Nem sok közöm van eldöntéséhez, még csak befolyásolásához sem, megtörténhet, hogy nem is fogom kérni, de ez nem valószínű. Ellenben, ha nem kérem sem fog összedőlni a világ. Az már összedőlhetett volna akkor, decemberben, de akkor sem dőlt össze. Annyi információm azért volt, hogy tudjam, sikertelen lesz a népszavazás. Tehát meglepetés nem ért, ettől függetlenül, nem mondhatom, hogy a rossz előjelek ellenére is nem reménykedtem.
Most ismét téma, sok politikus elhamarkodottnak, rosszul időzítettnek bélyegzi, kifogásolja, hogy a szlovákiai választásokra tekintettel kellene lenni, hogy…
A csíksomlyói búcsún is elhangzott egyszer a kettős állampolgár szó. Orkánszerű taps jelezte, hogy a viták során ki áll közelebb a közakarathoz. Ennél hatásosabb közvélemény-kutatást aligha rendezhetett volna bárki is.
Miért is vágynak annyian és annyira rá? Kijelenthetem, nem anyagi okokból. Van elég baja szegény Magyarországnak, nem hiányzik a nyakára egy újabb kolonc.
Egészen másért.
Két történettel talán segítek e vágy megértésében:
Néhány hete Egyiptomba járt egyik székelyudvarhelyi barátom. Mivel a budapesti röptérre kellett érkeznie, a magyarországiak között várt sorára. Kezében a bordó útlevél, kis táskájában a legszükségesebbek…
Mögötte fiatalember állt, aki egyszer csak megszólalt. – Magának ilyen útlevele van? Maga román?
Barátom nem magyarázkodott, azt ellenben megjegyezte, hogy akkor, decemberben, ha másképp döntenek, most ő is utazhatna akár kék borítójú útlevéllel is. – De hát akkor elözönlötték volna a határon-túliak az országot!– érvelt az ifjú.
Barátom keserűen még egyszer megnézte a fickót, majd szó nélkül átállt a másik sorba.
Ilyesmi, hogy erdélyi magyar faképnél hagy idegen földön magyarországit, aligha történt volna meg a népszavazás előtt.
Másik megtörtént eset:
Magyarországon tanult, ott letelepedni szándékozó fiatalember, akinek kitűnő munkahelye van, nyilván rátermettségének és tudásának köszönhetően honosítani szerette volna magát. Vitte a nagyszülők magyar állampolgárságát igazoló iratokat, a Don-kanyartól hazatért, ma 89 éves nagyapjáét is. Már mindenen túl volt, ázsiaiak, románok, bosnyákok, ki tudja még milyen náció gyermekeivel egy helyen megjelent ő is a magas bizottság előtt, hogy magyar nyelvvizsgát és általános tudás vizsgát tegyen. Csak azért izgulhatott volna, hogy véletlenül murkot mond a sárgarépa helyett, paszulyt a bab helyett, pityókát a burgonya helyett. Történelem, magyar irodalom… Vágta a válaszokat, mint Szalay a szappant. Nem a semmi ágán ült szíve és nem is vacogott, ahogy egyik kedvenc költője szavait ízelgetve átköltött néhány sort. Öröm melengette, ujjongott a lelke is, miután a magas bizottság elnöke így szólt:
–Jól van Őrs, köszönjük. Már csak a belügyminiszter asszony jóváhagyására van szükség s a köztársasági elnök írhatja is alá a kérelmét.
Hány éve is történt? Rég. Az indoklás nélküli elutasító válasz ellenben ma is fáj neki. Nem, nem szaladt haza Székelyföldre. Budapesten dolgozik továbbra megbecsülten, ahol akkor is. Egyszer még megpróbálja a honosítást, aztán még egyszer és még egyszer. Ameddig végre annak az országnak lesz az állampolgára, amelyik országot gyermekkora óta hazájának érzett. Az elutasítások pedig embertől valók, megbocsátandók. Ő Istentől várja a segítséget. Tudja, nemhiába. Csak türelem és kitartás kérdése az egész.
Hát ezért is fontos minden irányunkban, kívülre rekesztettek irányába tett gesztus. Valamit feledtet a sok megalázásból, hiábavalóságból. Mert olyan szerelmeseknek ad majd elégtételt, akik valóban önzetlenül és hőn szeretik azt az országot, amit hiszik, boldogan nevezhetnek egyszer majd akár ANYAORSZÁGNAK is. Nem csak mostohának, mint azóta a szomorú decemberi nap óta. „Szegény, szegény magyar hazám…” Mivé alacsonyítottak ostoba politikusokra hallgató balgák!
Bajna György
