Beszélgetés Ádám Zita pedagógussal – Szűk szobácska, ketten alig férünk el benne. Mégis nagy dolgok születtek az elmúlt években ezeken a falakon belül. Ugyan még csak augusztus vége van, de beszélgetésünket több telefonhívás is megzavarja, hiszen már egy áprilisban megrendezendő országos oktatási verseny egyeztetése zajlik.
Ádám Zita, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos alelnöke, a rimaszombati Regionális Pedagógiai Központ vezetője a napokban kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
– Amikor tegnap hívtam, odahaza találtam, s mint a telefonban mondta, a kertet ássa. Ez is belefér az idejébe?
– Természetesen, de nem a legjobb időpontot választottam, ugyanis eső hiányában túl kemény volt a föld.
– Meglepte a díj vagy benne volt a levegőben?
– Annyira meglepett, hogy még csak most kezdem a súlyát felfogni az egésznek. A díjátadón a régió pedagógusai nevében köszöntem meg a díjat, mert hallatlanul értékelni kell, hogy felfigyeltek arra, a gömöri pedagógustársadalomban is komoly és eredményes munka folyik.
– Mekkora felelősséggel jár egy ilyen díj?
– Nagy-nagy felelősséggel, felelősséggel mindazért, amit megneveztek a díj átvételekor (a közéleti aktivitásért, a felvidéki magyarság anyanyelven történő oktatása érdekében kifejtett aktivitásáért), s mindenekelőtt ezért a közösségért. Ezentúl még többször kell naponta a tükörbe néznem.
– Ma nem túl népszerű szakma a pedagógusé, de mi és ki indította el Önt a pályán az ötvenes-hatvanas években?
– A szegény, de értelmes gyerekek mentek annak idején pedagógusnak. De természetesen találkoztam olyan példaképekkel is az alap- és középiskolában, akik döntően befolyásolták a pályaválasztásomat. Az első ilyen tanítóm Balogfalán Petik Gyula volt, aki etalon, minta volt, akihez fel kellett nőni. Várgedén, az akkor még nyolcéves középiskolában Szóbarát Elemér, Tóth Árpád, Orech Lívia vagy Rigó László, akikre fel lehetett és fel is kellett nézni, a tisztesség ugyanis akkor még teljesen másképp működött. 1951-ben kezdtem alapiskolába járni, s ugye, akkor nyíltak meg a magyar iskolák, amelyek a magyar emberek szemében egyfajta küldetéstudatot jelentettek, s az ott tanítókra nem lehetett nem felnézni. Mindenképpen egy Rigó Laci bácsi akartam lenni női mivoltomban, s mindenképpen magyar-történelem szakos. A sors ezt a történelmet egy kissé átírta. De ne felejtsem ki a középiskolai tanáraimat sem, számomra egy Kálosi János, egy Vassányi Aurél, Vass József, a magyartanárom vagy Lóska Lajos maga volt a pedagógusi csoda. Most is nyugodtan ki merem jelenteni, hogy abból élek, amit az alap- és a középiskolában tanultam.
– A családban mit szóltak a döntéshez?
– Nagyon szegény családból származtam, bár édesapám oldaláról a Pilisben éltek értelmiségi pályát választott rokonaim. A család nagyon büszke volt arra, hogy erre a pályára jelentkeztem. De engem nem ez a büszkeség hajtott, hanem egész életemben szerettem volna elérni az elérhetetlent.
– Említsük meg a pedagógiai pálya legfontosabb állomásait.
– Csízben kezdtem, ahol Kolár Péter édesanyja volt az igazgatónőm. Auschwitzet megjárt, ízig-vérig pedagógus volt, akitől emberségből és szakmából végtelenül sokat kaptam. Rimaszécsen folytattam, ahol Ivanics tanár úr is olyan igazgató volt, aki igen erős kézzel, de nagy szeretettel fogta össze a tantestületet. Ajnácskőn az a Szóbarát Elemér volt a tanítótársam, aki Várgedén még tanított is. Akkor a szünetekben még nagyon sokat beszélgettünk, vitáztunk és megbeszéltük a közös dolgainkat. 1979-ben Almágy következett egy olyan időszakban, amikor létrehozták a központi iskolát, de azok már teljesen más, felnőtt évek voltak. Innen hívott el a módszertani központ, s három hónapig sírtam és ordítottam, annyira hiányoztak a gyerekek. De ennek is megjött a varázsa, mert kissé nagyképűen úgy gondolhattam, hogy a tanító tanítója lettem. Azért sokszor mai napig álmodok arról, hogy ott vagyok a katedra előtt. A mintamutatás egész életemben elkísért, s bizonyos esetekben jóval többet jelentett, mint hegyi beszédek előadása.
– A lányát, Lillát is sikerült megfertőznie a pedagógusi pályával…
– Szerettem volna, hogy pedagógusok legyenek a gyerekeim, ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes években ez még egy biztos pályának számított.
– S ma nem számít annak?
– Nem tudok erre válaszolni. Korrumpálódik minden, s mintha a pedagógiából is elkoptak volna az értékek. A pénzről, s minden másról szól ez a pálya, legkevésbé a gyerekekről, s ez engem végtelenül elkeserít és elszomorít. S hiába zárkózik be egy iskola, mindent látni kívülről. Sok mindent elárul egy tantestület szellemi állapotáról, hogy miről vitatkoznak a pedagógusok a szünetekben. Nem mondom, hogy nem kell a főzésről vagy az előző napi szappanopera aktuális részéről egyeztetni, de régen ez nem így volt. Nincs ebben a megjegyzésben sértődöttség, s tévedés ne essék, régen sem volt könnyű egy pedagógus élete, de akkor mintha még elhittük volna, hogy egyfajta küldetéstudatunk van a közösség felé. Természetesen ma is vannak nagyon komoly, felkészült fiatal pedagógusok, s vannak nagyon komolyan felkészült pályaelhagyók is, akikért nagyon fáj a szívem, mert nagyon nagy szüksége lenne rá ennek a közösségnek.
– Miért nőiesedett el ennyire ez a szakma? Ennek kizárólag anyagi okai vannak?
– Magyarázzák ezzel is, hogy a nők zsebpénzként kezelik azt a pénzt, amit ezért a munkáért kapnak, de az is benne lehet, hogy óriási érzékenység kell ehhez a pályához, s nem az a lényeges, hogy köbre emelni tudjon a gyerek, hanem jól nevelt legyen, s akkor a százalékszámítást is megtanulja. A férfiaknál inkább a szakmaiság dominál.
– Lehet ma egy pedagógus példakép?
– Ma sajnos nincsenek példaképek, ez a közösség nem becsül senkit és mindenki kikezdhető, mindenkit sárral lehet dobálni. Ez a jelenlegi társadalom legnagyobb tragédiája, s ezt sulykolja belénk a sajtó is. Ma ezért nem vagyunk képesek felnézni senkire, ezért nem tudunk tisztelni senkit, s nem vagyunk képesek példaképeket felmutatni. Holott egyre nagyobb szüksége volna a mai fiataloknak, hogy példaképeket, értékeket lásson maga előtt. Például Farsang Pisti már igazán nekik való példakép lehetne, hogy ne csak az öregeket és egykori hősöket említsek.
– Az elmúlt húsz esztendőben tele voltunk és vagyunk oktatási reformokkal, de én azt látom, hogy ezek mind pótmegoldások, s a minőségi oktatás helyett inkább érettségi bizonyítványokat és diplomákat osztunk halomban.
– Ftáčnik egykori oktatási miniszter jelentette ki, hogy megemeli a pedagógusok társadalmi presztízsét. Ezzel csak a saját tehetetlenségét árulta el. Minden pedagógus a saját presztízsének a kovácsa, s az vagy van, vagy nincs. Az iskolának, a pedagógusnak mindent meg kellene tennie azért, hogy a gyerek szeressen iskolába járni, de ezt csak kreatív hozzáállással tudja elérni. S ez nem azt jelenti, hogy nincs egy bizonyos rend, s a pedagógusok alkalmazkodjanak a diák vagy a szülők sokszor szélsőséges elvárásaihoz. Igenis férjen bele a tanulás mellett a programba a pingpongozás, a projekt, a versenyek és az erdei iskola is. Pozitív élményt kell nyújtani a gyereknek, amely az ő személyiségét is kiteljesíti.
– Nagy vitát váltott ki a nyári szabadegyetemen Horváth Attila előadása, aki arról értekezett, mennyire is kell leereszkednie a ma pedagógusának a diákjaihoz.
– A mi beoltatásunk még úgy történt, hogy le kell ereszkedni a gyerekhez, hogy azt felhúzzuk, míg ma azt látom, hogy a pedagógus értékben és igényben csak úgy leereszkedik, és úgy marad. A pedagógus legfontosabb feladata az útmutatás lenne, ami óriási felelősség.
– A régió egyik legnagyobb gondja már ma, hogy a magyar iskolákban is egyre több a roma gyerek. Van megfelelő koncepciója a mai alapiskoláknak a megfelelő fogadásukra?
– Sajnos egyáltalán nincsenek felkészülve, de el kell ismerni, hogy az én korosztályom sem tudott mit kezdeni vele. De a még régebbi korosztályok olyan képzést kaptak, amelyben még benne volt a gyereklélektan ismerete, módszertani kultúrát kaptak a főiskolán, s még nem volt szükségük gyógypedagógiai végzettségre. Ma már mindenféle fejlesztő programot és egyéb kutyafülét kitalálunk, de nincs módszerünk arra, hogy a fegyelmezetlen és örökmozgó gyereket hogyan lehet lekötni, s hogyan lehet a tanulás irányába elcsábítani. Nincsenek felkészülve a pedagógusok, s a főiskola sem csipkedi magát, hogy a kor problémáját megoldja. A gyereket ugyanis rengeteg információ éri, s állandóan mozogni és pörögnie kellene, s az iskolának ezt az állandó kilengést kellene csillapítania, de olyan feladatokkal, ami élményszerű a gyerek részére, hogy a legizgágább gyerek is belefeledkezzen a feladat szépségeibe. Az iskola ma arról szól, hogy pénz, pénz, pénz.
– De azért ma is akadnak fanatikus pedagógusok.
– Igen, s ezeket mi egymás között számon is tartjuk. S ha egy iskolában akad 4-5 ember, akkor már meg lehet mozgatni egy közösséget.
– Mára viszont nagyon felhígult ez a szakma is, akár funkcionális analfabéták is szerezhetnek érettségit vagy egyetemi diplomát. Bokros Lajos egykori magyar pénzügyminiszter nyilatkozta a minap, hogy a magyarországi egyetemek ¾-ét azonnal bezáratná, s a maradékból viszont elitegyetemet hozna létre.
– Nagyon egyet tudok ezzel érteni, ugyanis rendkívül felhígultak ezek az oktatási intézmények. Ott tartunk, hogy óvónők és alapiskolában tanító pedagógusok nem tudnak helyesen magyarul beszélni, s nincs szókincsük. A helyesírásról már ne is beszéljünk, mert egész egyszerűen elborzadok a látottaktól. A fogyasztói társadalomban a minőség helyett a mennyiség felmutatása lett a mérvadó, s a százalékok kimutatása létfontosságú lehet a politikusok számára, de az oktatást teljesen agyoncsapja. Elég, ha csak a Pisa-eredményeket megnézzük. A politikusokkal ellentétben a közgazdászok pontosan tudják, hogy mit ér ma egy érettségi. Ma nem a gyereket tanítjuk, hanem magyart tanítunk, vagy Jókait. S ez diametrális különbség.
– Kardinális kérdés az is, hogy ma egyre inkább magukra maradnak a kisiskolák, míg a nagyobb városokban ún. gyűjtőiskolák jönnek létre, sokszor még 20-30 kilométerről is utaztatják a gyereket. Ennek egyik oka talán az is, hogy a gömöri kisiskolákban egyre több a cigánygyerek.
– Nem hiszem, hogy ezek a gyűjtőiskolák, amelyek beszippantják a kisiskolák gyerekeit, elitiskolák lennék. Azt látom viszont, hogy a gyerekek nagyobb része teljesen személytelenné válik, ahol könnyen elsikkadhat, a perifériára kerülhet egy tehetséges gyerek. Lehet persze, hogy esetleg könnyebb felfedezni egy tehetséges gyereket, de nagyon sokan közülünk ilyen kisiskolákban kezdték. Azzal, hogy kis létszámú osztályokban tanul egy gyerek, csak gazdagodhat, s lehetősége van megismerni a saját legszűkebb közösségét is. S az, hogy lesz-e belőle valami, mindig a családban dől el. Az iskola hozzátehet ehhez, de család nélkül nem megy.
– Nagy vitát váltott ki a közösségen belül is a magyar kormány azon döntése, hogy ezentúl az iskolai támogatásokat nem az iskolák kapják, hanem egyénileg kell azt minden gyerek esetében kérvényezni. Hallottam olyan roma szülőket, akik szerint sok esetben nincs garancia arra, hogy ezt a gyerek érdekében használják fel a szülők.
– Teljesen egyetértek ezzel a véleménnyel, s igen rossz, elhibázott döntésnek tartom. Biztos, hogy voltak visszaélések az elmúlt években, de az iskolák döntő többsége számára igen nagy segítséget jelentett ez a támogatás, amelyből taneszközöket vásároltak, kirándulni vagy netán kulturális rendezvényekre jártak. S ez a támogatás nagyon fog hiányozni a költségvetésükből. Sajnos, a magyar kormányt nem érdekelte a mi véleményünk.
– Ezek után egy igazi istenkísértő kérdés. A szlovákiai magyar politika pár évvel ezelőtt nagy eredménynek könyvelte el a komáromi Selye Egyetem létrejöttét. Azóta eltelt pár év, s hadd kérdezzem meg, mennyire lehet ezt ma sikertörténetnek nevezni?
– Trianon után az értelmiséget lefejezték a Felvidéken, s ez igencsak meglátszik az értelmiség gondolkodásában és viselkedésében. Másképp gondolkodik egy erdélyi értelmiségi, hiszen volt egyeteme, mint mi, ahol nem igazán jöttek létre közösségi értékek az elszakított területeken. A Selye Egyetemre így mindenképpen nagy szükségünk volt, sőt ahogy mondtam, már jóval korábban, jóval komolyabb alapokra helyezve kellett volna létrehozni, s nem lett volna szabad zöldmezős beruházásként kezelni. A magyar egyetemet szakemberekre kellett volna bízni, s nagyon egyetértek László Béla tanár úrral abban, hogy felmérést kellett volna készíteni arról, hogy milyen magyar szakemberekre van szükségünk. Nem óvónőkre, nem alsó tagozatos pedagógusokra, nem magyar szakosokra és református lelkészekre lett volna szükség, hanem katolikus lelkészekre, mérnökökre, közgazdászokra, gyógypedagógusokra, történelem szakosokra vagy színészekre. Ha a politika jól kommunikált volna a közösséggel és a szakemberekkel, akkor nem ott tartanánk, ahol tartunk. De mivel nálunk a politika mindent magának vindikál el, és rendkívül irigy a szakmaiságra, szakmaiság és átgondoltság nélkül létrehozta sebtében ezt az egyetemet.
– S ha már a regionális szempontokat nézzük, mit ért el az egyetemmel a gömöri vagy a bodrogközi közösség? Nem mindegy nekünk, hogy az egyetemet végzett tehetségeink Pozsonyból, Budapestről vagy az adott esetben Komáromból nem jönnek haza?
– De azért nem jönnek vissza, mert nincsen felvevőközeg, s míg azokat, akik megkísérlik a visszatérést, idegenként kezelik. Megdöbbentő, de nincs szükségünk arra, aki új dimenziókban gondolkodik. Akik mégis a visszatérés mellett döntenek, nagyon nehezen tudnak beilleszkedni, s vagy megpróbálnak elszürkülni vagy keresik a lehetőséget a mielőbbi továbbállásra. S külön gond, hogy nincs is hová visszajönni. A pedagógusi állások a demográfiai válság miatt telítettek, s ha pl. valaki kommunikációt végez, az mit tud Rimaszombatban, de akár Felvidéken magával kezdeni? Ez a közösség akár több napilapot is elbírna, ha mi tudatosan jó felvidéki magyarok lennénk, ugyanis akkor igényelnénk a sokszínűséget, s pl. a magyar települések is megrendelnék a róla is szóló napi vagy hetilapot. Persze, van ennek egy hátulütője is, amiről már szóltam az előbb, mennyire is fontos ma egy napi vagy hetilapnak, hogy felmutassa ennek a közösségnek a sikereit, azokat az embereket, akikre büszkék lehetünk és felnézhetünk.
– Ha én valamit mégis sikertörténetként értelmezek az ún. rendszerváltás óta eltelt esztendőkben, az a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének példás működése. Minek köszönhető ez egy olyan korszakban, amikor egy egész közösség hullott atomjaira?
– A lelkesedésnek és a feladattartásnak, valamint 15-20 ember kitartásának köszönhető, akik csapatot tudtak építeni maguk köré. Rozsnyó, Rimaszombat, Komárom, de sorolhatnánk a nyári egyetemek egykori és jelenlegi helyszíneit, ahol ez a csapat létrejött. S ilyen csapatok jöttek létre a tanulmányi versenyek megszervezése során, legyen szó a pedagógiai projektekről, az Olvasni jó, a Kincskeresők, a Tudok vagy a Jókai és kora c. versenyről.
– De tovább kukacoskodom, a pedagógusok miért tudják egymást elviselni, míg mások nem ezen a kicsiny szemétdombon?
– Olyan, önkritikával rendelkező integratív emberek kellenek hozzá, akik alkalmasint azt is elismerik, ha tévednek valamiben, tudnak közösen gondolkodni, s a legjobb megoldásokat kiválasztani egy-egy feladat megoldásakor. Röviden szólva, jól játsszuk el a demokráciát, s ha nem is értünk mindenben egyet, nem pocskondiázzuk, hanem elviseljük, sőt még segítjük is egymást, hiszen közös célok vezérelnek bennünket. Azért hangsúlyozom, mindig kell egy ember, aki képes integrálni az adott csapatot.
– Beszéljünk még két konkrét projektről, amelyek a régióban valósultak meg, s úttörő jellegűnek számítanak. Mennyire segítik ezek az oktatást, s mennyiben hoznak más szemléletet a pedagógusok munkájába?
– A reformpedagógia megszállottja voltam mindig, s mindig azon voltam és vagyok, hogyan lehet azt a megrögzött pedagógiai szemléletet megtörni, hogy deklaráljuk a tananyagot, és majd történik valami. Hiszek abban, hogy új tanulási környezetet kell kialakítani, s ez nem feltétlenül 45 perc alatt történik, hanem ki kell egészíteni szakköri foglalkozással, de akár az iskolából is ki lehet vinni az adott programot. A pedagógiai projekt a sikeres programjaink közé tartozik, s néhány iskola esetében tapasztaltam is, hogy tökéletesen értik, miről is szól a projekt, amely lényegében egy kölcsönös tanulási folyamat, amely során a gyerek és a pedagógus is tanul belőle. Tudom persze, hogy ez egy igen lassú folyamat, s mivel fanatikus ember vagyok, sokszor keseredem el munka közben. De azért nagyon bízom benne, hogy idővel minden érintett számára világossá válik, hogy ez az új szemlélet, új kihívás az egyedül járható út.
– Gömör egykoron a leggazdagabb régiók közé tartozott, mára viszont ennek csak az emléke maradt, itt a legmagasabb két évtizede a munkanélküliség, megváltoztak a nemzetiségi arányok, s főleg a fiatalok menekültek el innen. Mit üzen a régió pedagógusai által kitalált és megjelentetett A hely, ahol élünk c. regionális tankönyv a pedagógusoknak és a diákoknak?
– Ez a könyv sok évtizedes hiányt szeretne pótolni, amely megint csapatmunka eredménye. A könyv üzenete, hogy Trianon után talán a 24. órában vagyunk, de talán mégsem késő, hogy számba vegyük az értékeinket, s tudatosítsuk, hogy mi az, ami megtartott bennünket. Anyagilag ugyan tényleg a legszegényebb régiók közé tartozunk, de szellemileg felbecsülhetetlen mindaz, amit az őseinktől örököltünk, amit nekünk kell továbbadni az utódainknak. Nem mondom ezzel azt, hogy az elmúlt pedagógusgenerációk nem próbálták beleoltani diákjaikba a régió szeretetét, de ez most tantárgyasított formában történik majd. Elkészült már a tanterv, s készülőben van hozzá egy irodalmi olvasókönyv is. S ha valaki el is megy innen, de tudja, hogy mit hagy itthon, az külföldön is az értékeket keresi, azt, ami a másik népet megtartja ott, s ha nem is tér haza, a lehetőségeihez mérten támogatni fogja a szülőföldjét.
– Gondolom, hogy Ön azok közé tartozik, akik nyugodtan elmehettek volna a szülőföldjükről, de mégis itthon maradtak. De mennyire tudja és akarja a felhalmozott tudását szülőfalujában, Balogfalán kamatoztatni?
– Nem érzem azt, hogy szükség lenne ott azokra a gondolatokra, cselekedetekre, amelyeket fel tudnék vállalni. Nem tudatosan vonulok ki, de mintha nem lenne szükség arra az értékrendre, amit én képviselek. S nagyon hiányzik a hívó szó, mintha egyáltalán nem is tartanának igényt rám abban a közegben, s bevallom, ez igen rosszul érint. De ami ennél is szomorúbb, nem is látok olyan lépéseket, akaratot, amely előrevinné azt a közösséget.
– Közvetlenül tanévnyitó után vagyunk. Mit üzenne az új tanév szereplőinek?
– Elkötelezettség és kitartás – talán ez lenne a legfontosabb az elkövetkező években. S ahogy Németh László mondta, gyémántcsiszolás a pedagógus feladata és gályapad, amiből laboratóriumot kell csinálni – ez a pedagógia művészete.
Juhász Dósa János
