Bár kivételek akadnak, a szlovák történészek olvasatában gyakran Esterházy János azon tettei is a visszájukra fordulnak, amikért a magyarok közül sokan hősnek tartják – mondja a témát kutató Merica Róbert.
– Az üldözött zsidókért való kiállásáért és a szlovákokkal való békés együttélés meghirdetéséért is vértanúként, nemzeti hősként tisztelik Magyarországon a Felvidéken élt Esterházy Jánost. Szlovákiában viszont hivatalosan háborús bűnösnek, hazaárulónak számít. Ez utóbbi csak az ottani politikusok és a laikusok véleménye, vagy a történészszakmáé is?
– A közvélekedés és a politikusok állításai is a szlovák történészek véleményén alapulnak. Az 1990-es évek első felében vita kezdődött Esterházy megítéléséről, aminek eredményeként a Szlovák Tudományos Akadémia állásfoglalást is kiadott. Ez tartalmazza a háborús bűnösséget és a hazaárulást. Ivan Gasparovic köztársasági elnök is ennek alapján fejezte ki nemtetszését, amikor két éve Kassán, a Csáky–Dessewffy-palota udvarán szobrot állítottak Esterházynak. A hazaárulást azzal szokták alátámasztani, hogy nem fogadta el a fennálló határokat, amivel a náci Konrad Henlein szudétanémet pártvezérrel került egy platformra, a háborús bűnt pedig azzal, hogy 1938 és 1944 között, vagyis a félfasiszta Jozef Tiso kormánya idején, a parlament tagja volt, még akkor is, ha a magyar kisebbség egyetlen képviselőjeként az ellenzékhez tartozott.
– Ez utóbbi alapon a parlament összes tagja ellen vádat emelhettek volna.
– Ha következetesek, akkor igen. Ám a második világháború utáni ítélkezésre az arányosság nem volt jellemző: a szlovákiai zsidóság deportálásában részt vevő Alexander Mach belügyminisztert Esterházyhoz hasonlóan eredetileg szintén halálra ítélték, ám büntetését 25 évi fegyházra enyhítették, végül amnesztiával szabadult. Esterházy rehabilitációja – a Szlovák Tudományos Akadémia állásfoglalása alapján – 1989 után is kudarcot vallott. Igaz, azóta tavaly ősszel tartottak Budapesten egy történészkonferenciát, amelyen szlovák–magyar történészcsoport alakult, hogy megvizsgálják és tisztázzák a vitás pontokat.
– Mit gondolnak az Esterházyval foglalkozó szlovák történészek azokról a tettekről, amelyek alapján Magyarországon általában hősként tisztelik? Részben a zsidó deportálások jogosságáról szóló, 1942. májusi pozsonyi parlamenti ülésen tanúsított magatartásáért Budapesten rakpartot is elneveztek róla a közelmúltban. Ámbár a magyar szerzők is kétféleképpen fogalmaznak arról, hogy mit is tett a gróf: tartózkodott vagy ellenszavazatot adott le.
– A szlovákiai zsidóság Auschwitzba deportálása 1942 márciusában elkezdődött, így a kitelepítésről szóló törvény voltaképpen csak az intézkedés utólagos jóváhagyása volt. A parlamentben kézfeltartással voksoltak akkoriban, csak akkor rendeltek el ellenpróbát, ha egy törvényjavaslat nem kapott látható többséget. Ezúttal a támogatás mértéke elsöprő volt, de mindenki látta, hogy egyedül a magyar képviselő nem tette fel a kezét. Erről az Esterházyval foglalkozó szlovák történészek is beszámolnak.
– Hogyan tudják összeegyeztetni ezt a kiállást a háborús bűnösség vádjával?
– Az ellentmondást a szlovák történészek általában az alibizmus kifejezéssel oldják fel. A másfél éve elhunyt Ladislav Deák 1996-os tanulmánya nyomán azt állítják, hogy Esterházy előre látta a szövetségesek győzelmét, és csak jó pontot akart szerezni magának a háború utánra. Egy másik magyarázat szerint a magyar kisebbség érdekére volt tekintettel: attól tartott, hogy ha a zsidóság kitelepítéséről faji alapon lehet dönteni, valami hasonló lépés a magyar kisebbséget is fenyegetheti. A szlovák beszámolók jó részében minden tett, ami pozitív megvilágításba helyezné Esterházyt, valamiképpen a visszájára fordul, degradálóvá válik.
– Mondana további példákat?
– Sokan kétségbe vonják, hogy őszintén állt ki a megnövekedett Magyarországon élő szlovák kisebbség jogaiért. Azt ugyan elismerik, hogy az ő közbenjárására indulhatott például szlovák nyelvű hetilap Magyarországon, de az effajta fellépéseket szerintük az 1939-es szlovák alkotmányba foglalt reciprocitáselv motiválta, vagyis az, hogy a nemzeti kisebbségeknek Pozsony csupán annyi jogot garantált, amennyit az anyaországban a szlovákságnak megadnak. E szerint Esterházy – bár többször kijelentette, hogy egy tisztességes állam nem kötheti külső körülményekhez, milyen jogokat garantál a saját állampolgárainak – valójában a magyarságot védte, amikor a szlovákoknak nemzeti jogokat és emberséges elbánást kért. Amikor a magyar csendőrség Nagysurányban egy tüntetésre sortűzzel válaszolt, és ezzel egy vak szlovák lány halálát okozta, Esterházy elítélte az esetet – Deák szerint ezt is csak azért tette, mert az incidens a magyar ügynek ártott. Másrészt – ennek némileg ellentmondva – azt is kijelenti, hogy Esterházy nem az ottani 67 ezer fős magyarság, hanem saját birtoka védelméért maradt az első bécsi döntés után is Szlovákiában.
– Mennyire egységesek az Esterházyval foglalkozó szlovák történészek a negatív megítélésben?
– Akadnak hangsúlyeltolódások. A két világháború közötti magyar–csehszlovák kapcsolatok legnagyobb szaktekintélyeként Deák jórészt meghatározza a szlovák historiográfia álláspontját. Tanulmányában Esterházy még a magyar irredentáknál is rosszabb színben tűnik fel, nemcsak etnikai kiigazítást akart ugyanis, hanem a maradék Szlovákiát autonóm tartományként Magyarországhoz csatolta volna, és ehhez 1938 júniusában Varsóban a lengyel külügyminisztertől is támogatást kért. Szlovák szemmel ennél már csak az lett volna rosszabb, ha autonómia nélkül akarta volna visszaállítani a Szent István-i Magyarországot. Lépten-nyomon visszatérő vádpont az is, hogy az 1930-as évek második felében csehszlovák katonai titkokat adott át Magyarországnak. A Dušán Kováč által írt Szlovákia történetében ez azonban marginális ügy, szerinte Esterházy tevékenysége nemigen befolyásolta az események alakulását. Odáig viszont ő sem megy el, hogy talán túlzás volt a rá kiszabott halálbüntetés. A fiatalabbak közül Martin Lacko – bár összességében az idősebb kollégák álláspontján van – úgy véli, bármilyen megfontolásból is, de bátor tett volt, hogy Esterházy nem szavazta meg a zsidók deportálását. Hasonlóképpen vélekedik az egyébként jobboldali, a nacionalizmushoz húzó Róbert Letz is, aki azt is elhiszi, hogy őszinte igyekezetből állt ki a szlovák kisebbség jogaiért.
– Ezek szerint a fiatalabbak nyitottabbak, könnyebben elfogadják Esterházyt, mint akik 1989 előtt szocializálódtak?
– Erre is van ellenpélda: a 30 éves Ján Mitác. A szlovák történetírás jól ismert vádjai mellett – Andorka Rudolf magyar katonai hírszerző emlékirataira támaszkodva – azt is leírja, hogy Esterházy örült az 1939-es úgynevezett kis háborúnak, amelynek során a Kárpátaljára bevonuló magyar hadsereg néhány további falut is elcsatolt Szlovákiától.
– És hogyhogy éppen Róbert Letz – akire azt mondja, hogy a jobboldalhoz húz – fogadja el leginkább Esterházyt?
– A gróf végeredményben keresztény politikus, hithű katolikus volt. Az említettek közül egyedül Letz az, aki szerint a magyarországi szlovákságot emberiességi megfontolásból támogatta, és tanulmányában ír – visszaemlékezésekre hivatkozva – Esterházy zsidómentő tevékenységéről.
Schweitzer András, hvg/ Felvidék.ma
