Mács József írása
Kérem szépen, ahogy akkor a szlovák hírtévé műsorából értesültem róla, nem szerelmeslevélről volt szó, hanem rólunk, szlovákiai magyarokról szóló, politikai természetű, „felvilágosító” levélről, amelyet világnyelvekre lefordítva az Európai Parlament küldötteinek juttatott el a történész miniszterelnök-helyettes úr, hogy kézhezvétel után tőle tudják meg rólunk a képviselő urak és hölgyek a „színtiszta igazságot!” És ne hallgassanak a fránya, satnyának nem satnya (ez nem az ő, hanem az SZNP-s koalíciós partner szavajárása) Bauer Edit MKP-s képviselő asszonyra, aki a parlament által újra megerősített Beneš-dekrétumokról és a szlovákiai magyarok helyzetéről mindenféle rosszat összelocsog. Mert kérem szépen, szerintem, Čaplovič úr részéről már az is nagyvonalúság, hogy kíméli a magyar politikusokat, ne fárasszák magukat, s ne fárassza őket ő sem, hogy jóindulatot tanúsítva tárgyal velük a helyzetünkről, bár elég felelőtlenül, vagy ijedtében olyan kijelentést tett a hírtelevízió egyik műsorában, hogy a magyar képviselők ne Brüsszelbe szaladgáljanak árulkodni, hanem üljenek le vele, mert – nem restelli bevallani – tartott az Európai Unió szociáldemokrata frakciója vezetőjének a vizsgálódó látogatásától, pedig ijedelemre nem volt semmi oka, hiszen elmondja ő minden szlovákiai magyar nevében, rendesen megszámolva őket hatszázezren is lehetnek, hogyan is áll országa a nemzetiségi kérdéssel.
Gondolom, levelében megfontoltan abból indult ki, hogy a kutya is akkor veszik meg, amikor a legjobb dolga van! Országában senki sem érti az érintetteken kívül, mi a bajuk a magyaroknak. Nincs autonómiájuk, igaz, és nem is lesz, mert nem tudnak mondani neki olyan országot, ahol van, de lehet, téved, elvégre egy miniszterelnök-helyettes sem tudhat mindent, még ha felelős is a nemzetiségi ügyek intézéséért. Finnország, Oroszország, Dél-Tirol, Spanyolország stb. messze van, és ő rövidlátó szemüveget visel, amelynek óriási előnye, hogy nem mutatja neki azt, amit nem akar látni! Egyébként is, szerinte az autonómia fölösleges rossz a magyarok számára, csak szaporítaná gondjainkat, amelyekből van éppen elég. Az ő szent kötelessége törődni velünk, ezért állíttatta az oktatási minisztérium élére Slota régi barátját, Mikolaj minisztert, akit senki nem vádolhat azzal, hogy elfelejtkezik a magyar iskolákról. Az ő számára, ezt ki meri jelenteni, prioritást élvez a magyar iskolákkal való törődés! Alig melegedett meg ülepe alatt a bársonyszék, máris tudta a beneši nemzetállami eszme na Slovensku po slovensky-re alapuló éltetésétől, illetve erősítésétől vezérelve, hogy baj van a magyar iskolákban a szlovák nyelv oktatásával, s ennélfogva azoknak a szegény magyar gyermekeknek, akiknek a sorsát annyira szívén viseli Èaploviè úrral ő is, hogy megirigyelhetnék tőlünk Európa legfejlettebb és legműveltebb országainak kisebbségei, azonnal segítségére siettek a szlovák nyelvtanítás erősítésének a szándékával.
Annak ellenére is, hogy segítő jobbjuknak nem örülnek a parlament magyar nemzetiségű képviselői, a magyar iskolák pedagógusai, s az általuk megtévesztett magyar szülők!
Ha ez a nemes késztetés nem így lenne részükről, hanem másként, a magyarok azt kiabálnák (hazudnák!) eszüket vesztetten az Európai Unióig hallhatóan, hogy mostohagyermekhez hasonló sors az övék, észre sem veszik őket. Hát ezt akarják elkerülni, hogy ne lehessenek vádolhatók irántunk tanúsított közönnyel! Bár a figyelmességüket nem vesszük jónéven! ő legalábbis, az „értünk” is felelős miniszterelnök-helyettes ezt tapasztalja. Kedves Čaplovič úr, hozza nyilvánosságra
a levelét, hogy elolvashassuk, és saját szemünkkel láthassuk, az igazat írta-e rólunk, az érintettekről! De ne pocsékoljam feleslegesen a szót, megpróbálom sorrendbe állítani a negyvenöttől napjainkig tartó, érdekeink ellen irányuló folyamatokat…
Azt akarták az önök elődei, mindig teljesen „jóakaratúlag”, hogy Csehszlovákia csak a csehek és a szlovákok állama legyen. Legnagyobb sajnálatukra nem lehetett az. Egyiknek sikerül az álma, a másiknak nem, ahogy a nótából is tudjuk. A cseheket megértették a nagyhatalmak, a szlovákokat nem. Ezért járt el a szája egyik még ma is legnépszerűbb politikusuknak, aki Ján Slopa illetve Slota névre hallgat, amikor meggondolatlanul úgy nyilatkozott egy cseh lapnak, ő bizony irigyli a cseheket azért, hogy nekik nem muszáj „babusgatniuk” a nyakukon maradt szudétanémeteket. Mikor látták negyvenöt utáni derék elődeik, akik a magyarok Csehországba deportálását és Magyarországra telepítését okosságot szikrázó eszükkel megint „ jóakaratúlag” kigondolták, és végre is hajtották, hogy nem sokra mentek vele, mert hiszen, amit igyekeztek elhitetni a döntéshozó hatalmakkal, hogy kb. annyi szlovák él Magyarországon, mint amennyi magyar Szlovákiában, és a lakosságcsere megold mindent, nem bizonyult igaznak, megcáfolta a valóság, meg a kommunista hatalomátvétel a Csehországba deportált magyarokat is hazaeresztgette apránként a szülőföldre (csekély 40-50 ezer emberről volt szó), s az élet azután sem állhatott meg, elődeiknek gondolkozniuk kellett a hogyan továbbon!
S azt látták az egyetlen lehetséges megoldásnak, ha a láthatatlanná tevésünk módját keresve és alkalmazva szabadulnak meg tőlünk. Mert a kiagyalt reszlovakizálási tervük sem jött be. Megbukott azon, hogy az érintettek százezrei nem őszintén, hanem képmutatóan vallották magukat szlováknak. Úgy kezdtek szónokolni, különösen a régi kommunisták közül számosan, hogy „mi, magyarul beszélő szlovákok!” Mintha már akkor is Slota mester súgott volna nekik. Vagyis hogy itt, az önök országában csak magyarul beszélő szlovákok élnek. Törték a fejüket erősen a derék elődök Jánošíkig és az ószlovákokig visszamenően, akiknek „királyuk” is volt, mi tévők legyenek, hogyan tehetnék láthatatlanná a nyakukon maradt magyarok százezreit, és már azt sem bánták volna, hogy ha a Biblia számos példázatából kiindulva valamiféle csodatevő ember végigjárta volna Szlovákia magyarok lakta déli részét, és nem a vizet változtatta volna borrá, hanem a magyarokat szlovákká! Legnagyobb sajnálatukra azonban híre-hamva sem volt ilyen embernek… De dicsőségszobrot állíttattak volna egy olyan varázslónak is, aki képes lett volna egész Dél-Szlovákiát egy hatalmas ponyvával letakarni, hogy ne vehesse észre senki, és főleg a külföldi, hogy alatta magyarok élnek. Szóval olyan helyzetet akartak teremteni, hogy ezek a görbe lábú, torz ábrázatú, külsőleg állítólag Slotára is hasonlító mongoloidok vannak ugyan, letakartan viszont mintha nem is lennének.
Mivel azonban ilyen varázslót sem tudtak előkeríteni, arra a felismerésre jutottak, hogy szobordöntögetőket nem lesz nehéz találniuk. El is tüntették Dél-Szlovákia-szerte a nagy magyar személyiségeket megörökítő szobrokat, hogy már soha többé ne emlékeztessenek a terület magyar voltára! Persze ezzel sem érték be. Megváltoztatták helységneveinket is. És minden magyar falu és kisváros szélére csak szlovák nevű táblát állítottak. Hogy látva lássa mindenki, a deportálás és a kényszerkitelepítés kudarca után is a csak szlovákok lakta Szlovákiát! Ha a gonosz nagyhatalmak akaratával szemben nem tehettek semmit, ámítsák magukat legalább így! A térképen is csak szlovák település- és földrajzi neveket tüntettek fel. A magyar iskolák tankönyveiben is csak ilyen neveket engedélyeztek. Felejtsék el a magyarok és gyermekeik saját, több évszázados település- és földrajzi neveiket. Ez volt akkor a nemzetállami eszme ilyetén való teljesülésének egyetlen lehetséges módja! A csallóköziek, gömöriek és bodrogköziek kölcsönösen ne ismerjék fel a szlovák helynevek mögött a magyar falvak tömegét.
„Jóakaratú” elődeik a szlovák keresztnevek bejegyzéséről sem feledkeztek el. Az anyakönyvi hivatalokban a Gáborok Gabrielek, a Károlyok Karolok, a Bélák Vojtechok lettek. Csak olyan neveket voltak hajlandók elfogadni, amelyeknek szlovák megfelelőjük volt. Így kényszerítették jobb belátásra a nyakas magyarokat!
Azzal vádolták akkortájt derék elődeiket, mert önök szerint a magyarok vádaskodni aztán tudnak, hogy a hivatal akarja eldönteni, milyen nevű gyereke legyen a magyarnak, akik még abból is ügyet csináltak, ha „egyik-másik” hivatal „tévedésből” vagy „szórakozottságból” szlovák nemzetiségűnek tűntette fel őket. Nyughatatlan fajta. Azt kezdték híresztelni Szlovákiáról, hogy nálunk a szlovákokat nemcsak a kórházak szülőágyai szaporítják, hanem a hivatalok is! Aki szóvá tette a furcsa és gyanús állapotot, azt azzal intézték el, hogy nem mindegy, mi a nemzetisége magának? ők persze nem érték be ennyivel, bár ellene nem tudtak tenni semmit. Akkor még nem volt Európa Tanács és Európai Unió, ahová panaszkodni járhattak volna. A kölcsönös be nem avatkozásra épülő barátság pedig Csehszlovákia és Magyarország között azt jelentette, hogy pofa be! Ne láss semmit, ne tudj semmiről. A kommunista hatalomátvétel sem tett jót a szlovák nemzetállami vágyálom teljesülésének. Oda kellett dobni a gyeplőt a jogokat követelő magyaroknak, az internacionalizmussal ugyanis nem fért össze a magyarok üldözése és elnyomása. A kommunista vezetés megengedte például, hogy Dél-Szlovákiában majdnem másfél tucat olyan kis járás alakuljon, amelyekben a magyar lakosság közel száz százalékot tett ki. Ez a helyzet szinte teljesen lehetetlenné tette a nemzetállami eszme, a „na Slovensku po slovensky” érvényesítését. Az ilyen kis járások pártbizottságán és nemzeti bizottságán dolgozók magától értetődő dolognak tekintették a kétnyelvűség alkalmazását mindenütt, a hivatalokban és a kórházakban is. S erről merték szemérmetlenül és hazug módon azt állítani a magyarok, hogy ez volt számukra a természetes állapot. Végképp nem érdekelte őket, tetszik-e ez minden szlováknak, akik már akkor is Jánošíkot és királyostul az „ószlovákokat” tekintették példaképüknek. Csak akkor még nem akadt olyan bátor ember közöttük, aki ezt ki is merte volna mondani! Nem mertek szólni, mert a kommunista hatalom börtönbe záratta a szájaskodókat, még az olyan „nagy” és „rendes” szlovákokat is, mint Husák, Okáli és a többiek. A fránya csehek nyomására történt mindez, mert ők a történelmi tapasztalat tanulságát levonva a szlovák burzsoá nacionalistáktól féltek, miközben a köztársaságtól való elszakadásukra, Tiso fasiszta államára gondoltak (de a „félreértés” elkerülése végett a szlovák történelemfelfogás szerint nem ők verték szét a köztársaságot), elődeik meg a magyaroktól, akik leplezetlenül és szemtelenül örültek az anyaországukhoz való harmincnyolcas visszatérésüknek. 1960-ban a csehek félelme felrúgatta azt a háború utáni megállapodást, amely a Szlovák Nemzeti Tanács és a Megbízottak Testülete megalakulásához vezetett. S hogy lenyelethessék derék elődeikkel a békát, szemet hunytak afölött, hogy ők meg felszámolják az erősen magyar többségű kis járásokat, s olyan nagyobbakat hoznak létre, amelyekben az északról dél felé megrajzolt határok között szinte mindenütt számbeli fölénybe kerülnek a szlovákok.
Ez volt tulajdonképpen a jóra fordulás kezdete! Ez tette bátorrá azokat, akik aztán egyre hangosabban hozták tudomására a magyaroknak, hogy Szlovákia a szlovákoké, és Štúrovónál jön be az országba a nemzetközi gyorsvonat, nem Párkánynál! A szlovák nemzet szinte egyöntetű kívánsága, hogy a csapból is a „na Slovensku po slovensky” csorogjon! A magas lóra ültetett magyarok számára a hatvanas évek legelején már olyan helyzetet teremtettek, amely kényszerítette őket arra, hogy a kenyeret is szlovák előimádkozás után szeljék meg! A városi verklis semmi volt ahhoz képest, ahogy ők kezdték mondani, hogy ha érvényesülni akarsz magyar, tanulj meg szlovákul. Hiába alkotod Dél-Szlovákiában a többséget, a szlovákhoz te fogsz igazodni, szótárral a kezedben vagy anélkül, mindegy, s nem fordítva. S ez szigorúan vonatkozik a gyermekedre is! ő sem érvényesülhet országunkban a szlovák nyelv tökéletes ismerete nélkül.
A nemzetállami eszmét valló elődök azonban hamar felismerték, hogy erőszak alkalmazásával semmire sem mennek, s „kedvükben járva” a magyaroknak, községeikbe, kisvárosaiba vitték a szlovák iskolákat. Töltődjenek fel a magyar iskoláktól elszippantott, „érvényesülni akaró” gyermekekkel. Rájöttek ugyanis arra, hogy a szándékukat jóakaratúsággal felcicomázva a magyar butítható!
És hogy a szülő komolyan vegye a na Slovensku po slovensky-s figyelmeztetést, egyetemi, főiskolai felvételi vizsgákon nem azért dobták ki a fiát vagy a lányát, mert a szaktantárgyban gyengének bizonyult, hanem mert a szlovák nyelvtudását szándékosan nem tartották kielégítőnek. A vietnami, kínai vagy afrikai diákét igen, a magyarét nem! Hogy aztán az így járt érettségizett tanulók vigyék hírét ama félelmet keltő követelménynek, hogy a magyar felvételizőnek elsősorban a szlovák nyelvet kell tudnia, nem a szaktantárgyat, ha be akar jutni a főiskolára vagy az egyetemre! Persze nem hagyták magukra a tanácstalanságban vergődő magyar szülőket. Már nem is csak a szlovák iskolát ajánlották nekik, hanem az óvodásoknak is kötelezővé tették a szlovák nyelv oktatását, hogy még jobban „segítsék” későbbi érvényesülésüket, annak ellenére is, hogy „botcsinálta” pszichiáterek a szlovák nyelv ilyen erőltetett korai bevezetésével magyarázták a picinyke óvodások gyakori bepisilését, dadogását és sírását-rívását. Hogy ehhez honnan vették az észt, magam sem tudom pontosan. Az önálló igazgatású magyar iskoláknak is nekiestek, s erőszakkal, megfélemlítő propagandával és nyomással közös igazgatású szlovák-magyar iskolákat hoztak létre, s Èaploviè úr előtt ma is rejtély lehet, hogy a „törődő jóakarat” miért váltott ki olyan méretű felháborodást és tiltakozást a magyar szülőkből és pedagógusokból. Igaz, utólag ön is túlzásnak tekintheti, hogy az így egyesített iskolák élére az esetek nagy többségében – teljesen véletlenül – szlovák igazgatót tartottak alkalmasnak.
A nem egészen taktikus és átgondolt intézkedésnek az lett aztán a következménye, hogy az oktatási kormányzatnak meg kellett hátrálnia, és néhány magyar iskola önállóságát visszaadnia! De a na Slovensku po slovensky-s törődés további ötleteket is eszükbe juttatott az elődöknek… Például azt, hogy hiába tiltották be a magyar iskolákban a saját történelmük tanítását, a magyar irodalomtörténet egyenesen tálcán kínálta a pedagógusoknak a lehetőséget saját történelmük oktatására. Ám az ő „bölcsességük” ezen a számukra nemkívánatos helyzeten is segíteni tudott. Az irodalomtörténetes tankönyveket olyanokra cseréltették, amelyek műfajok szerint foglalták össze az irodalomról a tudnivalókat. Sőt ennél is továbbléptek. Azzal álltak elő, hogy a csehszlovák szocialista hazafiságra nevelés különösen a magyar iskolákban sohasem elégséges, s olyan irodalmi olvasókönyvet akartak szerkesztetni a magyar pedagógusokkal, amely cseh, szlovák és magyar nyelvű irodalmi szemelvényekből áll össze. Ezt a marhaságot azonban a tankönyv szerkesztői nem vállalták, hiába hívták össze őket a szomolányi kastélyba (Kis-Kárpátok), s hiába kaptak fenyegetést a legfelsőbb helyekről!
Tiltakozást fogalmaztak meg, amelyben nevén nevezve a gyermeket, a csehszlovák szocialista hazafiságra való hivatkozást politikailag álcázott durva nacionalizmusnak minősítették, s elküldték Prága és Pozsony minden illetékes intézményének. Rácz Olivér, Tolvaj Bertalan, Mikus Sándor és sok más derék és bátor igazgató és pedagógus mellett írói minőségben én is ott voltam, és aláírtam a tiltakozást. Mondanom sem kellene, hogy a szocialista „hazafiságra” épülő tankönyv-zagyvaságból nem lett semmi.
Visszatérve a hatvanas évek elejéhez, a szlovák nyelv és irodalom heti óraszámát oly mérvűvé növesztették, hogy a magyar iskolákban a szlovák nyelvi órák száma megközelítette az anyanyelvűekét. Kérdezem Èaploviè miniszterelnök-helyettes úrtól, létezik-e olyan nemzetiségi iskola Európában, ahol az idegen nyelv óraszáma majdnem eléri az anyanyelvűét? Több világnyelvre lefordított levelében arra kitérhetett volna, hogy csak Szlovákiában léteznek ilyen (magyar) iskolák! Hátha követnék a példát nem a balkáni, hanem a művelt európai országok… S látnák az ottani parlamenti képviselők is, milyen törődés nyilvánul meg Szlovákiában velünk szemben. S elemezhetnék is, hogyan kell értelmezni Szlovákiával kapcsolatban az átlagot meghaladó jogokat!
Szerintem, az érintett szerint a jóakarattal álcázott állandó hadakozás (az érvényesülésedet akarom!) durva beavatkozás intézményeink életébe. Hogy ezt ne tehessék velünk, azért van szükség autonómiára! Megnyugtatom önt, hogy nem tudjuk felejteni, amit negyvenöttől napjainkig tesznek jogaink csorbításáért. És mert önök nem is akarják, hogy felejtsünk, újra és újra előjönnek olyan ötletekkel, amelyekkel a hatvanas évek elejétől folyamatosan próbálkoztak. Már Jozef Lenárt titkárkodása idején arra törekedtek a nacionalizmussal fertőzött pártközpontiak, hogy a magyar gyermekek érvényesülését segítendő, néhány tantárgyat szlovák nyelven oktassanak a magyar iskolákban. Kivédtük úgy, hogy a testnevelés szlovák oktatásába beleegyeztünk. Akkor még megtárgyalták velünk a bennünket érintő dolgokat! De ez már kezdete volt a Piroska és a farkas meséjének, hogy csak a két mellső lábamat eresszétek be… A mese folytatása a Husák-Jakeš-uralkodás borzalmas éveiben történt, amikor Nyitrán, szintén a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül, l976-ban megszüntették a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatát, és majd huszonöt esztendeig nem is engedélyezték visszaállítását. A pedagógus utánpótlás megakadályozásával próbálták felszámolni a magyar iskolákat. Duray Miklósék ekkortájt szervezték meg az egyre komolyabb ellenállást tanúsító jogvédő bizottságot. Ezt nem tudják önök Duraynak ma sem megbocsátani. S a bársonyos forradalom után még csak rosszabbodott a helyzetünk. Az önálló Szlovákia parlamentje kiszavazta új alkotmányából hatvanyolcas vívmányainkat, új megyéket és járásokat hozott létre még következetesebben húzva meg észak-dél irányban a határokat, s a Meèiar-Slavkovská kormány idején az SZNP-s miniszter asszony Haynaura emlékeztető hatalmi önkénnyel és hideg vérrel „fejeztette le” a magyar iskolák igazgatóit, hogy aztán az ilyen gyalázatos módon megfélemlített pedagógusokra rákényszerítse az alternatív oktatást, amelynek a bevezetése egyenlő lett volna a magyar iskolák megsemmisítésével! Hála a bátor magyar szülőknek, a gyalázatos nacionalista tervet meghiúsította az ellenállásuk. S az egy- illetve kétnyelvű bizonyítvány kiállítása körül is elég nagy volt a cirkusz! Mivel megelégelték a kétnyelvű bizonyítványt a kormánykoalíciós SZNP-sek. Mindig az ő szájukból fúj ránk legerősebben az erőszak szele…
És most itt van megint Slota régi barátja, az SZNP-s Mikolaj úr újabb, illetve leporolt, „elfogadhatóbbá” fogalmazott terve, s újra a magyar tanulókon „segíteni akaró” szándékkal! Az újabb cirkuszkínálattal… Mert ebből megint az lesz… Èaploviè úr, tegyen már valamit a magyar iskolák nyugalma érdekében. Lépjen fel határozottan az ellen, hogy ha a szélsőségesen magyarellenes SZNP-s siserahad kormányra kerül, ne pattogtathassa ostorát a magyar iskolák fölött, ne riogassa pedagógusait, mert egyébként sem ijedős emberek, hiszen ön a nemzetiségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes! Vagy a posztját tekintsem úgy, mintha kecskére bízták volna a káposztát? S folytasson eszmecserét Kubiš külügyminiszter úrral is, aki a szegény, megboldogult amerikai képviselő, Tom Lantos velünk kapcsolatos aggodalmaira szintén a megkérdezésünk nélkül válaszolt úgy, hogy Sej-haj, Lina, nincs itt hiba, vagyis a sláger nyelvén. Én itt most a mellébeszéléseiből csupán arra térek ki, hogy tulajdonképpen mi a baj nálunk a kétnyelvűséggel, mikor szerinte 501 község hivatalában használhatják a magyarok az anyanyelvüket? Állítom, hogy egy humorista veszett el a külügyminiszterben, hiszen beismeri, anélkül esetleg, hogy tudna róla, hogy Szlovákiában az évek múlásával és a kétnyelvűség következetes be nem tartásával a magyar községekbe szorították vissza a magyar nyelvhasználatot. Lehetősége van a magyarnak saját szülőfalujában a másik magyarral, lett légyen az akár a községi hivatal alkalmazottja is, magyarul beszélgetni. Az az érzésem, hogy ekkora nagylelkűséget Európa műveltebb részében sehol nem tudnának felmutatni. Habár Slotáék törik a fejüket azon, hogyan változtathatnának ezen a nekik nagyon nem tetsző dolgon is, mondogatják is már, hogy a magyarok között élő szlovákok megválasztásuk nélkül lehessenek önkormányzati tagok, hogy aztán azon marakodjanak a magyarokkal, milyen nyelven tárgyaljanak, s ha ez megtörténne, már a Kubiš úr által mondott 501 község hivatalában sem használhatnák a magyarok anyanyelvüket. Már korábban is volt erre törekvés! Akik még emlékezni tudnak rá, Meèiar csúnyán összeveszett ezen Jozef Markušsal, a Matica slovenská elnökével egy TV-műsorban. „Nem rendelhetek minden magyar házába nyelvrendőrt!” (Mert ilyet is megéltünk!) – kiabálta Meèiar úr a tőle megszokott indulattal. És még azt is megéltük a nehéz évtizedekben, hogy a magyar községekben csak államnyelven eskethették a házasulókat. S hogy egészen biztosan éljék le együtt az életüket, erre az volt a garancia, hogy államnyelven mondatták ki velük a boldogító igent is! Az ilyen és ehhez hasonló „boldog állapotaink” szerencsére csak addig tartottak, míg az SZNP a kormánykoalíció tagja volt. Elképzelem, mekkora lenne a magyarok boldogsága Szlovákiában, ha arra ébrednének egy napon, hogy a magyargyűlölő Slotából csinált miniszterelnököt az ország népe!
De hogy egy további lényeges dologról el ne feledkezzem írásom végéhez közeledve! Èaploviè úr, amikor intőt kapott a szlovák kormány az Európai Uniótól, amiért nem teljesíti a szlovák parlament által elfogadott Európai Kisebbségi Nyelvek Chartájába foglaltakat, amit nem is teljesíthet, mert útjában áll a szlovák államnyelv védelméről szóló törvénynek az a pontja, amely szerint a magyar etnikumba települt szlovák nem köteles elsajátítani az ott élő nép nyelvét, akkor én megnéztem a hírtelevíziónak azt az adását, amelyben erről a témáról, vagyis az intőről Csáky Pállal beszélgetett. Nem volt szívderítő a beszélgetés. Mert mintha ön nem is értette volna az intő lényegét. Az MKP elnöke megpróbált segíteni az idős magyar asszony példájával, aki a betegségéről nem tud elbeszélgetni az ő nyelvét nem értő orvosával. Sokáig habozott, kimondja-e, amit erről gondol, aztán mintha Slota súgta volna a fülébe, azt mondta: „Hát már az az idős asszony megtanulhatott volna szlovákul!” Vagyis a válasz az ön szájából is (nemzetiségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes) na Slovensku po slovensky! Èaploviè úr, ön sem tudja, vagy csak nem akarja megérteni, hogy mi és a gyermekeink nem azért akarnak megtanulni szlovákul, hogy saját anyanyelvük használata kiszoruljon a közéletből, és konyhanyelvvé silányuljon! Èaploviè úr, ha a majd hatszázezer magyar olyan tökéletesen tud szlovákul, ahogy önök sem tudnak, akkor is biztosítani kell számukra a kétnyelvűséget! Egy demokratikus jogállamnak ilyen jó példával kell elöljárnia. Ha nem ezt teszi, hanem másképp gondolja, akkor a „segítő szándékú érvényesülés”, akármilyen ravasz tálalásban kínálják is fel, nem egyéb, mint a negyvenöt utáni riasztó állapotokra emlékeztető nyelvi zsarnokság! Ennyit toldalékként a világnyelvekre lefordított és az európai parlamenti képviselők között terjesztett „hiteles” leveléhez.
(Megjelent a Szabad Újság e heti számában)
