Európát – benne velünk, magyarokkal – a történelem során sokféle eszme és eszmény és akarat és érdek szerint igyekeztek egyesíteni, végig sikertelenül. Utoljára a „latin világ”, a latin nyelv „egyetemessége” idején volt úgy-ahogy egységes a kontinens, persze akkor is a „nép”, a „tömeg” kirekesztésével.
Egy időben a németek – öntudatlanul is – tehettek volna egy kísérletet az egyesítésre. Miért is? A mi Szepsi Csombor Mártonunk Europica varietas című híres „útirajzában” ilyen sorok találhatók Germániáról: „Azelőtt szorosabb volt ez ország, mert napnyugatra csak a Rhenus vize, délre az Duna, északra az Albis volt határa, holott most akármelyiket is közepének mondhatjuk, mert mióta az impériumot nyeré, felette igen öregbedett, úgyannyira, hogy ha mind német tartománynak mondjuk azt, azkiben német nyelv vagyon, bizony egynehány országon kívül majd az egész Európát Németországnak nevezhetjük, mert ugyanis micsoda Svécia, Gotia, Dánia, Norvégia, Livonia, Curonia, Prussia, Hollandia, Zélandia, Anglia, Helvécia, Brabantia, Szilézia, Ausztria, Moravia, Bohemia az erdélyi szászokkal egyetemben? Bizony csak mind németek, mert minden nyelvük csak mind németből szakadott.”
Ám a Biblia nemzeti nyelvekre történő fordításaival párhuzamosan ez a „germán” Európa is elszállt. Kétszáz évvel ezelőtt aztán Napóleon szőtt fellegjáró álmokat egy Európa-államról, de azt is elnyelte Waterloo köde és vérrel festett mocsara, így az „alkalom” „elmulasztott alkalommá” lett. Százötven évvel később, Brüsszelben, Márai Sándor szavaival „szuszogó szónokiassággal és könyökvédős szöszmötöléssel iparkodtak összetákolni”: részben a trianoni gyalázat szülte bűntudat, részben a népmérgező kommunizmus Európát elnyelni készülő, karmait a Nyugat elpuhuló testébe is belevájó Vadállat miatt.
Azóta fél évszázad is eltelt, s az egységesülő Európa még mindig csak egy bölcsőben sírdogáló csecsemő, mely hol elbóbiskol, hol sírdogálva felriad – alig győzni pelenkázni, etetni, orvoshoz hordani. Pedig „valakik” nagyon szeretnének egy Európai Egyesült Államokat, egy nemzetek feletti szuperállamot, hasonlót az Amerikai Egyesült Államokhoz, hogy mindkettő egy kézben, egy „világbank” Mancsában szorongjon és kapkodjon levegő után. Csakhogy a „nagyhomlokú, könyves vén Európa”, ez a sok sebből vérző állat, Istennek ez a befáslizott páciense valamilyen okból nem akar e Mancs présében összeroppanni – hiszen nyelvi sokféleségével, nemzeti kultúráival még mindig sokkal inkább igazabb és igazibb, hitelesebb és értékesebb Európa, sokkal inkább szeretetreméltóbb, gazdagabb, gyógyulásra kész Földrész, mint az a névtelen Fantom, melyet Valakik, a „kiválasztottak” jövőként, a mi jövőnkként képzelnek el.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
