„Most nem a szlovák politikai körökből jön az ellenszél, hanem azok teregetik ki a szennyest a nyilvánosság előtt, akik a státustörvényben garantált nevelési–oktatási támogatás lebonyolításért felelősek” írtuk portálunk jegyzetében tavaly márciusban. Egy év kellett ahhoz, hogy ez a vélemény szélesebb körökben is „meghonosodjon”.
Pogány Erzsébet, a Szövetség a Közös Célokért igazgatója tavalyi soraiban rámutatott: ” Több mint elkeserítő, hogy a szlovákiai magyar közéletben nem arról indult párbeszéd, hogy milyen hasznot hozott a támogatás, hanem a Pázmány Péter Alapítvány (PPA) felelős munkatársai és az iskolákban a támogatást „élvező” gyermekek szülei, valamint az iskolaigazgatók közt folyó kölcsönös sárdobálás, vádaskodás kapott nyilvánosságot. Pedig a cél az, hogy több gyermeket írassanak a szülők magyar iskolába.
Egy évvel ezelőtti jegyzetében Pogány Erzsébet kifejtette:
„Több fórumon elmondtam, hogy hogy a jelenlegi formában miért nem várható ettől a programtól a magyar iskolák népszerűsítése. Mert a közösségünkben nem téma, hogy a magyar iskolába járó gyermekeket az anyaország megkülönböztetett figyelemben részesíti. Mitől is lenne? Eddig a pályázati kiírás száraz szövegének megjelentetésén kívül alig kapott nyilvánosságot, hogy egy-egy régióban hogyan használták fel a támogatást, mi a hozadéka. Mitől lenne visszhangja a szülők között, ha sok esetben még azok sem értesülnek erről, akik pedig valamilyen formában, az iskolai programokon kedvezményben részesültek?
Nem tudatosítjuk, hogy a nevelési-oktatási támogatást a Szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény alapján kapják a magyar iskolába járó gyermekeink. Felvidéken ez 2003-tól évente mintegy másfél milliárd forintot tesz ki. A magyar adófizetők pénzéből hozzánk eljuttatott támogatás több mint gesztus, hiszen egy-egy nagyobb iskolában jelentős összeget tesz ki a gyermekenként húszezer forintnak megfelelő ösztöndíj.
Közismert, hogy a státustörvény életbelépése után két évig a szlovák kormány sikeresen ellenállt, és kivédte, hogy nálunk is a családok kapják a támogatást, ahogyan az a többi Magyarországgal szomszédos közösségek esetében történik. Külön megállapodást kötött a magyar és a szlovák kormány, ebből adódik többek közt az is, hogy nem a család, hanem a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének egyes iskolákban működő alapszervezete lett a kedvezményezett, a lebonyolítást pedig a Pázmány Péter Alapítványra bízta a magyar kormány. Az alapítvány kuratóriumában a pedagógusok, a szülők és az MKP képviselői kaptak helyet, elnöke Pék László, a pedagógusok szövetségének elnöke lett, aki korábban sok évig a galántai gimnázium igazgatója volt.
Majd attól lettek hangosak a dél-szlovákiai magyar iskolák, hogy a Pázmány Péter Alapítvány ügyvezetője, Zsille Béla az új pályázati kiírás megjelenése után az érintettekkel: a szülői szövetség helyi képviselőivel és az iskolaigazgatókkal szervezett regionális találkozókon kioktató, türelmetlen, helyenként durva volt.
A vita a hírek szerint amiatt robbant ki, hogy ebben az évben a korábbiaktól eltérve, a támogatás teljes összegét gyermekközpontú programokra kell elkölteni. Az első pályázati kiírásban 2003-ban ugyanis az szerepelt, hogy a támogatás 30%-áról az iskolák „szabadabban” dönthetnek, olyan programokra fordíthatják, ami nem feltétlenül „osztható” egyenlően a diákok között, hanem úgymond, az iskola egészének hoz hasznot. Most ezt szeretnék megszüntetni a pályázatot kiírók.
És miért ez a változás? Többek közt azért is, mert közben az elmúlt év őszén elnökcsere történt az alapítvány kuratóriuma élén, és ezt a pedagógusszövetségben tömörülő iskolaigazgatók, pedagógusok nehezményezik, az érintett is nagyon rosszul viseli.
Amíg Pék László volt a Pázmány Péter Alapítvány első számú embere, a pályázati kiírás és a lebonyolítás iskolaigazgató-központú volt. Mézes Rudolf, mint a szülői szövetség országos elnöke és vele együtt a szövetség is jócskán a perifériára szorult, szinte semmilyen beleszólása nem volt az előkészületekbe. Olyan helyzet alakult ki, hogy az iskolaigazgatókon és néhány beavatott szülőn kívül jóformán senki nem tudott, nem törődött azzal, hogyan használja fel az iskola vezetése – a kedvezményezett szülői szövetségtől helyenként átvállalva a feladatot – a támogatást.
Szerintem nem is annyira az iskoláknak, szülői szövetségnek juttatott támogatás és a pályázati kiírás a vitát kiváltó ok, hanem a támogatás lebonyolítására „járó” tekintélyes összeg. Ennek a felhasználása az ütközőpont.
Figyelemreméltó, hogy az eddig név szerint említett három személy mind-mind a galántai régió erős embere, hosszú ideig teljes egyetértésben építették a közös kis galántai birodalmukat.
Emlékezetes marad számomra, hogy a nevelési oktatási támogatás programjának beindulásakor hiába igyekeztünk több oldalról józan belátásra bírni a kuratórium tagjait, köztük néhány hangadó határozottan ellenezte, hogy a státustörvényből adódó lehetőségek okán létrehozott tájékoztató irodahálózatot, a már jó kiépített Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulást is vonja be a Pázmány Péter Alapítvány a nevelési-oktatási támogatások lebonyolításba, az adminisztratív feladatokba. Süket fülekre találtunk. Érthetetlen volt, hogy a Szövetség a Közös Célokért társulást létrehozó három alapító szervezet, a pedagógusszövetség, és a szülői szövetség képviselői, valamint az MKP több befolyásos politikusa a PPA működésére szánt összegből miért akar párhuzamos hálózatot építeni a nevelési-oktatási támogatás lebonyolítására? És miért maradt visszhangtalan még a SZAKC elnökségében, hogy a már kiépített irodahálózat támogatási összegét a magyar kormány drasztikusan lecsökkentette. Nem csupán a Felvidéken volt ez így, az első két év után valamennyi Kárpát-medencei közösség kevesebbet kapott a magyarigazolványok körüli munka elvégzésére, mint korábban, hiszen csökkent a kérelmezők száma. Csakhogy a többi országban ugyanazt a tájékoztató hálózatot vették igénybe a nevelési-oktatási támogatások lebonyolítására, ezért nem kerültek a működésképtelenség határára.
Nálunk egy pillanat alatt eltűnt a „közös cél”, amikor világos lett, hogy a nevelési-oktatási támogatás lebonyolítása jóval nagyobb támogatással jár, mint amennyiből a SZAKC korábban a 11 irodát működtette. Kész csoda, hogy túléltük a 2004-et követő éveket, és ma is fogadhatjuk az érdeklődőket. (Más pályázati lehetőségeket, brüsszeli forrást is felkutattunk.)
Amikor a Pázmány Péter Alapítvány működése beindult, a SZAKC-irodák hiába keresték az együttműködési lehetőséget, hiába ajánlottuk fel a jól kiépített infrastruktúránkat. Bizonyára nem egyedül Zsille Béla fejéből pattant ki, felénk mégis ő közvetítette, hogy a galántai alapítványi központnak, azaz neki személyesen nehezítené a munkáját, ha a Királyhelmectől Pozsonyig kiépített SZAKC-irodák munkatársait be kellene vonni. Hogy az egyes kisiskoláknak esetenként egyszerűbb volna a hozzájuk közelebb álló járási székhelyen elérhető munkatársaktól segítséget kapni, az őt nem érdekelte.
A pedagógusszövetség elnöke, Pék László, a SZAKC elnökségi tagja, Mézes Rudolf, a szülői szövetség elnöke pedig a SZAKC elnöke is egyben, mégsem találták meg azt a megoldást, hogy a lebonyolításra szánt összeget effektíven használjuk fel. A politikai okokra való hivatkozás teljesen mellékvágányra visz bennünket, hiszen nem arra vonatkozott a javaslatunk, hogy a SZAKC legyen a támogatási összeg utalója, mert arra valóban elég egy-két emberből álló alapítványi központ, mi az adminisztratív feladatokra vállalkoztunk volna, a terepmunkára. Nyilvánvaló volt, hogy a SZAKC-irodák leépítése a cél, hogy egy új hálózatot építhessen ki a PPA, a saját igényei és elképzelései szerint.
Galántán mára felépült a Pázmány Péter Alapítvány központja, amit örömmel kellene fogadni, de az én örömömbe üröm vegyül. Nem felejthetem el, hogy a Kodály Zoltán utcában lévő Csemadok-épületben a SZAKC-irodát úgy nyitottuk meg, hogy rendbe tettük, amennyire tellett, az épületet, és Pék László pedagógusszövetségi irodájának működését is segítettük. A PPA kuratóriuma és ügyintézői azonban a jó anyagi kondícióknak köszönhetően már nem ebben az épületben rendezkedtek be, ami a galántai Csemadok tulajdona, és szükség van a fenntartáshoz minden fillérre. Először a városban felépült új irodaházban béreltek irodát, majd itt, a Csemadok-ház udvarában felépítettek egy pazar központot. Elmondható, hogy a lebonyolításra szánt összeget Galántán használták fel építkezésre, nem a 670 kilométeres sávban élő felvidéki magyar közösség szolgálatára, hanem a saját kényelmükre.
Most ősszel, úgy tűnik, az alapítványi ügyintéző és a szülői szövetség összefogott, leváltották a pedagógusszövetség elnökét, hogy a szülők szövetségének képviselőjét, Rigó Magdolnát válasszák meg a PPA kuratóriumának élére. Őt valószínűleg Mézes Rudolf, mint tapasztalt szervező és ügyintéző segíti tanácsaival, és ennek eredményeként lám februárban eljutottak az új pályázat kiírásához. (2007-ben.)
Riasztó, hogy ez nem örömöt, hanem botrányszagú vádaskodást vont maga után. Az, hogy az alapítvány ügyvezetője a nyilvánosság előtt vádolja meg az iskolaigazgatókat, hogy a támogatást jogtalanul használták fel, ez abszurdum. Ki a felelős azért, hogy csak olyan elszámolást fogadjon el az alapítvány, ami alátámasztja, hogy a támogatást a pályázati kiírásnak megfelelően vették igénybe, a gyermekek javára?
Miután a SZAKC hálózata mégis túlélte a kiéheztetés időszakát, és még ma is mozgósítható a jó cél érdekében, most időszerű újra megfogalmazni az ajánlatot: az egyes régiókban a támogatások felhasználását mindannyiunk, de elsősorban az iskoláink érdekében átláthatóbbá és nyilvánosabbá kell tenni, és ebbe a Pázmány Péter Alapítvány kuratóriuma vonja be a Szövetség a Közös Célokért társulást. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a kicsinyes gáncsoskodás helyett az értelmes, közös célokat követő összefogás legyen a közbeszéd témája. Úgy, hogy ne posványosodjon el még jobban a közéletünk.”
Ez volt tehát látható már 2007 márciusában…
A mai helyzetet pedig az alább feltüntetett ajánlott cikkek szemléltetik.
