Tarics Péter április 1-én nagyon közérthető és megalapozott cikkében (Kettős állampolgárság – kérdőjelekkel) felteszi a kérdést: „Hol van az a tűréshatár, amikor a felvidéki magyarság – még ha lélekszáma fogy is, de – végre elindul, és együttesen kivívja magának az alapvető emberi jogok érvényesítését?”
Ha válaszolni a kérdésre nem is tudok – főleg nem brüsszeli (EU-s) szempontból –, azért egy gondolatmenetet megindított bennem a fenti kérdés. Ennek része – vagy ha úgy tetszik katalizátora – az az adat is, amelyik pár nappal később jelent meg (Másfél ezer szlovák-magyar visszahonosítási kérelmet regisztráltak), s mely szerint Szlovákiából 161 visszahonosítási kérelmet nyújtottak be. Csak százhatvanegyet! Tudjuk, ismerjük a hátteret. Ennek ellenére megismételhetjük Tarics Péter egy másik kérdését: „Meddig kell még eltűrnünk ezeket a megaláztatásokat? Meddig tűrjük még a kettős mércét az állampolgárság ügyében (is)?”
Talán elérkeztünk egy tűréshatárhoz. Vagy várnunk kell még egy utolsó cseppre a pohárba? De hiszen vártunk, tűrtünk mi már eleget. S ott vannak a harmincegyek (lehet, nem pontos az adatom), akik nyíltan vállalták kettős állampolgárságukat. De ez a szám nem elég! Nem elég ahhoz, hogy megmozgassa a szlovák közvéleményt és a szlovák törvényhozást. Ehhez az kellene, hogy együttesen álljunk ki! Ha meg tudtuk tenni a mečiari időkben, miért ne tudnánk megtenni ma is? Mert mi lenne, mit tenne a szlovák kormány és törvényhozás, ha a felvidéki magyarság felnőtt tagjai mind kérvényeznék (és minden szerint megkapnák) a magyar állampolgárságot?
S a Statisztikai Hivatal adataira támaszkodva egy gyors számítás: Szlovákia összlakossága 5.410.836 fő, ebből 3.967.067 (tehát 73%) a jogosult választók száma. A magyar nemzetiséget vállalók száma 458.467 fő, ennek 73%-a 334.680 fő. Jó, ne legyünk túlzottan optimisták, mondjuk ezeknek csak egy része, mondjuk negyedmillió vállalja a „megmérettetést”. Vajon Szlovákia meg meri-e tenni, meg tudja-e tenni, hogy ennyivel csökkenti állampolgárainak (és választópolgárainak) számát? Hiszen ennek azért EU-s vetülete is van, s nem is elhanyagolható: a lakosságszámot figyelembe veszik az EU-s támogatások összegének meghatározásánál! (Igaz, felmerülhet a kérdés: lakosok vagy állampolgárok? De tudomásom szerint, akinek elvették állampolgárságát, annak állandó lakhelyét is megszüntették, vagy nem?)
Tudom, mindez nem megy magától, s nem is egy-két újságcikk nyomán. Valakinek – valakiknek fel kellene vállalnia a szervezést. Ki legyen az? Logikusnak tűnne, hogy ezt a választópolgárok képviselői, tehát a pártok vállalják fel. Esetünkben ez – véleményem szerint – az MKP feladata lenne. Vagy a CSEMADOK-é? Netán felkarolhatja a Szövetség a Közös Célokért? Vajon felvállalják? Persze úgy is elképzelhető, hogy lesz egy olyan személyisége a felvidéki magyarságnak, aki egy ilyen mozgalom vagy kezdeményezés élére áll, s bizonyosan akadnak továbbiak, akik segítenék szervezési munkájában. Vagy pl. egy magyar többségű falu, település vagy kisváros lakosai – példamutatóan – megszervezik, hogy tömegesen (individuálisan, de egy időben) nyújtják be, akár megfelelő médiafigyelem központjában a visszahonosítási kérelmüket. Mert ne várjuk másoktól, hogy ebben segítenek. Magunknak kell megoldanunk bármilyen lehetséges, de törvényes módon. (Hiszen a magyar állampolgárság felvételét nem tiltja semmilyen törvény.) S a magam nevében kijelenthetem: állok elébe!
Megjegyzem, itt tkp. nem is magáról az állampolgárságról van szó, erről – felvidéki vonatkozásban – megvoltak eddig is kételyeim, ezekről írtam is már. De szó van az alapvető emberi jogokról, amelyek korlátozását nem szabad tűrnünk, mert ha tűrjük ebben a vonatkozásban, akkor el fogjuk tűrni más vonatkozásban is, pl. anyanyelv-használatban, oktatásban, toponímiában (állomásnevek, hidak neve, közlekedési táblák nyelve, utcák, dűlők neve stb.), autonómiatörekvésekben, s egyéb asszimilációellenes dolgokban is.
„Az állampolgárság – vagy ha úgy tetszik: a kettős állampolgárság – megadásának kérdése ma már csak azok számára probléma, akik félnek. Nem tudom azonban, hogy mitől félnek…” – ezzel kezdte cikkét Tarics Péter. S akkor én felteszem a kérdést: FÉLÜNK ??
U.i.: Miután cikkemet megírtam, s elmentettem másnapra („okosabb a reggel, mint az este”), olvastam a Felvidék.ma tudósítását Fehér István előadásáról. Örülök, hogy hasonló a véleményünk.
Flórián László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38792,38880″}
