Amint a Felvidék.ma portál is megírta, rövid, súlyos betegség után 2013. november 23-án elhunyt Jakab István. Temetése december 1-jén 14 órakor, a komáromi református temetőben lesz. Alább Szabómihály Gizella visszaemlékezését közöljük:
Jakab István Nagyráskán született 1928. szeptember 29-én, Sárospatakon érettségizett, majd a volt Szlovák Egyetem Pedagógiai Karán alapiskolai tanári, aztán pedig a Pedagógiai Főiskolán középiskolai tanári oklevelet szerzett. Pedagógusként minden szinten oktatott: még oklevele megszerzése előtt egy évig tanítóskodott, majd 1956-tól 1961-ig Nagymegyeren tanított, az ottani tizenegy éves középiskola alapító igazgatója volt, 1961-től nyugdíjba vonulásáig pedig a pozsonyi Comenius Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékének oktatójaként dolgozott.
Az 1968-as eseményeket követő „konszolidációs” intézkedések – számos pályatársáéhoz hasonlóan – az ő szakmai karrierjét is megtörték, ugyanis docensi kinevezésére csak az 1989-es változások után kerülhetett sor; 1991 és 1993 között a tanszékvezetői posztot is betöltötte.
Nyugdíjaztatása után 1995-től a komáromi Calvin János Teológiai Akadémián oktatott. Több évtizedes oktatói tevékenysége alatt Jakab tanár úr nemcsak több száz tanárjelöltetnek adta át tudását, hanem a pedagógus-továbbképzésben is aktív szerepet vállalt. Valószínűleg nem túlzok, ha azt mondom: Szlovákiában kevés az olyan magyar szakos tanár, aki így vagy úgy ne az ő tanítványának számítana.
Jakab Istvánt azonban nemcsak a tanártársadalom ismerte, nyelvművelő írásai, a rádióban elhangzott nyelvi ismeretterjesztő és nyelvművelő előadásai révén nevét talán minden szlovákiai magyar hallotta már. Közismertek, szakmai-újságírói körökben közhasználatúak nyelvművelő könyvei is.
Jakab István a nyelvhasználati problémák elméleti feldolgozásán, a tanácsadáson túl a nyelvművelés és nyelvi ismeretterjesztés gyakorlati-mozgalmi oldalát sem hanyagolta el soha: évtizedekig tevékenykedett a Csemadok nyelvi szakbizottságában, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján működött Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaságban is vezető szerepet vállalt, majd a rendszerváltozás után megalakult Csehszlovákiai Magyar Anyanyelvi Társaság elnöke volt.
A Csemadokban végzett anyanyelvi mozgalmi munkájával függ össze az is, hogy a kassai Kazinczy Napoknak évtizedekig volt aktív szervezője és résztvevője: egyrészt előadóként, másrészt pedig a Szép magyar beszéd verseny zsűrijének tagjaként, alkalmasint elnökeként.
Jakab István nemcsak a szlovákiai, hanem a határon túli magyar nyelvművelés meghatározó személyisége, ezt bizonyítja az a tény is, hogy kiemelkedő nyelvművelői tevékenysége elismeréseként 1996-ban Lőrincze-díjjal tüntették ki; s részben nyelvművelő munkássága okán kapta meg – több más elismerés mellett – a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést is.
Nyelvünkről – nyelvünkért: ezt a címet adta Jakab István 1980-ban megjelent első önálló nyelvművelő könyvének, s ez a cím egyben az ő egész életét meghatározó mottó is lehetne, hiszen az ötvenes-hatvanas években színre lépő szlovákiai magyar nyelvésznemzedék tagjai közül ő volt az, aki a legtöbbet foglalkozott a szlovákiai magyar nyelvhasználattal.
A magyar nyelv „sorsa”, a szlovákiai magyar nyelvhasználat akkor is érdekelte, amikor végleg elhagyta a tanári katedrát: az érdeklődését felkeltő nyelvi-nyelvhasználati jelenségek kapcsán nem egyszer felhívott s fejezte ki aggódását az általa helytelenített jelenségek miatt.
Betegségekkel bajlódva ugyan, de felesége – mindannyiunk Ica nénije – odaadó támogatásával szinte élete végéig dolgozott, a Katedra folyóiratban még ez év elején is jelent meg írása.
Jakab István eltávozott közöttünk, szelleme azonban munkái és tanítványai révén tovább él.
Szabómihály Gizella, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42795,4998,9226,9132,37886″}
