Ladányi Lajos az MKP Stratégiai Tanácsában a szórvány szakmai műhelyt vezeti. A január 29-i szakmai konferencián tartott előadását a következőkben teljes terjedelmében ismertetjük.
Tömbből szórványba
A Magyar Koalíció Pártja Stratégiai Tanácsa
Szórvány-program műhelyének javaslata
A magyar nemzet Szlovákiában élő közösségének a szlovák-magyar nyelvhatáron élő része szórványosodik. A nyelvhatár környékén fekvő számos, elszigetelődő település, és a magyarlakta városok közül Szenc, Léva, Losonc, Pozsony, Kassa, Nyitra magyarsága már szórványnak tekinthető. A szórványosodást kiváltó körülmények egy része – a lélekszám természetes csökkenése, eltelepülés, beolvadás – történelmileg ismert. A problémafeltárás első lépéseként ezért a közismert tényezőket kell a kiváltó okok szerint rendszerezni. Ez azonban nem elegendő sem a szórványosodás megállítására, mégkevésbé a szórvány-közösségek és csoportok gondjait kezelő programalkotásra. A szórványosodás különféle okainak a feltárása azonban előmozdíthatja a szórványkezelési programok kidolgozását, esetenként a szórványosodás folyamatának lassítását, jó esetben megállítását.
A szórványhelyzet és a szórványlét meghatározása nem egyszerű feladat. Szórvány-magyarságon általában a nemzet tömbjétől Trianonban elcsatolt magyarságnak azt a részét értjük, amely az új országot lakó többségi nemzethez képest az egyes településeken, tájegységekben, kistérségekben kis lélekszámban, esetleg elszórtan vagy közigazgatásilag a többi magyarlakta településtől leválasztva, ezért eleve hátrányos nyelvi-etnikai helyzetben és közösségének a tömbben élő részétől elszigetelődve él. Elszigeteltsége, illetve a tömbben élő részével való közvetlen kapcsolatának a hiánya miatt leépülőben van szervezeti rendszere, nem vagy alig tud működtetni saját civil szervezeteket, kis létszáma, vagy egyéb okok miatt megszűnnek az iskolái, ezért a többség társadalmi nyomásából származó folyamatos veszélynek, felszámolódásnak van kitéve.
Szórványnak tekinthető esetünkben a magyar közösségnek az a része is, amely saját erejéből már nem tudja a népi (etnikai) értékeit megőrizni, mégha csoportban is él. A szlovák többséggel egyre nagyobb felületen érintkező magyarság, elsősorban a nyelvhasználatának a korlátozása vagy akadályai miatt egyre gyorsabban halad a nemzeti jegyek elvesztés felé.
A szórvány fogalmát azonban a lélekszám fogyásától és a kiscsoportok elszigetelődésének a tényétől tágabban kell értelmezni. Szórványnak tekinthető a felvidéki magyarságnak a teret veszített, csökkent önértékelésű, etnicitásában sérült, sértett, megbélyegzett, a szlováksággal nagy felületen érintkező elbizonytalanodott rétege is, amely sokszor nem meri nyíltan vállalni identitásának jegyeit. Távlatilag minden olyan településen, ahol jelenleg a magyar népesség már nem éri el az 50%-os népességi arányküszöböt, megkezdődik a magyar közösség leértékelődése. Amit csak óriási erőfeszítéssel lehet – ideig-óráig – késleltetni.
Az etnikai arányok, illetve az etnikum koncentráltságának a csökkenése mellett a legtöbb esetben a szórványosodást az váltja ki, hogy mind egyénileg, mind csoportként a közösség és tagjai nem természetes módon élik meg önazonosságukat, hanem állandóan viszonyítaniuk és védekezniük kell. A jelenlegi szórványok érdekében nem csak őmiattuk kell gyorsan, de nem elhamarkodottan cselekedni, hanem a szórványosodás terjedése miatt, az egész közösség érdekében.
A nemzeti azonosság leépülésének állomásai
A magyar nép korábbi etnikai tere az I. világháború után kezdett változni.
A szórványosodás alapjait elsősorban az első és a második világháború után kikényszerített népmozgások, hatalmi változások és a szociális tér megváltozása teremtették meg.
A Felvidék illetve a mai Szlovákia területének viszonylatában a két háborút követően az ilyen népmozgás az eredetileg mintegy egymillió százezer lélekszámú magyar népességből kb. 350 ezret érintett, akiknek úgy változott meg a lakóhelye, hogy más államba kerültek, vagy idegen etnikum közé lettek telepítve, tehát kiszakadtak a szlovákiai magyar közösségből. Ezzel egyidőben a helyükre az ország többségi nemzetéhez tartozó személyeket telepítettek be. Az ilymódon érintett településeken mindenütt megváltozott a nemzetiségi arány a helyi magyar lakosság kárára, ami sok esetben a korábbi etnikai arányok teljes felborulásához vezetett.
Az eltelepítés, kitelepítés, széttelepítés és az elmenekülés mellett a Trianont követő szórványodsodást előidéző másik súlyos tényező a magyarsághoz való tartozás funkcionalitásának a megváltozása volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzet szétszakításának idején a magyarság erőteljesen civilizálódó nemzet volt és a megváltozott államhatalmi körülmények mellett civilizációs igényeit magyarként kevésbé tudta kielégíteni.
A harmadik fontos tényező annak a társadalmi környezetnek a megváltozásában, az ott működő joggyakorlatban és az új érdekkapcsolatokban keresendő, amiben az új állami fennhatóság alá került magyaroknak a mindennapjait kellett leélni, amiben az anyanyelvük másodrendű nyelvvé vált.
A meggyengült, a számbeli kisebbségbe került magyar etnikum helyileg, de néhány helyen regionálisan is kulturális és nyelvhasználati teret vesztett, valamint olyan tömeglélektani folyamatok áldozatává vált, amelyek gyorsították a szórványosodását.
A szórványosodás legbiztosabb jele, de oka is, a közösségi élet leépülése, az identitást erősítő vagy megtartó eszközök használatának beszűkülése vagy elvesztése, a nemzethez való tartozás jegyeinek a napi életből való kiszorulása és az elszigetelődés. Az elszigetelődés a szórványosodás folyamatának végállomása, ettől kezdve már csak szórványról beszélhetünk.
Az elszigetelődés, ha egy egész csoportot sújt, aminek megszűnik szerves kapcsolata etnikumának többi részével, elveszti szerves etnikai közösségi jellegét. Töredékké vagy zárvánnyá válik. Az ilyen helyzetben élők a közösségükben csak nagy áldozatok árán tudják, vagy már nem is tudják megélni népi, nemzeti hovatartozásukat.
A kulturális leépülés legbiztosabb jele, ha a nemzeti kultúra megélése csak a népi kultúrának, hagyományoknak az ápolására korlátozódik. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a nemzeti identitás ápolásának az igénye még él, de annak már nincs meg a feltétele, hogy a tanult nemzeti kultúrát ápolja és fejlessze. Ennek többnyire két alapvető oka van. Az egyik a népesség fogyása illetve öregedése, a másik a magyar intézmények működési feltételeinek a hiánya. A kettő együttesen gyorsítja a leépülést, az igénytelenség és a fásultság elharapózását. A kulturális leépülésnek a hátterében minden esetben megtalálhatók a szociopolitikai okok is, elsősorban a többségi társadalom türelmetlensége, valamint a magyar kultúra elsorvasztására irányuló törekvések a közigazgatási hatóságok részéről. Ez utóbbi minden esetben megjelenik a magyar kulturális intézmények elgyengülésének a hátterében.
A nyelvi térvesztés a szórványosodás egyik fő oka, ami egy folyamatos „nyelvháború”, az anyanyelvért folytatott küzdelem következménye. A szórványban az anyanyelv használatának köre a családra és a magyar intézményekre szűkül. Megszűnik társadalmi egészségfenntartó szerepe, mert mind használati, mind jelképes értéke csökken. Különlegességgé válik. A többség részéről esetleg gúny tárgya lesz, használata pedig többnyire türelmetlenséget vált/válthat ki. A magyarok anyanyelve ilyen körülmények között nevetségessé vagy gúny tárgyává lesz, használóik pedig megbélyegzetté válnak. A többség nyelve, a szlovák nyelv hatalmi jelképként ugyanakkor aránytalanul felértéklődik, az érvényesülés és a civilizálódás egyetlen lehetséges nyelvi eszközeként jelenik meg. Ilyen körülmények között az etnikumok együttéléséből adódó természetes kétnyelvűséget felváltja a kettősnyelvűség (az egyik nyelven másként fejezem ki érzéseimet, gondolataimat, mint a másik nyelven), a keveréknyelvűség (amikor vegyesen használom a szavakat a két nyelv szókincséből merítve), de minden esetben bekövetkezik a számbelileg kisebbségben élők nyelvének az eróziója, majd a nyelvcsere, tehát az anyanyelv válik második nyelvvé, végül a nyelvvesztés – ami azonos a beolvadással.
Az anyanyelvű iskolák elsorvasztása/elsorvadása a szórványosodó területen azzal kezdődik, hogy a többségi nemzet kézében lévő hatalmi intézmény eleve akadályozza, vagy megakadályozza a középfokú anyanyelvi oktatási intézmények létrejöttét, függetlenül attól, hogy van-e rá helyi vagy regionális igény. A közigazgatási hatalomnak – ez a nehezen tetten érhető beavatkozása – általánosan csökkenti a magyar iskola iránti igényt, Az anyanyelvű oktatás fokozatos felszámolásának következő állomása – hivatkozva a csökkenő igényre – a magyar általános iskolák összevonása. Ennek következtében azok számára is elérhetetlenné válik a magyar iskola, akik ezt egyébként igénylik. Ezt követően a magyar óvoda természetes megszűnése szinte azonnal bekövetkezik. Az iskolák fokozatos megszűnésével természetszerűen csökken az anyanyelvi oktatás értéke, erkölcsi súlya (presztízse), és ennek folyományaként az iránta való szülői, gyermeki végül a közösségi igény.
A politikai térvesztés az előbb felsorolt három leépülési tényezőnek és a számbeli kisebbség aránya csökkenésének a kísérő jelensége vagy következménye. A szórványosodó közösség szociológiailag sikertelen. Az egyébként oda tartozó egyének céltudatosabb része elfordul tőle, mert az odatartozást életpályájának sikeressége szempontjából tehernek érzi. A közösségben csak azok maradnak meg, akik számára a sikeresség más értékrendben jelenik meg. Ez utóbbiak azonban kevésbé alkalmasak a nyilvános szereplésre vagy arra, hogy reklámfiguraként legyenek követendő példák. Egyre inkább „csodapókoknak” számítanak. A számarány csökkenése, de főleg a társadalmi kötelékek meglazulása és elsorvadása azt eredményezi, hogy a szórványosodó közösség szavazói ereje már nem elégséges ahhoz, hogy képviselői bekerüljenek pl. a helyi önkormányzatba. Ennek következtében a közösség kiszorul az érdekképviseletből, a helyi önkormányzatokból, a közéletből, természetszerűleg az országos politikából is.
A gazdasági térvesztés némileg bonyolultabb kérdés, mint a nemzeti azonossággal, illetve annak nyílt vállalásával kapcsolatos helyzetek. Ebben a vonatkozásban elsősorban az a kérdés, hogy egy vállalkozó, ha nyíltan vállalja magyar nemzeti azonosságát, milyen helyzetbe kerül a nem magyar vállalkozókkal kiépítendő kapcsolatai során és magyarként kap-e megrendelést, el tudja-e helyezni árúját, szolgáltatásait a piacon? Elsősorban a kis- és középvállalkozói rétegről és a kereskedőkről van szó. Az tapasztalható, hogy a helyi vállalkozó – pl. egy virágkereskedő – szabadabban megvallja hovatartozását mint, egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező középvállalkozó. Az viszont summázható, hogy egy vállalkozó, ha köztudottan magyar, nehezebben tud helytállni a gazdasági versenyben. Ezért magyarként csökkenhet a vállalkozói kedve, vagy vállalkozóként növekedhet a ránehezedő asszimilálódási kényszer. Van rá példa, hogy a szlovák kereskedő üzleti szempontok miatt árusít magyar nemzeti színű szalagot, mert a magyarok ezt vásárolják, de nem akad egyetlen magyar kereskedő sem, aki meri kitenni pultjára a magyar trikolórt.
Ennek a gondolkodásmódnak egyik következménye, hogy a magyar közösség kiszorul a gazdaság meghatározó tényezői közül. Ezt a jelenséget áttételesen az is igazolja, hogy pl. Szlovákia tömbmagyar területein élő magyarok gazdaságilag sikeresebbek, mint a szórványosodó területeken vagy a szórványokban élő magyarok. A szórványmagyar vállalkozóként is lélektani hátrányban él.
A gyengülő társadalmi önszerveződés egy közösség belülről fakadó energiájának, becsvágyának, igényének és gazdasági erejének csökkenésével hozható összefüggésbe. A szórványosodó közösségekben és a szórványokban az önszerveződést serkentő tényezők csökkenő illetve gyengülő mértékben jelennek meg. Emiatt a közpénzekből fenntartható vagy fenntartandó intézmények elsorvadása/elsorvasztása után a társadalmi önszerveződés is csak ideig-óráig tudja helyettesíteni a hivatásos intézményeket. Ezért várhatóan minden területen bekövetkezik a szervezeti élet és a társadalmi együttlét iránti igény csökkenése, ami a társadalmi kapcsolattartási igény fokozatos kimúlásához vezet.
Az értelmiség-vesztés az etnikum leépülési tényezőinek sorában kulcsfontosságú. Az értelmiség (tanító, orvos, pap, államigazgatási alkalmazott stb.) az érvényesülés és a példa jelképes hordozói. A napi életben ez oly módon anyagiasul, hogy ha a közösség, beleértve a települési önkormányzatot is, már nem tud fenntartani a közösség számára tanítót, az államigazgatásnak pedig nem áll szándékában pótolni a csökkenő helyi erőt, akkor ez a szellemi vagy lelki fegyverletételt jelenti. Egy kisközösség értelmiségi rétegének részleges vagy teljes elsorvadása a közösségi leépülés utolsó előtti lépcsőfoka, mert eltűnik az a társadalmi réteg, amely gondoskodik az értékátadásról, az anyanyelvi értékeknek a kor színvonalán történő közvetítéséről.
Az egyházak bomlasztó hatása paradoxon, hiszen az egyházak megtartó erejével szoktunk példálózni. A szlovákiai római katolikus egyház és a szlovák evangélikus egyház, valamint a romániai bukaresti központú római katolikus egyház Csángó-földi szereplése a sajátos példája annak, hogyan lehet szétverni, megsemmisíteni, elnemzetleníteni a magyar hívők közösségeit. Gyorsítja a szórványosodást, ha megfosztják a magyar római katolikus faluközösségeket magyar papjaiktól, vagy a püspökeik magyarul nem tudó, vagy magyarul rosszul beszélő papokat küldenek szolgálatba a magyarok közé. A fiatal hívek otthagyják a templomot, a tehetetlenségből megmaradó idősek pedig kihalnak. Az egyház által egyébként megtartható közösség ily módon felbomlik. De lehet, hogy még rosszabb, ha megmaradnak az egyházi szervezett közösségben. A szlovákiai magyar evangélikus közösségeket szinte teljesen szétverték.
A magyar gyermekek és az ifjúság sorsa a szórványban a gyermek-prostitúcióhoz hasonlítható. Egyrészt azért, mert felvértezetlenül futnak bele az őket a többségiek részéről körülvevő elutasításba, esetleg a magyar-gyűlöltebe, ugyanakkor legsebezhetőbbek a másságuk miatti megbélyegzéssel. Ezek olyan, kiskorúan elszenvedett élmények, amelyek miatt a fiatalok maradandó lelki sérüléseket szenvedhetnek, vagy olyan sajátos védekezési rendszer alakulhat ki bennük, ami bezárkózáshoz vezethet, vagy éppen az ellenkezőjét válthatja ki: erőteljesen besorolódnak saját korosztályuk többségi rétegébe, azaz, elvesztik a családból hozott identitásukat. Ilyen körülmények között az anyanyelvi foglalkoztatás, önszerveződés, a kisközösségekben, és a családon belüli nyelvhasználat, továbbá a csoporttevékenység is leépül. Ennek következtében felszámolódik az anyanyelvi közösségi és csoportéletet esetleg még igénylő magyar ifjúság.
Az individuális elszigetelődés a szórvány-társadalom, a szórvány- közösség szétesésének utolsó felvonásaként említhető, mert mindig lesznek egyének, akik ellenállnak minden megpróbáltatásnak. Sőt, esetükben a nyelv és a kultúra váltása sem befolyásolja az eredeti identitáshoz való hűséget. Ez a magatartás azonban túlmutat a magyar közösségi léten, a magyar társadalmi együttlét és a közös élmény iránti igényen. Ilyen körülmények között nem számít a nemzeti közösséghez fűződő nyelvi, kulturális és sorsközösségi kapcsolat sem. Az értékutánpótlás igénye ugyan megmarad, de egyéni úton nyer kielégítést. Az egyéni identitásvállalás azonban csak emlékmentést jelent. A közösséghez fűződő szóbeliség, jelképek, azonosítási adatok, szellemi és tárgyi jelképek, szokások elvesztik jelentőségüket.
A beilleszkedés és azonosulás a szórványosodás és a szórvány vége. A homogenizáció beteljesedését jelenti. A társadalmi csoportok összeilleszthetősége (standardizációja) ezzel szemben a megmaradás lehetőségét csillantja fel. Ha a beilleszkedés és az azonosulás mellett törünk lándzsát, egyre több közösségi szokást, intézményt, hagyományt, értéket veszünk át a másik közösségtől a sajátunk rovására. Ha az összeillethetőség mellett döntünk, az értékek megmaradhatnak egymás mellett.
A vegyes házasság nem ördögtől való, de a népi hagyomány szerint elvetendő. Talán éppen azért, mert társadalmi következménye kiszámíthatatlan. A múlttal ellentétben ma már tudjuk, hogy az etnikai és a vallási kereszteződés egy családban a különböző etnikumok és vallások együttélésének és a türelmességnek a legtermészetesebb kerete lehet, ha az egyik fél nem tör uralomra vagy a saját többségi társadalmának a súlyát nem használja fel a másik letörésére. Ugyanakkor az egynemű kultúrák és vallások nem igénylik a vegyes házasságot. Kérdés: van-e társadalmi vagy civilizációs oka az elszaporodásának? Ez a házassági forma először elszórtan jelentkezett, majd egyre gyakoribbá és elfogadottabbá vált, a számbeli kisebbségben élő közösség számára is. A nagy kérdés azonban nem a vallásilag vagy etnikailag vegyes házasságból ered, hanem a következményéből. Mennyiben, vagy miben jelent társadalmi státusváltozást a vegyes házasság az etnikailag kisebbségben élő partner számára? És mi a következménye: a kultúraváltás vagy pedig a kölcsönös gazdagodás? Az 1960-as és 70-es években még létezett a házasságot kötők nemzetiségére, iskolai műveltségére utaló csehszlovákiai statisztikai adat. Ebből kiderült, hogy a magyar lányok valamivel nagyobb hajlandóságot mutattak szlovák fiatalemberekkel házasságra lépni, mint a magyar fiúk szlovák lányokkal. Ezzel párhuzamosan a magyar fiúk iskolai műveltségi szintje elmaradt a szlovák fiúk iskolázottságától. Ebből arra lehetett következtetni – de csak következtetni, – hogy a magyar lányok egy része a nemzetiségileg vegyes házassággal javította társadalmi státusát.
Az értékrend-válság lehet okozója is és következménye is a szórványosodásnak. Leépül az ember etnikai önértékelése és önbecsülése. Nem csupán számbeli kisebbségként éli meg napjait, hanem kisebbségérzet alakul ki benne. Ezáltal csökken az ilyen körülmények között élő ember minden cselekedetének az ereje, ami életét nemzeti-etnikus kulturlényként való megélésre serkentené. Mássága elértéktelenedik, elveszíti nemzetisége értékébe vetett hitét – a „másság méltóságát” felváltja a „másság szégyene”. Az értékőrzés benne rejlő indulatát a gondolkodásmód- és értékrendválság, váltja fel, mert elsorvad a kisközösség öntisztító képessége. Leépül az igenlő (pozitív) önértékelés és a jövőkép helyét az elutasító (negatív) nemzeti énkép, a kevert értékrend, a többséghez minden szinten való igazodás váltja fel. A közösség megmaradt romjaiban végül ez lesz az elfogadott, normatív értékrend.
A szórványosodás folyamata a nem bevallott nemzetiségi állapot bekövetkeztéhez vezet. A nemzeti (etnikai) másság előbb kisközösségi, utána családi, végül magánüggyé, személyes üggyé, sőt szabadidős tevékenységgé zsugorodik, a családokban, a csoportokban és a közösségekben való megjelenés és élménymegélés igénye nélkül.
Szlovákiai helyzetkép
Szlovákia magyarok által lakott mintegy nyolc és félezer négyzetkilométernyi területén ma a szórvanyosodás folymata, a szórvány-lét, és az ezt követő megszűnés veszélyének a Zoboralján és a Bars megyei nyelvhatár falvaiban élő magyarok vannak leginkább kitéve. Gyorsan szórványosodnak a Somorja és Szenc közötti területsáv magyar falvai. Hasonlóképpen veszélyeztetett a Pozsonytól Királyhelmecig húzódó nyelvhatár peremvidékének magyar lakossága és annak két városában Losoncon és Léván élő magyarok.
A veszélyeztetettség és a szórványkezelés szempontjából meg kell különböztetni egymástól a nagyvárosok (pl. Pozsony, Kassa), és a szigetfalvak (pl. Lédec, Szalánc) szórványát, a maradék magyarságot (pl. Besztercebánya), a foszlánymagyarságot (pl. Privigye, Nagykürtös)) és a zárványmagyarokat (pl. Késmárk, Szobránc).
A kisközségekben, mégha nem is fekszenek szórványvidéken, sok esetben megjelennek a szórvanyosodás jellemzői: nincs magyar nyelvű szentmise a faluban, megszűnik az iskola, eltelepülnek a fiatalok stb. Sok esetben etnikai jellemzők nélkül, pusztán gazdasági, megélhetési alapon is elindulhat a szórványosodás. Ez a veszély leginkább Szlovákia Dél-zempléni részében élő Ung-vidéki és a Bodrog-közi magyarságot veszélyezteti.
Általános tennivalók
A szórványosodás és a szórványok megléte nem új jelenség, ennek ellenére mindeddig nem született meg a szórványkezelés átfogó nemzeti programja. A probléma felismerése mindmáig nem lépte túl a civil kezdeményezések esetleges cselekvési körét valamint az egyházak nem túl tág látókörét. Vonatkozik ez mind az etnikai jellegtől mentes magyarországi szórványosodásra, a nyugati szórványmagyarságra, de legfőképpen a halmozottan hátrányos helyzetben lévő, Magyarországgal szomszédos országok területén, egyre nagyobb mértékben végbemenő magyar szórványosodásra. A magyar szórványkezelésről ma a legtöbbet a nyugati magyarság és a köreikben működő papság tud. Tapasztalataikat azonban, tékozló módon nem hasznosítjuk, segélykérésüket pedig nem halljuk. A XXI. század magyar nemzetstratégiája nem nélkülözheti a magyar szórványosodásból származó gondok enyhítését, a szórványban élő magyarok elszigetelődésének csökkentését célzó programok kimunkálását, valamint a szórványok visszamentését a nemzet életképes közösségeibe.
A nemzeti szórványstratégiát pártérdekek fölé kell helyezni, és a közoktatás valamint a közművelődés területén túl részévé kell tenni a regionális tervezésnek a kistérségi fejlesztéspolitikának és az önkormányzati programoknak. A kérdéskör vizsgálata és a helyzet orvoslása a társadalmi kezdeményezések mellett intézményes keretet igényel, és átgondolt támogatáspolitikát, ami elképzelhetetlen célzott állami pénzforrás nélkül. A szlovákiai szórványmagyarság sajátos kérdéseire az országos magyar szervezeteknek és a kistérségi célalapoknak közösen kell keresni a választ, és egyeztetve kell felhasználni erre a célra a szlovákiai és a magyarországi forrásokból megszerezhető pénzeket oly módon, hogy kialakulhasson a helyhez és a helyzethez igazodó támogatási és kezelési rendszer. Ugyanakkor megengedhetetlen, hogy szórványtámogatás címén más célra legyenek felhasználva a szórványra szánt erőforrások.
A szórvány és a tömb között van egy sajátos különbség. Mégha törvény nem is biztosítja az országot lakó többség (szlovákok) és a kisebbség (magyarok) nyelvének az egyenrangúságát, a tömbben élő magyarokat sokszor a nyelvi egyenrangúság hamis érzete kerítheti hatalmába. Ez a tömbben élők egyik helyzeti előnye a szórvánnyal szemben. A szórványban ugyanis a nyelvi egyenlőtlenség fokozottan érezhető. A szórványkezelés esetében ezért egyik fontos szempontnak és igénynek kell lenni, hogy elvben – mégha nincs is törvényes háttere – megteremtsük minden magyarnak az anyanyelve, a hite, a művelődése és az önazonossága megőrzésének a lehetőségét.
– Ehhez olyan körülményeket kell biztosítani, hogy mindenki egyénileg
érezhesse át a magyar nemzethez való tartozás jogát (magyar
individualitás).
– Fel kell számolni, de legalább is csökkenteni kell az egymástól, az
anyanyelvi közösségektől való belső nemzeti elszigetelődés
mértékét és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét megmaradásának feltételeit (magyar lokalitás).
Biztosítani kell a magyar kisközösségeknek, hogy kapcsolódhassanak a nagyobb magyar egységekhez, a magyarlakta régiókhoz (magyar regionalitás).
– Ki kell építeni és működtetni kell a magyar nemzeti tömb és a szórvány között a testvér-települési vagy védnöki kapcsolatokat az érték-utánpótlás biztosítására (magyar globalitás).
Minden régióban és településen el kell készíteni a szórványmagyarság teljes, átfogó gazdasági, kulturális, etnikai, nyelvi, oktatási és önértékelési rehabilitációjának tervét.
A szórványok védelmével, rehabilitációjukkal nem csak a szórványokat védjük, hanem a nemzeti közösség tömbben élő részét is. Ezért a szórványok irányában erősíteni kell a tömbben élők szolidaritás érzetét.
A szórványok megóvásának egyedüli lehetséges módja, ha védjük őket a környező többségi közegbe való beolvadásától. Ezzel kapcsolatban az a legfontosabb tennivaló, hogy nemcsak azokat a területeket igyekszünk megerősíteni, körülbástyázni, ahol a legerőteljesebb etnikai elszivárgás következett be, hanem gondosan vigyázunk a szórvány szomszédságában lévő szigethelyzetűekre és peremekre is.
Az önálló anyanyelvi foglalkozási rendszerek megteremtésével csökkenteni lehet a többségi környezetbe való asszimilálódást. A szórványlétnek a nemzet tömbben élő részétől való elszigeteltségből származó hátrányait azonban nem lehet másképpen kivédeni, csakis a saját, teljes értékű nemzeti közösségi és intézményi tér kiépítésével. Ezzel lehet elősegíteni a környező idegen, többségi etnikumtól való elkülönülést.
A szórványmagyarság jelentős részét, főleg az ott élő és küszködő, legtöbbször a lehetetlent is megpróbáló értelmiséget a magárahagyatottság és a hiábavalóság lehangoló érzése keríti a hatalmába. Az érdekvédelmi szervezeteknek és az egyházaknak támogatniuk kell a szórványközösségek körében tevékenykedő tanítóknak, lelkészeknek, népművelőknek, műkedvelőknek a magyar közösség érdekében végzett munkáját.
Töredék és maradék magyarság
Helyzetkép:
A kistelepülések, a lélekszámban rohamosan fogyatkozó magyar kisközségek és a töredék-népességű falvak és városok képviselik a szórványmagyarság legveszélyeztetettebb részét.
Az arányaik miatt kicsinek mutatkozó súlyuk ellenére nem felejthetjük el, hogy a bezártságuk miatt ezekben a falvakban halmozódott fel a legtöbb történelmi érték, tárgyi, szellemi kincs, hagyomány, tapasztalat, de itt jelenik meg legegyértelműbben a szórványfogalom hagyományos jelentéstartalma is. Ezért a kis lélekszámra hivatkozva nem szabad leértékelnünk mindazt, amit e területek nyújtanak. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy ezek a magyar etnikai maradékok kihalással, beolvadással rövidesen megszűnhetnek
Feladatok:
A maradék magyarság e részének töredék voltában is emberhez méltó körülményeket kell biztosítanunk mindaddig, amíg az adott településen élnek. A népességük elöregedett, fokozatosan elnéptelenednek, az elköltözöttek csekély számban vagy egyáltalán nem telepednek vissza. A feladatok a peremmagyarság minden lényeges megoldásra váró gondját, gazdasági, oktatási, művelődési, egyházi, érdekvédelmi és szociális stb. problémáik összességét felölelik. Az ilyen körülmények között élőkkel kapcsolatban a fiatalabbak esetében érdemes felvetni az elköltözésüket. A beolvadás helyett ugyanis célszerűbb választani a tömbmagyarságba való beköltözésüket. Az idősebbek esetében azonban a magányosodást feloldó programok megvalósítása jelentheti az emberléptékű megoldást.
Városi, illetve nagyvárosi magyarság
Helyzetkép:
Az etnikai megmaradás szempontjából elsősorban a nagyvárosok magyarsága van ugyanolyan veszélyeknek kitéve, mint a szórványvidék lakossága.
A nagyvárosi magyarság nagy része etnikailag elszigetelődik, eredeti társadalmi rétegéből kiszorul. A városi, illetve a nagyvárosi magyarságot azonban két csoportra osztva kell vizsgálni.
Az egyik csoportba a város őshonosai tartoznak, akik különböző mértékben ismerik egymást vagy vannak – őket kapocsként összekötő – közös élményeik. Ők még alkalmasak arra, hogy etnikai hovatartozásuk és lokálpatriotizmusuk egymást támogatóan kiegészítve erősítse azonosságtudatukat.
A másik csoportba a beköltözöttek tartoznak, akik kiszolgáltatottabbak, mint az őshonosak, ráadásul a városba való költözésükkor nem az identitásuk megtartásának a szándéka hatotta át őket, hanem egy új életforma vagy megélhetési körülmények választása.
A beköltözöttekre jellemző, hogy azonosulni akarnak új lakóhelyükkel, ezért tudatosan gyengítik eredettudatukat. Az új lakótelepeken a tömeghez, a többségi környezet való erőteljes igazodás határozza meg életüket. Munka- és szabadidős tevékenységük döntő részét nyelvileg idegen környezetben élik le. Ez döntően befolyásolja gyermekeik számára az iskolaválasztást, a fiatalok számára a párválasztást és teperi maga alá anyanyelvi megnyilvánulásaikat is. A nagyváros szüli az elszigetelődött, a kevert nyelvű, identitás nélküli magyart.
Szlovákiai viszonylatban Pozsony és Kassa esetében szembesülünk elsősorban a nagyváros keltette gondokkal. Mindkét városnak mély, ezeréves magyar gyökerei vannak, de a magyarság helyzete Pozsonyban amiatt, hogy szervezetten felszámolták a régi gyökerű magyar polgárságot siralmasabb, mint Kassán, ahol ez szervezetten nem történt meg.
A nagyságrendileg kisebb városok, pl. Losonc, Léva magyarjai hasonló gondokkal küzdenek, ezért a megoldásoknak is hasonlóknak kell lenni.
Feladatok:
Mindkét nagyvárosban a magyarok lélekszáma több tíz ezer, ezres nagyságrendű magyar egyetemistával gazdagítva. Mégis a legsúlyosabb szórványgondokkal küzdenek. A történelmi egyházak, elsősorban a római katolikus egyház nem tölti be közösségmegtartó küldetését, másrészt az érdekvédelmi szervezetek súlyos anyagi gondokkal viaskodnak. Érdemes lenne újragondolni az egyházak feladatvállalását ebben a két nagyvárosban a legégetőbb gondozási, megkeresési, szociális, oktatási, ifjúsági, közösségteremtési stb. problémák megoldására. Ki kell dolgozni a lakótelepi magyarság rehabilitációs programját és ennek részeként a nagyvárosi magyarság gondozására a történelmi egyházaknak lakótelepenként és felekezetenként kiemelt munkakörű lelkészeket, közösségépítőket, szociális munkásokat kellene beállítaniuk.
A nagyvárosi magyar népességet csak olyan tervvel lehet megközelíteni, amely a lakónegyedekben, a szociális rétegekben, a korcsoportokban megteremti az értékátvitel, a kiscsoportos kapcsolattartás, a kisközösségi élet kialakulásának és működésének a feltételeit.
A szórványosodó városi magyarság etnikai elbizonytalanodását csak a rendszeresen működő állandó magyar intézmények tudják ellensúlyozni. A fiatalabb nemzedék körében érdemes lenne kísérletezni a világhálón keresztüli megközelítéssel.
Területfejlesztés, gazdasági tervek
Helyzetkép:
Szlovákiában a magyarokat sújtó beolvasztás célterületei hagyományosan a peremvidékek voltak, majd a volt szocialista iparfejlesztés központjai és a városok váltak azzá, ma kerültek sorra a falvak, ahová ügynökségek által szervezve telepítik be a más nyelvű lakosságot.
Az 1960-as évek elejéig magyarlakta területen nem történt ipartelepítés. A magyar lakosság fele ebben az időben a mezőgazdaságból élt. A szlovákiai magyarok lélekszáma ekkor a hiva6talos népszámlálás szerint csaknem 520 ezer volt, ami az összlakosság 13 százalékát tette ki. Tömeges bérlakásépítés akkor még nem zajlott. Mérhető volt, hogy azokban a városokban, ahol rossz volt a lakások állapota, a nemzetiségi arány megközelítette a háború előtti arányt. Ahol nem történt ipartelepítés, a nemzetiségi arányok alig változtak a korábbiakhoz képest.
A magyarságnak a szlovákokhoz mérten rosszabb életszínvonal-béli állapota konzerválta a magyar lakosság társadalmi viszonyait. Ez ugyan nem jelentett előnyt, de hozzásegített a többségtől való elszigetelődéshez, ugyanakkor segítette a magyar közösségen belüli érintkezést. Ezt a „paradicsomi” állapotot a szocialista gazdasági és területi tervezési és fejlesztési elképzelések borították fel. Ahová eldöntötték, hogy ipart telepítenek, és bérlakásokat építenek, ott rövidesen átalakultak a nemzetiségi viszonyok, mert nem a helyi lakosság igényeit vették számításba, hanem a helyi viszonyok átalakítására törekedtek. A fejlesztés mindig együtt járt a szlovákok betelepítésével és a helyileg honos magyar elem gyengülésével. Egy újonnan létesített ipari üzembe a munkaerő-toborzást az ágazati minisztérium írta elő. A szocialista fejlesztési időszak harminc éves időszaka a magyarlakta terület nagy részén erről szólt.
Az intenzív mezőgazdasággal sújtott Mátyusföldön és Csallóközben a szocialista tervgazdálkodás pedig arról szólt, hogyan tud a rendszerhű helyi oligarchia alkut kötni a hivatalos hatalommal. Az alkunak főleg materiális csereértékei voltak, némi, helyileg értékesíthető etnikai ellenszolgáltatással tarkítva, amire szüksége volt a helyi hatalmasoknak legitimitásuk megtartása érdekében. A módszer is és a magatartás is azonban túlélte a rendszerváltozást.
A rendszerváltozással azonban biztosan végeszakadt a tervutasításos szocialista iparfejlesztésnek. Ennek általában csak lesújtó következményei maradtak meg, ami a korábbi fejlesztések negatív hatását csak súlyosbította. A betelepített szlovák lakosság ottmaradt. Foglalkoztatottsága nem romlott. A helyi magyar lakosság azonban a gazdaság átalakulása miatt nagyrészt elvesztette megélhetőségi lehetőségét. Ez summázva azt jelentette: az őshonos magyarok munkanélkülivé váltak, a rájuk telepített szlovákok pedig megőrizték életvitelüket. A magyarok számára a szülőföld elvesztette megtartó erejét. Az ilyen helyzetnek a tömbmagyarságban is szórványosító a következménye. Ennek következtében mind a tömb-területeken, mind a szórványterületeken a magyarok a szlovákokkal szemben gazdasági hátrányban élnek.
Feladatok:
A gazdasági élet vonatkozásában, függetlenül attól, hogy szórványról van-e szó vagy tömbről, a szülőföld megtartó erejét és az ottani boldogulás esélyeit kell latba vetni. Elsősorban számba kell venni e területek gazdasági erőtartalékait, gazdaságilag hasznosítható helyi sajátosságait. Ki kell deríteni, vagy meg kell nevezni: mi az a különlegesség, amit csak itt kínálnak.
El kell készíteni a szlovákiai szórványmagyar és szórványosodó területek, a közepes és a kistelepülések, a kisrégiók anyagi felépülésének, gazdasági helyreállításának (rehabilitációjának) a tervét!
Számba kell venni azokat a magyar vállalkozókat, akik hajlandók résztvenni közösségépítő gazdasági vállalkozások működtetésében.
Vonzóvá kell tenni a falusi turizmust. Először az egynapos (kiránduló) turizmust, majd az üdülési turizmust.
A szórványterületeken azokat a vállalkozásokat kell kiemelten támogatni, amelyek a magyar nyelv és a magyar nemzeti jellegzetességek felértékelődését erősítik.
Oktatás
Helyzetkép:
A magyarok szórványosodásának egyik legjellegzetesebb szlovákiai kísérőjelensége a magyar iskolahálózat fokozatos felszámolása. Nem kérdéses, hogy a magyar iskolák megszüntetése gyorsította a szórványosodást. De később, főleg ma a fordítottja is igaz: a szórványosodás okozza több helyen a magyar iskola megszűnését. Ismereteink szerint az iskoláknak a kommunista időben való tervszerű felszámolása végzetes volt. Az 1950-ben létrehozott iskoláknak a fele 1970-ben már nem létezett. Az üldöztetés évei után újra működőképessé váló magyar faluközösségek ekkor kezdtek ismét és visszafordíthatatlanul megbénulni, szétesni.
Az iskolák megszüntetése öngerjesztő folyamat, mert kikényszeríti az önfeladást. Egyszerre jelenik meg a sorvasztás, a sorvadás és az önsorvasztás. Ez a kisközösségek értelmiség-megtartó erejének, a helyi értelmiségi tartalékoknak a leépüléséhez vezet. Visszaveti a kisközösségek etnikai önértékelését.
Nagy tragédia, hogy megtörtént az értelmiség „nagy kivonulása“ a kistelepülések életközösségéből, és ezzel bekövetkezett az oktatás, a kultúra, a nevelés és az értékrend sorvadása.
A szórvány- és peremterületek, a kistelepülések, a nagyvárosok magyar gyermekeinek nagy része nem tanulhat az anyanyelvén – a magyar iskolakötelesek mintegy 30%-a került ebbe a helyzetbe. A magyar iskolahálózat ritkulása miatt azonban ez, ma már nem csupán egyszerű iskolaválasztási kérdés, hanem gazdasági kérdésként is jelentkezik, mert a rugalmasan elérhető iskola általában a szlovák iskola. A magyar iskolába való utazásért aránytalan áldozatot kell hozni, ami anyagiakban és időben mérhető.
A nagyvárosba betelepedett magyaroknál az otthonérzet sérülésével együtt erősen sérültek az oktatási kultúra és az iskoláztatási szokások is.
Az iskola meghatározó szerepet tölt be nemcsak az alapfogalmak rögzítésében, de a közösség-választásban és közösség-teremtésben, a közösségi viselkedésmódok alakításában és később a párválasztásban vagy a saját nyelvi környezet kialakításában is.
A városok sajátos magyar oktatási gondja az óvoda működtetése. Több helyen a felmerülő anyagi és működtetési gondokat úgy oldják meg, hogy az óvodát és az általános iskolát összevonják egy jogi személlyé, lévén mindkettőnek a fenntartója a települési önkormányzat. Ez jó megoldás, ha jövőbelátók a pedagógusok. Sajnos, több helyen azt tapasztaljuk, hogy az iskola az óvoda kárára kezd működni, ami az óvoda leépüléséhez vezet, ezáltal az iskola utánpótlását veszélyezteti. Ebben előre kell látni a szórványosodást felgyorsító tényezőt.
Sajátos, a szórvanyosodást gerjesztő gondként jelentkezik az anyanyelvi oktatás választásában, illetve elhagyásában a magyar nyelvű képzés rossz szerkezete. Az általános iskola utolsó évfolyamából kilépő fiatalok szülei gyermekeik képességei és az irántuk táplált saját ambícióik szerint választanak további iskolát gyermeküknek. Ha a gimnáziumot választják, és ha érettségi után nem tanulnak tovább, a munkanélküliséggel kell szembenézniük. Ha gimnázium helyett szakmát választanak, kevés esélyük nyílik magyar szakközépiskolába vagy szakmunkásképzőbe bejutni. Ezért sokszor, eleve a szlovák általános iskolát választják, emiatt megszakad kapcsolatuk a magyar közösséggel.
Emiatt is egyre inkább hódít teret a „szlovák iskola, jobb érvényesülés” tévhite. Az anyanyelvi oktatás a karrier szempontjából egyre inkább értéktelenedik. Ez azonban nem az oktatás színvonalának a függvénye, hanem egy téves, társadalmilag nem igazolt állítás következménye. Ezáltal a magyarsághoz való tartozás, az anyanyelvi oktatás igénye már nem önmagában való értékként jelenik meg, mint korábban, hanem az önmegvalósítás és az ún. önértékesítés részeként. Ezért az anyanyelvi oktatás a gyermekes családok értékrendszerében sokszor felesleges teherként jelentkezik.
Az oktatással kapcsolatos, kétélű, de végeredményében a szórványosodást segítő körülmény a szlovák iskolákban létesített magyar nyelvű tagozat. Tudatosítani kell, hogy az oktatási folyamat nem gyártási folyamat, hanem olyan, mint a laboratóriumi kísérlet: a sikeres végeredményhez minden feltételt meg kell teremteni. Ebben az esetben tehát nem elegendő az anyanyelven való ismeretátadás, hanem fontos a szellemiség is. A szórványosodás valójában a lélekben kezdődik.
Az oktatás ügyének elhanyagolása alaptényezője a szórványosodásnak.
A szórványban- és a peremen élők anyanyelvi oktatási lehetőségeinek a megteremtése viszont nem csak oktatási, hanem értelmiségtelepítési, és így a visszaállítás minden területére kiható műveleti (stratégiai) kérdés is.
Feladatok:
Elvként kell leszögezni: A szlovákiai magyarság legfontosabb és legsürgősebb – megoldást követelő – gondja a teljes anyanyelvi általános iskolai hálózat újraépítése olymódon, hogy a magyar iskola minden magyar iskolaköteles gyermek számára elérhető legyen. Az iskolaválasztást ne befolyásolja a szülő anyagi és fizikai teherbírása. Ennek a szempontnak a teljesülése a peremvidéken és a szórványban etnikai létkérdés, a tömbben élők számára pedig a szórványosodás megelőzését jelenti.
Ezt a kérdést a gyermek joga révén alapjogként kell kezelni, és arra kell törekedni, hogy az anyanyelven történő alapoktatás joga az Európai Unióban általános ajánlásként legyen elfogadva.
Ezzel összefüggésben törvénynek kellene biztosítani annak a feltételét, hogy az általános iskola első négy (alap) évfolyama minden gyermek számára saját lakóhelyén és saját anyanyelve szerinti iskolában elérhető legyen. Ha ésszerűségi okok miatt ez nem valósítható meg, akkor közteherként kell viselni a gyermek és kísérője szállítását a legközelebbi anyanyelvi iskolába.
Törvénynek kell biztosítani, hogy az általános iskolák szakosított képzésében (5.-9. évfolyam) minden gyermek anyanyelve szerinti iskolába járhasson – nem elegendő az elvet kinyilatkoztatni, a feltételeket kell megteremteni. Az iskola elérhetőségének többletköltségeit az államnak kell vállalni.
Az iskolakötelezettség törvényi körülményeinek hiányosságai miatt a szórványosodással sújtott területeken és a szórványvidékeken a magyar és a szlovák iskolák között komoly versenyhelyzet alakul ki – és ez nem csak a magyar iskola nehezebb elérhetősége miatt van. Ha nem tudunk jó színvonalat nyújtani a magyar iskolákban, le kell mondanunk a „mindenáron magyarul” mítoszról. Iskoláinkat a kor követelményének megfelelő nevelési-oktatási színvonalon, elhivatottsággal rendelkező pedagógusokkal, oktatókkal, és nem utolsó sorban valós anyanyelvi és a nemzeti művelődés értékeivel kell feltölteni. Az anyanyelvi oktatás értékeinek fenntartásáért a nyelvi, nemzeti közösséghez való tartozás igényét, sőt ennek gyakorlati hasznát is fel kell mutatni. Ez azt jelenti, hogy az oktatás minden területén többletet kell nyújtani.
Amíg a törvény nem teremti meg az anyanyelvi oktatás igénybevételi lehetőségének közteherként viselését, a magyar gyermekek számára ingázással, bentlakással, beutaztatással, iskolabuszokkal, iskolacsoportok létrehozásával kell megteremteni annak a lehetőséget, hogy magyarul végezhessék el a törvény szerint kötelező iskolát.
Ennek kapcsán kell tudatosítani, hogy nem elégedhetünk meg csupán az anyanyelvi oktatással, mert fontos, hogy az oktatás a nemzeti művelődés szellemében legyen értékátadó. Ha a középfokú oktatási intézményekben szakmai tagozatokat kívánunk létrehozni, azokat ne a szlovák iskolák magyar tagozataként alapítsuk meg, hanem a magyar iskolák szakmai tagozataként.
A szlovákiai magyar oktatásban is fel kell készülni a nagy demográfiai hullámvölgyekre, és arra, hogy a közeljövőben magyar iskolák, tagozatok szűnnek meg. Ezért arra kell számítani, hogy törvényszerűen csökken az oktatásban résztvevők száma. Fel kell készülni mind az alapoktatásban mind középfokon a központi utaztató és bentlakásos iskolák kialakítására, valamint a központi iskolák esetében a szakmai és diákellátó iskolák létrehozására, valamint a tehetségápoló központok kiépítésére.
Ingázással, bentlakással, kollégiumok létesítésével, beutaztatással, iskolabuszokkal, iskolacsoportok létrehozásával minden magyar gyermeknek lehetőséget kell teremteni arra, hogy magyar nyelven középiskolai, szakiskolai oktatásban részesüljön.
Különös figyelmet kell fordítani a kiemelkedő tehetségű, de hátrányos anyagi helyzetben levő szórvány-gyermekek taníttatására!
Minden olyan területen, ahol a már kialakult kis lélekszám miatt nem hozható létre önálló magyar oktatás, be kell indítani és meg kell szervezni a fakultatív magyar nyelvű oktatást, akár vasárnapi magyar iskolaként. Ebben a Város és vidéke célalapokat vállalhatnak vezető szerepet.
Az anyanyelven folyó oktatás egységes egész. Ez azt jelenti, hogy csak akkor lehet eredményes, ha teljes összefüggésében lát és tervez. Ezért a magyar oktatási hálózatot is egységes láncolatként kell értelmezni az óvodától kezdve az egyetemig. Az egységes látásmód tervezésében nagy feladat hárul a magyar pedagógusok szakmai szervezetére. Szükséges lenne kialakítani egy módszertani központot a szórványok oktatásának segítésére, hogy a tömbmagyarság iskolái ne az oktatási fejpénz miatt vadásszák a szórványokból a diákokat, hanem odamenve nyújtsanak nekik ajándékot.
Közművelődés
Helyzetkép:
Eluralkodott egy téves felfogás a közművelődéssel kapcsolatban, miszerint ez leginkább amatőr/műkedvelői tevékenység. A kommunista uralom idején – Csehszlovákiában – a magyar közművelődést elsősorban az amatőr művészeti csoportok, elsősorban a népművészetet ápoló együttesek, irodalmi színpadok, amatőr színjátszók jelenítették meg. Emiatt is, de a piaci szemlélet előtérbe kerülése okán is, a közművelődéssel kapcsolatos állami magatartás a rendszerváltozás után sem változott meg. Ezért a magyar közművelődésnek a két színházon és egy félamatőr táncegyüttesen kívül nincs önállóan intézményesített formája. A szlovákiai magyar közművelődés anyagi forrásai is elapadtak. Ma a magyar kultúra (közművelődési szervezetek rendezvényei, könyvkiadás és sajtó, amatőr színház és egyéb művészeti tevékenység) évenkénti állami támogatása Szlovákiában hozzávetőlegesen azon a szinten van, mint az 1960-as évek végén a Csemadoknak egy évben juttatott költségvetési támogatás. A magyarok az ország lakosságának tíz százalékát alkotják, a magyar kultúra a központi költségvetésnek a kultúra működtetésére szánt tételéből kb. 2%-ot kap. Ezen a helyzeten az sem javít, hogy a megyék költségvetéséből is jut erre a célra bizonyos összeg. Ha a szlovákiai magyar közművelődés nem nyert volna támogatást magyarországi állami és magánforrásokból, már régen elhalálozott volna. A magyar közművelődésre Szlovákiában 2008-ban kb. 300 millió szlovák koronát kellene fordítani a központi költségvetésből, hogy a szlovákkal azonos esélye legyen a fejlődésre.
A közművelődés – mindenütt a világon – magán támogatásokból is él. Ennek a mértéke változó. A Szlovákiában élő magyarok (de minden elszakított magyar rész) esetében úgy van, hogy a tömbben élő magyarság saját forrásaiból többet tud költeni a magyar közművelődés támogatására, mint a szórványosodó területek magyar lakossága. A szórványok kevésbé tudják felszabadítani közcélokra saját erejüket, mert az egyébként közművelődésre fordítható forrásokat kimeríti a nemzeti azonosság családon belüli megőrzésére fordított többletkiadás.
A közművelődés ügye fontos közügy, mégis a legmostohább része közéletünknek. A szlovákiai magyar közművelődés helyzetét az is súlyosbítja, hogy a hivatásos közművelődési tevékenységet végzők (néhány könyv- és lapkiadó) aránytalanul nagyrészt igényelnek maguknak a közművelődésre szánt összegből. Ezekből a közpénzekből remélve nyereséget vagy megélhetést – ugyanakkor nem igazán érdekli őket, hogy a kiadványiak eladhatók-e a piacon, illetve eljutnak-e az olvasókhoz. A támogatási rendszernek ezt a terjesztéstől független módját éppen azok találtak ki, akik a támogatás kedvezményezettjei
A közművelődés anyagi állapota és a tömbben élők egyfajta önzése miatt a szórványvidékek kisközösségeiben, elsősorban a maradékfalvakban az egyetlen közösségalakító tevékenység, a közművelődés a megszűnés határán van.
Feladatok:
Át kell alakítani a közművelődéssel kapcsolatos eddigi felfogásunkat. A közművelődést intézményes tevékenységnek kell tartani, amihez mind közpénzből, mind magánforrásokból hozzá kell járulni. A közművelődés nem lehet profitorientált, ami nem azt jelenti, hogy főhivatásként ne lehessen végezni.
A közművelődés mostoha ügye általános gond, de éppen amiatt, hogy a saját erőforrások a szórványokban szerényebbek, mint a tömbben, ezért a szórványokban aránylag nagyobb központi támogatást igényel, mint a tömbben, ahol a saját források gyakoribban és gazdagabbak. A tömbben élőknek a magyar közművelődés lehetőségeinek a megteremtésére szolidaritást kell vállalni a szórványban élőkkel.
Át kell gondolni a közösségi teherviselés lehetőségeit és formáit. Megfontolandó egy magyar közművelődési közalapítvány létrehozása, amihez minden felnőtt (18 év fölötti) szlovákiai magyar hozzájárulna, havi jövedelmének arányában.
Politikai feladatként kell megfogalmazni, hogy a magyar kultúrára a központi költségvetésből szánt összeget önigazgatóan működő, törvény által felhatalmazott testület kezelje. Továbbá a magyar kultúrára a központi költségvetésből költendő rész nem lehet kevesebb, mint a központi költségvetésből országos méretben a kultúrára költendő összegnek a nemzetiségi aránnyal meghatározott részaránya. A kisebb lélekszámú közösségek esetében a részaránynak meg kell haladni a nemzetiségi arányukat.
Végig kell gondolni – a politikai feladatvállalásig – a kulturális autonómia ügyét, a személyi elvű autonómia részeként.
Az intézményes közművelődés legfontosabb eleme a szervezeti keret – ezt nagyrészt a Csemadok teremti meg.
További fontos része a Magyarház, ami egy olyan magyar kulturális központ ahol településenként találkozhatnak az ott élő magyarok, ahol közösségi tevékenységet fejthetnek ki. Ennek főleg a szórványokban és a szórványosodó településeken van jelentősége, hogy biztosítani lehessen az ott élő magyarok közösségi hozzáférhetőségét a magyar kultúrához és tájékoztatáshoz.
A magyar háttérintézményi hálózatban a legfontosabb szerepe a Szövetség a Közös Célokért irodahálózatnak van, ami egyrészt a közművelődés számára másrészt a közösségépítés egyéb elemeinek a működtetésére szolgál (pl. internet szolgáltatás, világhálós honlap, internetes rádiózás, pályázati információk, helyi önkormányzati együttműködés, határon átívelő programok stb.).
A közművelődési tevékenység racionalizálása és rendszerezése érdekében tapasztalati alapon el kell készíteni a magyarlakta települések típusonkénti és régiónkénti évi minimális közművelődési igényének – közművelődési létminimumának – tervét, amit regionálisan össze kell hangolni. Ezzel együtt a „város és vidéke” társulások feladatait kell újragondolni és meg kell erősíteni küldetésüket a kistérségek közművelődésében.
Az anyanyelv használata társadalmi kérdés
Helyzetkép:
Szlovákiában több nemzeti, őshonosnak tekinthető nyelvet beszélnek. Legtöbben – csökkenő sorrendben – a szlovák, magyar, cigány, ruszin, ukrán, német, horvát nyelvet beszélik. A cseh és a bolgár nyelv betelepült nyelvnek tekinthető. A szlovák és a magyar a legrégebbi két őshonos nyelv. Kialakulásának sorrendjében a magyar áll az első helyen. A ruszin és a német, a későbben betelepült népek nyelve. A cigányok többféle gyökerű nyelvet beszélnek. A Galíciából betelepült cigányok kivételével a cigányok nyelve is őshonosnak tekinthető, hiszen több mint félezer éve élnek a magyarokkal és a szlávokkal egy közösségben. A szlovák nyelv a mai Szlovákia területén általánosan elterjedt nyelvnek tekinthető. Az alkotmány szerint államnyelv. A magyar, a ruszin és az ukrán nyelv regionális nyelv, mégha törvényileg csak helyi nyelvnek minősül, a német és a cigány szórványnyelv. Töredéknyelvnek tekinthető a horvát és a bolgár. A cseh nyelv foszlány nyelv.
Szlovákia alkotmánya csak a szlovák nyelvet ismeri el államnyelvként. Ha ez nem lenne politikai kérdés, szakmai tévedésnek lehetne tekinteni. Egy állam felségterületén ugyanis minden őshonos nyelv államnyelv, mert az ott élő népek az állam alkotói.
Szlovákiában az államnyelvről szóló törvényen kívül nincs törvény a hivatali nyelvhasználatról, tehát az államigazgatásban és az általános ügyfélszolgálatban használatos nyelvekről sem. Ennek következtében nem rendelkezik törvény az általános, az intézmények által kötelezően használandó nyelvekről. Ebben a vonatkozásban az alkotmány rendelkezése az egyedüli. Az alkotmány olvasata szerint a szlovák nyelven kívül minden nyelv másodrangú és használatukról törvénynek kell rendelkezni.
Létezik több törvény a kisebbségek nyelvhasználatáról (a helységek megjelöléséről, a személy és keresztnevek használatáról, a kisebbségi nyelvhasználatról az állami és közhivatalokban) ezek azonban a nyelvi másodrendűséget kodifikáló törvények.
Nincs törvény Szlovákiában az őshonos közösségek nyelvi egyenrangúsításáról. A Kisebbségi vagy regionális nyelvek európai kartáját is oly módon ratifikálta Szlovákia, hogy a csatolt véleményben rögzítette álláspontját a nyelvi megkülönböztetésre.
Az államnyelvről szóló törvény szerint – például – nem lehet létrehozni olyan kereskedelmi rádió- vagy TV-adót, amelynek a sugárzási nyelve ne legyen szlovák is, vagy legalább ne kelljen szlovákul feliratozni
Szlovákia a nyelvhasználat terén megtestesíti a nyelvi imperializmust.
A nyelvhasználati jognak ez a törvényes állapota a számbeli kisebbségeket mind hátrányosan érinti, de kevésbé érezhetők a következményei ott, ahol tömbben él a nyelvi csoport, viszont sokkal nagyobb súllyal nehezedik a szórványosodó terület magyarjaira, a szórványban élők naponta megélhető nyilvános társadalmi életét pedig teljességgel átalakítja. Magyarként nem élhetik hétköznapjaikat. Ezért a szórványterületeken leépülőben és megszűnőben vannak a nyelvi közösségek, felszámolódnak a magyar nyelvet beszélő és éltető csoportok, és ezzel a kisközösség szóbelisége egyre erőteljesebben szegényedik. Az a közösségi élet és nyelvi csoportélmény szűnik meg, ami a nyelv belső tisztító és öntisztító rendszeré működteti.
Mindezek következtében a nyelvi szórványosodás által támasztott olyan fontos kérdések várnak megválaszolásra, mint a kétnyelvűség, a keveréknyelv, a nyelvzavar és a nyelvi erózió.
A nyelvi szórványosodás olyan gondokat tesz mindennapivá, amelyek a tömbmagyarságban nem fordulnak elő. Az egyik ilyen a kisebbségi nyelvek mesterségesen gerjesztett politikai megbélyegzése, melynek következtében létrejön a nyelvi szorongás és a társadalmi kapcsolatokban az anyanyelv használatának a lehetetlenné tétele.
Emiatt is sajnálatos, hogy a szlovákiai magyarságnak a nevek anyakönyvezésén, a kétnyelvű helységnévtáblákért és feliratokért vívott küzdelmén túl nincs világos nyelvi stratégiája.
A velünk együtt élő többségi szlovákság jelentős részét türelmetlen és durva nyelvi viselkedés (arrogancia) hatja át. Ez pl. abban is megnyilvánul, hogy nem tűr meg maga mellett egy másik, alig vagy egyáltalán nem értett (magyar) nyelvet, továbbá semmilyen mértékben nem hajlandó elsajátítani a legalapvetőbb közhasznú magyar szókincset, sőt a magyar vezeték- és keresztnevek valamennyire elfogadható kiejtését sem.
Elgondolkodtató tény, hogy a nyelvhatári övezetben rendkívül csökkent a magyar nyelv információs, kereskedelmi, gazdasági értéke, és „tranzit nyelvként” is kicsi az iránta való kereslet. Szinte hihetetlen, hogy a jelentős magyar népességű településeken sugárzó szlovák kereskedelmi rádiók egyike sem kezdeményezett kétnyelvű magyar és szlovák nyelvű adást.
Szlovákia azon településein ahol a magyarok lélekszáma 20 %-nál kisebb, a nyelvhasználat és az anyanyelvi kisközösségi élet gyakorlatilag a magánéletre és az egyházakra, a gyéren létező magyar házakba és klubokba szorult vissza, illetve a közösségi élet a szlovák többség szokásainak átvételével pótlódik.
Az elszakított magyarság legsúlyosabb problémája abból adódik, hogy az utódállamok többsége, tervszerűen, a közhangulat szításával mesterségesen kívánja fenntartani a nemzetiségi hovatartozás, nyelvi csoport és nyelv megbélyegzettségét, leértékelődését és lebecsülését. Ennél már csak a rosszabb az, amikor a kisebbségbe szorult magyar közösség maga is elhiszi, elfogadja a kierőltetett, a többség által kialakított megbélyegzettséget.
Feladatok:
A szórványkezelés esetében egyik fontos szempontnak és igénynek kell lenni, hogy elvben – mégha nincs is törvényes háttere – megteremtsük minden magyarnak az anyanyelve, a hite, a művelődése és az önazonossága megőrzésének a lehetőségét.
A szórványosodó és a szórvány területeken a magyar nyelvhasználat ügye a jelenlegi törvényes feltételek mellett nem javítható, sőt egyre romlani fog. Egyúttal a nyelvi szórványosodás megindul a tömbterületeken is, mert a hivatalokból és a munkahelyekről már most is kiszorult a magyar nyelv.
Első fokon meg kell erősíteni nyelvi öntudatunkat, és mindenütt következetesen kell élni a létező, mégha csekély nyelvhasználati jogainkkal. Népszerűsíteni kell a magyar névhasználatot, hiszen ezt a jogot törvény biztosítja. Ügyfélként tudatosan kell használni az állami hivatalokban a magyar nyelvet mindenütt, ahol arra a törvény lehetőséget ad.
Következő vagy az előbbivel egyidejű lépésként a nyelvhasználat törvényes feltételeinek a megváltoztatására kell törekednünk
– el kell fogadtatnunk, hogy Szlovákiában a magyar nyelv regionális nyelv,
ennek következtében második államnyelvvé kell nyilváníttatni;
– a jelenlegi 20%-os nyelvi határt 10%-ra kell csökkenteni;
– meg kell határozni a 10% alatti szórvány nyelvterületek nyelvhasználati jogát.
A szórványokban is biztosítani kell a hivatali, köznyelvi jelenlét lehetőségét minden szinten, a nyelvi önértékelést, a közéleti nyelvi tervezést, a szórványmagyarság teljes és átfogó nyelvvédelmi stratégiáját. Vissza kell adni az anyanyelv reális helyét, a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a kisebbségbe szorult népcsoport életterének egészében.
Vissza kell állítani, illetve újra kell teremteni a szórványvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és az önbizalmat. Az egyetemes és az európai kisebbségi gyakorlat szerint szlovákiai viszonylatban a szórványmagyarság közösségeiben is el kell kezdeni a nyelvi tervezést, el kell készíteni a magyar nyelv felértékelésének, közhasznúsága megteremtésének tervét.
A nyelvi közösséget csak úgy lehet megőrizni, ha minden, magyar közösség lakta településen lehetőséget teremtünk a kisközösségi együttlétre, továbbá a magyar társasági életre alkalmas, többcélú „magyar ház“ találkozási hellyé való kialakítására.
Önkormányzat, érdekvédelem
Helyzetkép:
Szlovákiában 2002-től kétszinten működik az önkormányzati rendszer: települési és megyei önkormányzatok léteznek. A megyék területei úgy lettek kialakítva, hogy a magyarok mindegyikben kisebbségben legyenek. A megyei önkormányzatok viszonylatában a magyarok lélekszámának az aránya csak két esetben lépi túl a 20%-ot. A további három megyében a magyarok, számarányuk miatt csak szórványnak lennének tekinthetők, ha nem élnének a megyék déli területén tömbben.
A települési önkormányzatok viszonylatában látszólag sokkal jobb a helyzet, hiszen több mint 400 településen élnek magyarok fölényes vagy viszonylagos többségben, illetve lélekszáma a lakosságnak mintegy a felét teszi ki. A jobb helyzet látszólagossága abban rejlik, hogy a települési önkormányzatoknak nem áll rendelkezésére semmilyen jogi eszköz, a községbe való nem kívánatos betelepülés megakadályozására. Emiatt például a Pozsony környéki magyar falvak 1990 után a szlovák betelepülők okán, fokról-fokra veszítik el eredeti jellegüket. A Somorja és Szenc közötti település-sávban emiatt indult el a rohamos szórványosodás. Ugyancsak nem tudnak védekezni az ügynökségek által szervezett betelepítések ellen. A sajátos helyzeteket az teremti, ha nem is akarnak védekezni ellene, hanem építkezési telkek kimérésével csábítják a helyileg idegeneket a letelepedésre, ettől remélve mulandó egyéni hasznot.
Szlovákiában nem védi törvény az etnikai közösségek által lakott területek etnikai képét a szervezett megváltoztatással szemben – tehát lehet akár szórványosítani is. Ugyanakkor nem ad semmilyen törvényes eszközt a számbelileg kisebbségben élőknek a nemzeti azonosságuk védelmére.
Csupán a civil szervezetek tudnak, ha képességeik adottak az ellensúly kialakítására. Ez azonban harmatsúlyt jelent.
Az MKP sajátos helyzetben van a községekben. Vagy a helyi politika alakítója, ha a polgármester és a helyi képviselők az MKP jelöltjeként lettek megválasztva, vagy ellenzékben van a polgármesterrel esetleg a képviselőtestülettel szemben, vagy kiszorult a helyi hatalomból. De mivel az MKP-ban a helyhatósági politika szabadjára van eresztve, azaz a helyi programot helyileg kell megfogalmazni, ezért az MKP helyi politikusai (polgármester, önkormányzati képviselők) azt teszik, amit jónak látnak. Ha tevékenységük ellentétes a párt kodifikált célkitűzéseivel, akkor sem történik semmi, legfeljebb a párttól függetlenné válnak. A helyi önkormányzatoknak nincs stratégiai vonalvezetése. Ennek következtében csak ott alkalmasak a szórványosodás akadályozására vagy a szórványból adódó gondok kezelésére, ahol a helyi politikusok elkötelezettsége vagy személyi adottsága erre alkalmassá teszi őket.
Feladatok:
A szórványból adódó gondok kezelése, célfeladatok teljesítése, a szórványosodás fékezése vagy megakadályozása a települési önkormányzatok részéről egyelőre csak elvárás. A nagy kérdés az, hogy a már szórványnak tekinthető területen maradt-e a helyi magyar lakosságban annyi erő, hogy képviselőt juttasson a települési önkormányzatba, netán odavalót a polgármesteri székbe.
Ennek kapcsán lehet joggal és minden rosszhiszemű mellékgondolat nélkül megfogalmazni a kisebbségi önkormányzat megteremtésének az igényét. A szórványosodó területeken, de a megyei önkormányzatokban is, elsősorban vagy első megoldásként a kisebbségi önkormányzat jelentheti a problémakezelés kezdetét. Minden más megoldás, ami a civil szervezetek bevonásával vagy az MKP helyi szervezetének közreműködésével képzelhető el, csak kísérlet marad, mert csökkent a hatékonysága.
Addig is, míg nem teremthetők meg a számbelileg kisebbségben és szórványban élő magyarok számára a kisebbségi önkormányzatok, a szórványosodó és a szórvány területekre ki kell dolgozni egy sajátos politikai szövetségi és érdekérvényesítő programot az MKP regionális pártprogramja keretében. A cél, hogy minden szórványosodó és szórvány településen legyen képviselőnk a települési önkormányzatokban.
Tömb és szórvány
Helyzetkép:
Szlovákiai viszonylatban, 2008-ban már csak a Mátyus-földként nevezett nagytájegység és a Csallóköz területe tekinthető magyar tömbnek. Felső Csallóköz nyugati pereme és Szenc környéke szórványosodik, a történelmi Bars megye magyar-lakta területe nem tudta kiheverni a II. világháború utáni magyarüldözést – az eredeti magyar lakosság gyors fogyása és a szlovákok beköltözése miatt szórványosodik. Innen keletre pedig a szórványosodás jelei mindenütt, helyenként erősebben, valahol mérsékelten jelentkeznek. Tény, hogy az 1920-as évek óta folytatott csehszlovák majd szlovák állampolitika – az átlagban tízévenkénti területi közigazgatási átszervezés, a magyarok folyamatosan hátrányos jogi helyzete, a magyarüldözés, kiűzetés, kitelepítés, széttelepítés, a célzatos tervutasításos kommunista rendszer, a magyarlakta terület nagy részének gazdasági árnyékba kerülése, a mezőgazdaság szervetlen és erőszakolt szerkezetváltása, az eredeti tulajdonosi jogviszonyok helyreállításának az elmaradása – szétzilálta a kezdetben több mint egymilliós magyar közösséget, amelynek zöme összefüggő település-szerkezetet alkotott, és 90%-a tömbben élt, mégha az államhatár meghúzása miatt helyenként elkeskenyedő sávban.
Ez az eredetileg összefüggő, etnikailag behatárolható terület az elmúlt évtizedekben – a sejtek mutációjához hasonlító képet mutatva – elkezdett szigetesedni. Azaz az egy nagy elnyúló tömb kisebb tömbökre kezdett szakadni, aminek következtében ma már ezeket a kisebb tömböket erőteljesen szórványosodó területek választják el egymástól.
A kisebb tömbök – a Csallóköz és Mátyusföld kivételével – már nem rendelkeznek elégséges önfenntartó erővel, külső segítségre szorulnak, tehát az őket körülvevő szórványosodó terület iránti megtartó virtuális és konkrét feladatukat sem tudják sikerrel teljesíteni.
Nagy kérdés: lehet-e a magyarlakta tömb a gondoskodás feladatkörében „anyaországa“ a szórványosodó és a szórványterületeknek?
A szlovákiai magyar közösség esetében, a szórványosodás jelenlegi fokán, joggal mondható, hogy tömb-magyarnak lenni nemcsak történelmi szerencse, hanem küldetéssel járó ajándék. Tömbmagyar területek magyarságának úgy kell élniük, dolgozniuk és segíteniük, hogy az „anyaország” feladatot a lehető legnagyobb mértékben teljesíteni tudják. Semmiféle szórványmentési programot nem lehet a tömbök segítsége és összefogása nélkül megtervezni.
Nagy kérdés, hogy a Szlovákiába szakított magyarok körében tudatosodott-e az egymásrautaltság kényszere? Van-e elegendő társadalmi erő a szolidaritásra?
Feladatok:
A szórványok segítése, gondjaik mérséklése a tömbmagyarság részvétele nélkül nem lehetséges. A segítséget, a támogatást, a részvételt a közösségi feladatok megoldásában csak úgy lehet megszervezni és megvalósítani, aha azokat tényleges napi feladatokként fogalmazzuk meg. Arra kell ösztönözni a tömbterületek magyar többségű településeinek önkormányzatait, civil szervezeteit, hogy vállaljanak részt a szlovák többségű környezetben élő magyarok lelki mentésében.
Ezt a feladatot a két világháború között Szabó Dezső egy jelszónak beillő mondatba sűrítette: minden magyar felelős minden magyarért. Ha ezt az emberért és a nemzeti kultúráért viselt felelősségként fogjuk fel, akkor még nyomatékosabb hangsúlyt kap. A szórványban élőket sok esetben emberi mivoltukban is menteni kell, de kulturális közösségi lényként mindenképpen.
Ki kell dolgozni a tömb-szórvány testvér-települési kapcsolatok tervét, ugyanakkor a hárompilléres kapcsolatrendszerre kell fektetni a hangsúlyt. Ennek egyik pillére az ugyanazon állam területén lévő többségi magyar település, második pillére egy magyarországi védnöki település, harmadik pillérre egy harmadik állam területén lévő szórvány magyar település.
A szórvány és a tömb magyarsága elválaszthatatlanul összetartozik. Aki szórványt épít, tömböt ment, aki tömböt épít, szórványt ment. Különös gonddal kell ügyelni arra, hogy semmiféle támogatási tervet és szórvány-eljárást (stratégiát) nem szabad a tömbök ellen vagy azok rovására tervezni, nehogy bekövetkezzen az, hogy miközben a szórványt mentjük, a tömböt szórványosítjuk.
Szervezési és felügyeleti feladatok
Helyzetkép:
Trianon óta eltelt kilenc évtized. Ez a csaknem egy évszázad arról tesz tanúbizonyságot, hogy mi, magyarok, nem fogalmaztunk meg, a nemzet megmentésére egyetlen, többsíkú és többesélyű tervet sem, illetve az erre irányuló kísérletek elvéreztek a politika harcmezején.
A Trianon utáni első húsz évben nem született meg — a visszacsatolási terveken kívül – semmilyen sokoldalú, magyar nemzeti terv. Az egyetlen középtávú, az egész nemzeti művelődésre kiható terv a Klébersberg-féle oktatási-közművelődési reform volt, aminek a hatása csak az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás után csengett le. Rövidtávú tervek azonban készültek: el kell utasítani az utódállamok államhatalmát; ki kell tartani a Trianon előtti államelvek mellett; ki kell várni az igazság bekövetkeztét. Közben az új államhatalmak totálisan berendezkedtek. És az óta is ezt teszik.
Talán meglepetésszerű, ha azt mondjuk, hogy Trianon óta egyetlen, a magyar állam részvételével megvalósított lélekmentő cselekmény történt: a magyar állam részvétele a szlovák-magyar lakosságcserében 1946-1949 között. De a félreértés elkerülése véget tudatosítani kell, hogy ebbe a magyar állam belekényszerült. A magyar állam a felvidéki magyarok kitelepítése ellen, illetve az ún. lakosságcsere megakadályozásáért nem cselekedhetett, de részvételével a csehszlovák hatóságok visszaélésének a semlegesítésére tehetett lépéseket, hogy ellenőrizhesse és kizárhassa a csehszlovák állami szervek egyoldalú intézkedéseit.
A magyar állam a csehszlovák-magyar lakosságcserétől a rendszerváltozásig eltelt időben csak apró korrekciókat tudott vagy akart végrehajtani a nemzetpolitikában. A kommunista hatalom bukásának kellet bekövetkeznie, hogy a magyarországi kormányzatban létrejöhessen a Határontúli Magyarok Hivatala, nyolc év múltán a Magyar Állandó Értekezlet és további három év múlva az elszakított magyarok államjogi helyzetét részben rendező státustörvény.
Összegezhető mindez úgy is, hogy 1946-1948-tól 1990-ig semmilyen magyar össztársadalmi cselekmény nem történt, ami a magyar nemzet állapotát javította volna a Kárpát-medencében. Mert nem született semmilyen nemzeti terv az elszakított magyaroknak, annál kevésbé a szórványoknak a megmentése és természetes életvitele helyreállításának (rehabilitációjának) érdekében.
Ezzel egyidejűleg kell megállapítani, hogy az elszakított magyar közösségek sem tettek tervezett lépéseket a szórványosodó és a szórvány részeik megmentésére. Ugyanakkor nem elhanyagolhatók a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken tett, erőn felüli kísérletek a saját, tömbben élő közösségük életben tartására.
Feladatok:
A második világháború végével Csehszlovákiában, az elszakított magyar nemzetrészek társadalmi építkezésének szempontjából is, egy új fejezet kezdődött. Az akkori államhatalom a többségi társadalom nagy egyetértésével felszámolt minden magyar intézményt és a magyar értelmiséget úgy radírozta ki, mint a légypiszkot a papírról.
Mindent újra kellet kezdeni – a hivatalos hatalom engedélyével. Így jött létre a szlovákiai magyarságnak évtizedeken keresztül egyetlen közművelődési szervezete, a Csemadok – e nélkül a magyar társadalmi kohézió megtartása elképzelhetetlen lett volna. A Csemadok létrehozta az országos hálózatát, amelyben zajlott a magyar közművelődés, a társadalmi élet és a közélet imitációja.
A rendszerváltozás után létrejött magyar pártok, később az MKP is szinte minden településen, ahol magyarok élnek létrehozta a helyi szervezetét. A Csemadok, mint társadalmi szervezet és az MKP, mint politikai párt, feladataik jellegénél fogva természetszerűen kiegészítik egymást.
Mivel az MKP és a Csemadok a legkiterjedtebb szervezettségű két magyar szervezet, megállapodást kellene kötniük a szorványosodó és a szórványterületek gondjainak kezelésére.
Az MKP-nak országos, megyei és járási szinten mindent meg kell tennie azért, hogy a szórványtelepüléseken is legyen helyi magyar képviselet. A legkisebb szórványtelepülésen is értéke, politikai súlya van a magyarságnak, mégha az Egész szempontjából csak parányi. De a Rész és Egész egymásrautaltsága miatt a szórványok elhanyagolása az Egészet veszélyezteti.
Az olyan országos kiterjedésű szervezetek mellett, mint a Csemadok, az MKP, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége pótolhatatlan szerepe van a helyi és a kistérségi feladatok elvégzésében azoknak a civil szerveződéseknek, regionális társulásoknak, amelyek a település és vidéke igényei és társadalmi megrendelése szerint működnek. Ebben a vonatkozásban a Város és Vidéke Társulások, az ún. célalapok feladata pótolhatatlan.
Az országos és a helyileg szervezett struktúrák szakembereinek el kell készíteni a szórványosodó területek, a szórványvidékek, a falusi és a városi peremhelyek átfogó és részletes, rehabilitációs tervét az oktatás, a közművelődés, a közélet, az egyház, a gazdaság és az önkormányzat területére vonatkozóan. A peremmagyarság jövője attól függ, hogy a feladat elvégzését tudjuk-e rendszeresíteni, intézményesíteni, és megtaláljuk-e hozzá a lelki, szellemi és az anyagi erőforrásokat. A tevékenység logisztikai és informatikai hátterét a Szövetség a Közös Célokért kiterjedt iroda és aktivista hálózatával lehet biztosítani.
A szóványosodás nemzetstratégiai kérdés
Helyzetkép, feladatok:
A Trianonban meghozott döntés idején kb. 3,5 millió magyar anyanyelvű személy került a maradék Magyarországgal szomszédos országokba. Számuk 1990-re kb. 2,7 millióra csökkent, a XXI. század első évtizedének vége felé pedig kb. további félmillióval. A létszámcsökkenés a magyarlakta települések eltűnésével, a tömbök szórványosodásával, a szigetek és a peremek szórvánnyá válásával, a korábbi szórványok megszűnésével járt. Ezért a kárpát-medencei magyar szórványok mentése nemzetstratégiai feladat. Ennek sem össznemzeti sem részekre bontott programja nincs.
Tudatosítanunk kell, hogy ezt a kérdést nem oldja meg sem az európai integráció, sem egy magyar-magyar integráció.
Meg kell tehát találni a feladat súlyával arányos eljárásoknak és megoldásoknak a helyét a magyar nemzetstratégiában. A szórványokkal való törődést ezért olyan össznemzeti kérdésként kell kezelni, aminek helyileg fajlagos megoldásait kell kidolgozni.
El kell készíteni a szórványmagyarság nemzetközi normáknak is megfelelő védelmi tervét: a szórványok védelme, a sokszínű Európában európai értékvédelem. Olyan kisebbségi, nyelvi, kisközösségi, anyanyelvi otthonosság-érzet megteremtése és kialakítása a cél, melynek eredménye a felszámolódás megállítása.
Záró következtetések
A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, a tervszerűségnek, az átmenetiségnek, az ésszerűségnek, a felügyelet-gyakorlásnak és a fegyelemnek kell meghatároznia.
Az eddigi áldásos és életmentő esetlegességet, a látható eredményt hozó rendszerességgel kell felváltani. Társadalmi szinten létre kell hozni az állandó szórványügyi konzultációt. Szakmai szinten és hivatásos keretek között pedig ki kell alakítani a helyi tapasztalatokon alapuló módszertani tanácsadást. A szórványkezelésben tudatosan és programszerűen kell használni az informatika lehetőségeit: a tematikusan alkalmazott világhálót szövegek, mozgóképek és hanganyag továbbítására,
A Kárpát-medencében a legtöbb, államhatárokkal is elválasztott nemzeti szórvány az I. és a II világháborút lezáró békeszerződések miatt, és az azt követő állampolitikai tevékenységek következtében alakult ki. Legtöbb a magyar szórvány, de vannak német, szlovák, ruszin, ukrán, horvát, szerb, szlovén, román szórványok is. A Kárpát-medencei szórványkérdés tehát európai ügy, ezért a kezeléséhez meg kellene teremteni a feltételeket mind az Európa Tanácsban, mind az Európai Unióban.
A magyar szórványok vonatkozásában az első legfontosabb teendő a környezet szórványosító hatásának mérséklése. Ezért elsősorban az anyanyelvi oktatás megőrzésére vagy újraindítására kell helyezni a hangsúlyt. Hasonlóan fontos az anyanyelv használata törvényes kereteinek a megteremtése – ha nincs szokásjog – és a betartásának ellenőrzése. A közművelődés intézményes kereteinek a megteremtése pl. a Magyar Házak működtetésével, a szórványban élők társadalmi életének fontos színhelye, a közösségi összetartozás nyíltszínű megnyilvánulása. A szórványközösség és a települési önkormányzat barátságos kapcsolata, kisebbségi önkormányzat híján, a szórványokra nézve létfontosságú. Ettől azonban sokkal jobb megoldás a kisebbségi önkormányzati jog kodifikálása.
A szórványmagyarság megmentését célzó terveknek a kiscsoporthoz való tartozás értékeit, az anyanyelvi önmegvalósítás gyakorlati hasznát és a nemzet nagyközösségéhez való tartozás teljes értékláncolatát kell felmutatnia. A szórványban élők (esetünkben a szórvány magyarok, mivel ellenséges környezetben élnek) csak akkor és ott merik kibontakoztatni etnikai-nemzeti mivoltukat, amikor és ahol nem érzik magukat közvetlenül veszélyeztetve. Ha ez a feltétel nem valósul meg, akkor egyedüli lehetőségük a beolvadás.
A peremterületek magyarságának megmentésében szerepe van a nemzeti közösségeket összegyűjtő, a látványos, a rendezvényközpontú munkának, az emlékhely és szoboravatásoknak. Az ünnepnapok, a találkozások és az együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok nehézségeinek túléléseihez, de csak az építő-munka mellett és nem helyette.
Az egész kisebbségi sorsban és élettervezésben, a többséghez való viszonyulásban újfajta szemléletet, beszédstílust kell alkalmazni! Ennek egyrészt a tényekkel való tényleges szembesülés, a valós helyzet tudomásul vétele, másrészt a szlovák nemzeti többség lenéző megbélyegző viselkedése helyett a magyar kisebbség partnerként való elfogadása és kezelése és a két nemzet közötti párbeszéd-készség növelése és rendszeresítése lehet az alapja.
A szórványtelepüléseket és az intézményeiket, az ott rendezett programokat kiemelt, rendszeres, tervezhető és távlatokat nyújtó több pilléren nyugvó anyagi támogatásban kell részesíteni.
2008. április
Ladányi Lajos
Duray Miklós
Forrás: Vetési László: Szórványstratégia – nemzetstratégia (Magyar Kisebbség, 2000/2. szám)
