Reggel úgy ébredtem, hogy kíváncsian nézek a nap elé, amire már egy hete készült a család. Igaz, előtte meg hozzám járt hónapokig Csuday tisztelendő úr, és tanultuk a hittant.
Ez azonban inkább izgalmas, új élmény volt, mintsem megterhelő. Rájöttem, hogy szeretek tanulni! A Biblia tele van remek történetekkel, amelyek legalább olyan izgalmasak, mint a könyvek, amiket olvasok, az atya pedig jól magyarázott, úgyhogy, haladtunk, mint kés a vajban.
Hetente kétszer járt hozzánk az atya, és minden alkalommal átvettünk egy bibliai történetet, majd olvasmányt adott fel a következő alkalomra. Közben, elmagyarázta, hogy mi is az a Szentháromság, végigvettük a tízparancsolatot, mesélt az angyalokról.
Nagymamám ragaszkodott hozzá, hogy legyek elsőáldozó, és Csuday tisztelendő úr elvállalta, hogy felkészít engem. Én kedvelem az öreget, mert a társaságában valahogy mindig fesztelenül érzem magam. Mintha nem is ő lett volna az a szigorú tekintetű pap, aki pár évvel ezelőtt az ujjával fenyegetett, mikor a miséken mocorogtam vagy a barátaimmal sustorogtunk.
Persze, hamar rájövök, hogy ez az arca az állapotomnak szól, de legalább sajnálkozást nem látok a szemében, amit mindennél jobban gyűlölök.
…
Ma virradt fel a nagy nap, amikor először veszem magamhoz az ostyát! Igazság szerint, egy kicsit nagy a drukk bennem, mint mindig, ha meg kell felelnem valaminek, vagy csak úgy érzem, hogy meg kell felelnem.
Rám aztán, azóta is, tényleg igaz a mondás, hogy görcsös akarásnak nyögés a vége.
Pedig ma igazán csak a szűkebb rokonság és barátok lesznek a házunknál jelen. Úgymint, anyu bátyja, Laci bácsi a feleségével, nenüssel, és a lányuk, Regus. Valamint keresztapámék a családjával.
Manyi, anyu barátnője is itt lesz, a kisebbik fiával, Tivadarral, aki tulajdonképpen olyan nekem, mintha a bátyám volna.
Tőlük egy kakukkos órát kapok ajándékba, aminek először még örülök, de aztán meggyűlölöm, mert nem tudom megszokni, hogy a kakukk minden órában kiugrik az odújából, és annyit kakukkol, ahány óra van. Még éjszaka is felriadok a hangjára.
Először a szobámban van, de hamar kikerül a folyosóra, azonban ez se sokat segít. Nagy megkönnyebbülés lesz, mikor pár év múlva úgy elromlik, hogy már nem lehet megjavítani.
…
Anyu az egész szertartás alatt mellettem van és fogja a kezemet, amiben a gyertya van. Én azonban semmit sem érzékelek az egészből, mert végig az jár a fejemben, hogy a tegnapi gyónás alkalmával egy bűnt kifelejtettem, és most akkor a pokolra kerülök. Csak az vigasztal némiképp, hogy a következő hónapban újfent gyónok…
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”55967,55185,55038,54921,54758,54607,54473,54325,54198″}
