(Csáky Pálnak a könyvet méltató teljes szövegével kiegészítve) Csütörtök este Pozsonyban, a Magyar Koalíció székházában került sor az Esterházy János Társulás szervezésében Molnár Imre Esterházy János élete és mártírhalála című könyvének bemutatójára.
A könyvet Csáky Pál író-politikus (a könyvbemutatót szervező Esterházy János Társulás nevében) méltatta, valamint Simon Attila történész.
Molnár Imre történész, aki a legjelesebb Esterházy-kutazónknak számít óriási szerepet játszik a mártír felvidéki magyar megismertetésében. Számos újságcikket írt már a 20. század legnagyobb felvidéki magyarjáról, aki bebizonyította: a szeretet a politizálás területén is a leghatalmasabb erő.
A könyvet Csáky Pál író-politikus (a könyvbemutatót szervező Esterházy János Társulás nevében) méltatta, valamint Simon Attila történész.
A méltatók hangsúlyozták, Esterházy János örökségét a felvidékimagyarságnak bátran és büszkén válllania kell, ehhez pedig értékes és fontos szerep juthat az olyan munkáknak, mint a Méry Ratio kiadásában most megjelent könyv.
A mi Esterházynk
(Molnár Imre Esterházy János élete és mártírhalála c. könyvének pozsonyi bemutatóján a Csáky Páltól elhangzott beszéd szerkesztett változata)
Nem az én tisztem ma este, hogy Esterházy János személyéről és munkásságáról részletesen szóljak, erre a kötet szerzője a leghivatottabb. Az sem az én feladatom, hogy a történelmi összefüggéseket elemezzem, ez Simon Attila történész úrra vár. Én az indítékainkról szeretnék szólni röviden.
Az első témakör annak megválaszolása, miért foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Úgy gondolom, ha visszatekintünk a mögöttünk lévő kilenc évtizedre, négy olyan korszakot tudunk megnevezni, ami egyértelműen kitapintható a szlovákiai magyar közösség fejlődése szempontjából, s amely komoly következtetésekre serkenthet bennünket.
Az első korszak a két világháború közötti időszak, nagyjából a húszas évek első felétől 1938-ig terjedő intervallum. A trianoni békeszerződés elfogadása utáni bénulat évekig tartó, lassú feloldódása után fokozatosan magára talált az akkori szóhasználattal élve szlovenszkói magyarság. Lépésről lépésre politikailag, társadalmilag, de gazdaságilag, sőt bizonyos fokig pénzügyileg is megszervezte magát, s 1938-ra létrehozott egy olyan szerkezetet, amely működőképes volt, s amely máig példaként szolgálhat. Ez Esterházy generációjának nagy teljesítménye, amely hiányosságai ellenére is elismerést érdemel. Ők alkották meg a megmaradás alapfilozófiáját is: bár leszakítottak bennünket az anyanemzetről, de a jövőt nem adjuk fel, a kiutat egyéni és kollektív fejlődésünk biztosításában, a közösség összefogásában és megszervezésében látjuk. Magyarként akarunk boldogulni az utódállamok polgáraiként is, elvetjük a beolvadást, az asszimilációt.
Az 1939-45, valamint az 1945-49 közötti két időszakot én a szlovákiai magyar közösség története szempontjából inkább interregnumnak tekintem, mindkét időszakot más-más szempontok miatt. A visszacsatolás ugyan helyreállított egy szervesebb állapotot, ám mindez átmenetinek bizonyult és számos új egyensúlytalanságot hordozott. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása és a teljes jogfosztottság időszaka pedig inkább fasisztoid, mint demokratikus időszak volt. Ha tehát a folyamatot a szlovákiai magyar közösség története szempontjából elemezzük, akkor eme két időszakot inkább torzónak tekinthetjük, mint a közösségi építkezés szempontjából meghatározó jellegű korszaknak.
A második fontos korszak az 1949-től 1969-71-ig tartó időszak, amely az újraépítkezés ideje. Ez az időszak értelemszerűen más pilléreken építkezett, mint a két háború közötti időszak társadalma, s mentálisan is másféle hatással volt a szlovákiai magyar közösségre. Az ekkori változások nem mindenben jelentettek pozitívumot, bizonyos szempontból paradigmaváltásként is értékelhetjük őket. Megkérdőjelezhetetlen azonban a korszaknak az a hozadéka, hogy a hontalanság éveinek nihilje után jelentős dinamikát gerjesztett a magyar társadalmi építkezés folyamatában, paradox módon egy olyan időszakban, amikor össztársadalmi szempontból épp a totalitárius diktatúra terjesztette ki hatalmát az élet minden területére. Ez a tény persze érintette a szlovákiai magyar közösséget is, ám a hatvanas évek enyhülése mégiscsak a nemzeti önszerveződés esélyeinek növekedését jelentette. Eme folyamat leglényegesebb része kétségkívül a hatvannyolcas történésfolyam volt, csúcsán a számunkra fontos 144/1968-as alkotmánytörvénnyel.
A harmadik időszak egy szürke, kontraszelekciótól terhelt korszak 1971 és 1989 között, az ún. normalizáció időszaka. Ez az időszak egy dolog miatt érdekes és egy másik dolog miatt fontos. Azért érdekes, mert bebizonyította, hogy még egy kisebbségi mikrotársadalmat sem lehet teljesen lefejezni és ezáltal megbénítani. Egy érdekes, kétszintű szerkezet jött létre ekkor. Igaz, hogy a felszín feletti struktúra ellenőrizhető volt, az akkori bigott dühöngés számos magyar személyiséget megnyomorított és jelentősen korlátozta a közösségi és az intézményi lehetőségeket is. Ám ez a struktúra – elsősorban a Csemadok – mégis képes volt arra, hogy a nyolcvanas évek első felében komolyan kiálljon a magyar iskolák védelmében. A felszín alatti struktúra pedig – amelyben fontos szerepet játszott pl. a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága – nemcsak, hogy nyugtalanítani volt képes a hatalmat, de egy olyan elitet is ki tudott nevelni, amely viszonylag felkészülten kapcsolódhatott be 1989-90 folyamataiba.
A negyedik időszak 1990-től napjainkig tart. Eme időszak hozadéka sem egyértelműen csak pozitív. Számos kérdésben előre tudtunk lépni, ám néhány téma vonatkozásában visszacsúszásról is beszélhetünk. Ez utóbbi kategóriába tartozik például a tudati szétszórtság, a közösségi összetartó erő jelentős csökkenése, amely válsághelyzetet is előidézhet.
Most értünk el oda, hogy megválaszoljuk a fenti kérdést: miért kell foglalkoznunk ezzel a kérdéskörrel. Azért, mert 2010-ben újból egy régi-új politikai-társadalmi törésvonal rajzolódik ki előttünk: a megmaradás vagy a fokozatos önfeladás alternatívája. A dilemma nem új, az aktivista hozzáállások minden felsorolt korszakot próbára tettek, ám jelenünk és jövőnk szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy ebben a kérdésben ma is tisztán lássunk. Esterházy élete, munkássága és üzenete ezt a tisztánlátást segíti, a megmaradás és a belső összetartó erő fokozásának parancsát vetíti elénk.
A második kérdéskör gyors megfogalmazásra és válaszadásra ad lehetőséget. A kérdés így hangzik: miért épp Esterházyt emeljük ki abból a csapatból, amelynek egyébként számos figyelemre méltó tagja van? A két háború közötti időszak ugyanis valóban kiprodukált számos olyan egyéniséget, akikről nem szabad elfeledkeznünk, akik munkássága máig példamutató lehet. Azt hiszem, hogy az Esterházy János Társulás egyik feladata a jövőben az ő tevékenységük felkutatása és felmutatása lehet.
Esterházyt két összetevő miatt lehet kiemelni ebből a rétegből. Az első ok, hogy a közösség őt választotta felelős vezetőnek abban a bonyolult időszakban. A második, ami talán még nyomósabb: ő nemcsak játszotta a szerepét, de mélyen hitt is benne. Felvállalta – egészen a mártírhalálig. A nacionalista hatalom őt szemelte ki arra, hogy példát statuáljon rajta, s ő nem tört meg eme embertelenség láttán sem. Nem volt tévedhetetlen, bizonyára követett el hibákat is, de a megpróbáltatásokat is méltósággal tudta elviselni. S még valami: ő nem a kommunizmus, ő elsősorban a szlovák és a cseh nacionalizmus áldozata. Soha nem árulta el sem elveit, sem közösségét.
A harmadik kérdéskör, amelyet nem kerülhetünk meg ma: melyek a mi kötelességeink vele szemben. Hogy tehető helyre az Esterházy-téma?
Azt hiszem, ezen a téren is három feladatot fogalmazhatunk meg önmagunk számára. Az első: felvállalni szellemi és politikai hagyatékát, üzenetét, példáját. A szlovákiai magyar közélet számára ez fontos elem kell, hogy legyen, mindenekelőtt az alapindíttatás okán: meg kell maradnunk magyarnak, így kell megszerveznünk önmagunkat és biztosítani ezzel egyéni és közösségi fejlődésünket.
A második feladat: rehabilitálni kell őt. Ennek a kérdésnek két összetevője van. A közösségi rehabilitálás lényegében megtörtént a kilencvenes években, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak: nem is igen volt rá szükség, mert a szlovákiai magyar közösség mindig a magáénak tartotta őt. Tény, hogy a volt rendszerben támadások is érték őt, s az is tény, hogy a volt hatalmasok megpróbálták elfeledtetni őt. Mi azonban 1994-ben május 15-ét, azt a napot, amikor 1942-ben a zsidótörvények ellen szavazott, a szlovákiai magyarság emléknapjának nyilvánítottuk, s azóta a legitim magyar parlamenti képviselet minden évben e nap környékén adja át az arra legérdemesebbnek tartott szlovákiai magyarnak a Pro Probitate – Helytállásért díjat. Az Esterházy János Társulást is ilyen néven jegyezte be a szlovák belügyminisztérium. Emlékét, politikai szellemi hagyatékát gondozni akarjuk, üzenetét továbbra el szeretnénk juttatni a legszélesebb közönséghez – szlovák és angol nyelven is.
A hivatalos – jogi – rehabilitációjának ügyében két kezdeményezés is történt a kilencvenes években. Sajnos mind a kettő sikertelen volt. A probléma ugyanis abban áll, hogy őt is a népbíróságokról szóló törvény ugyanazon paragrafusa alapján ítélték el, mint Jozef Tisót. Emiatt nem lehetett megvalósítani a két szóba jöhető jogtechnikai megoldást: sem egy lex Esterházy, sem egy olyan törvény elfogadását, amely indokolt esetekben lehetővé tenné a népbíróságok által lefolytatott perek újratárgyalását.
A harmadik feladat pedig: tisztességesen el kell őt temetni. Mostani nyughelye nem tekinthető véglegesnek, meggyőződésem, hogy végakaratának megfelelően magyar földbe kell őt temetnünk. Szerintem ezt mielőbb meg kellene tennünk, ám mindehhez lánya, Esterházy Alíz beleegyezése szükségeltetik. Alíznak felül kellene bírálnia azt a véleményét, hogy addig ne hozzuk haza a hamvait, ameddig Szlovákiában háborús bűnösnek tartja őt a hatalom. A helyszínt is át kellene gondolnunk olyan szempontból is, hogy nyugalma valóban zavartalan legyen.
—
d.é., Felvidék Ma
