis elfogadtam, hogy a Jóisten a mi atyánk, és az elképzelhetetlen, hogy ő rosszat akarjon akár a kisfiamnak, akár nekem. Ez megvan bennem az értelemnek a szintjén. A tragédia óta eltelt idő alatt azon munkálkodom, hogy az értelemnek a hitét lejuttassam a szívembe. Rájöttem, hogy a szemlélődő imádsággal érdemes akkor is foglalkozni, amikor nem vagyok bajban. Nem kifelé kell mutatni, hanem a belső hit felé kell indulni, és ott a legmélyebb valóságomban megtalálni a képmás mivoltomat, megtalálni a Jóistent. Ez az, amikor átadom neki a kormányrudat és azt akarom, hogy az Ő akarata érvényesüljön. Ilyen mélyen azért nem hittem, de ismét kaptam egy kegyelmi helyzetet, ami nagyon sokat segített. A haláleset után 26 nappal a Szent István Bazilikában voltam szentségimádáson. A kis oldalkápolnában napi 16 órát lehet szentségimádásra menni. Amikor délben megszólalt a harang, ahogy térdeltem, a szentostyában megjelent a kisfiam az Úr Jézussal. Jézusnak olyan torinói lepel-szerű élő arca volt és átfogta a fiam jobb vállát. Tisztán hallottam, ahogy Marcika rám szólt: Jól látod apu. Ez egy hasonló különleges kegyelem volt a gyenge hitemnek, mint 98-ban, amikor Jézus rám bólintott a keresztről.”
„Megtapasztaltam, hogy akármilyen bajban vagyunk, látszatra akármennyire is elvesztünk, mégis ki kell tartanunk. Maga Jézus a példa, Ő abban az Istenben bízik, aki a kereszten látszólag elhagyta, de megkapta érte amit az Úr megígért, a feltámadást. Mindig ez járjon az eszedbe, amikor akár ilyen nagy veszteség is ér. De ehhez magadba kell fordulni, ez csak elcsendesülve lehetséges, ez a szemlélődő imádság lényege. Nem állhat sem gondolat, sem cselekedet Isten és te közéd. Amikor feljönnek benned az emlékek, hagyni kell kicsit megszenvedni, aztán továbbengedni, de neked mindig a jelenbe kell visszatérned. A jelenlét imáját kell gyakorolnod, mert Istent kizárólag a jelenben tudod megtalálni.”
Aztán a vetítővászonra tette Andrej Rubljov 1411 körül festett Ószövetségi Szentháromság ikonját, amelyen a Szentháromság három személyére utalva három angyal ül egy asztal mellett, majd így folytatta: „Az legyen életünk célja, hogy negyediknek mi is odaüljünk ehhez az asztalhoz. Ezt azonban csak nagy belső imával lehet elérni. Bármennyire is jó kereszténynek tartjuk magunkat, meg kell lenni bennünk a belső szándéknak, hitünk belseje felé kell fordulni, hogy ott találkozhassunk Istennel. Ott találkozhatunk meghalt édesanyánkkal, édesapánkkal, vagy adott esetben meghalt gyermekünkkel, ahogy én is találkoztam. Ilyenkor egy hézag nyílik a mennyországra. Isten országát ugyan itt építjük, de ha kiérdemeljük, ezen a kis hézagon oda is bepillanthatunk. Ehhez kívánok Önöknek sok erőt, hitet és saját megtapasztalást. Amit én kétszer átéltem, azt személyes kinyilatkoztatásnak, bizonyságtételnek tartom.”
Egy kérdésre válaszolva kifejtette: „Borzasztó, hogy a tudomány nem hajlandó letérdelni ott, ahol már le kellene térdelnie. Ugyanis a tudásnak, illetve a nemtudásnak három szintje van: én nem tudom, mi nem tudjuk, és soha nem fogjuk megtudni. Amit soha nem fogunk megtudni, az a kinyilatkoztatások közé, a hit igazságai közé tartozik. Például a tudomány a halált soha nem fogja tudományos módszereivel teljes egészében megismerni. Ott le kellene térdelnie, mert a halál az misztérium (hittitok, rejtély). Ugyanúgy misztérium az élet keletkezése is. Az elmúlt ötezer évben soha nem lépett előre a tudomány abban, hogy akár egyetlen baktériumot létrehozzon. Az az ócska Coli bacilus, ami mindenkinek ott van tízezrével a végbelében, az képes fehérjeszintézisre aminosavakból, de a világ legjobb laboratóriumai nem. Itt a tudománynak meg kéne hajolnia, és azt mondani: én Uram, én Istenem. Sajnos a tudomány nem akar fejet hajtani. Azt akarja bizonyítani, hogy mindenható tud lenni. Pedig nem tud. Amíg a tudós tudós, addig nincs baj. De mikor ideológus akar lenni, akkor kezdődnek a bajok. Pedig olyan szépen elmondta ezt Szent II.János Pál pápa. Az embernek a madár két szárnyára van szüksége ahhoz, hogy emelkedni tudjon: ez a hit és az ész. Más-más megismerések irányába, de mindig csak együtt.
Lejegyezte: Pelle Tibor
Fotó: Gecse Attila
Felvidék.ma