„Ne adjátok azt, ami szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és nektek fordulván meg ne szaggassanak titeket.”
(Máté 7:6)
Amikor már minden reményünk elhagy ,de van fikarcnyi hitünk, Istenhez fordulunk,hogy szánna meg már minket és segítene rajtunk. A hit, de nem csupán az istenhit, visszaadhatja önbizalmunk, és ennek köszönhetően tehetünk egy lépést valamerre,amely még ha bizonytalan kimenetelű is, mindig jobb,mint magunkba roskadva –deus ex machina-a megváltásra várni. Ezek a gondolatok jutnak eszembe jövendő választópolgárként, amennyiben jövőre úgy ítélem meg, hogy érdemes felvenni legszebb ruhám, és elmenni szavazni, valakikre, akik engem is képviselnek. Nem egyetlen egy arcra akarok voksolni, egy imázsra, egy szentképre, amely közepén csak maga az imázs található, hanem egy meghirdetett programra, amely egybevág magyarságtudatommal és elvárásaimmal. Mert, amikor a maga mivoltában szerencsétlen felvidéki magyarság lelkiállapotát tekintem, aki immár a halott bogár pózában leledzik, lábait az ég felé emelve, mintegy megadva magát sorsának,sírhatnékom támad,de ez mit sem segít rajtunk. Szitkozódnék, de kit vegyek célba? Karnyújtásra van tőlünk Trianon centenáriuma, amely a „cemetery”,a temető angol változatát asszociálja bennem.
A Habsburgoktól ránk erőltetett és vesztes első világháború és a bolsevik forradalom , majd kommün – amelynek egyetlen hozadéka volt, hogy leverték – újabb szöget ütött nemzetem koporsójába. Ennek Beneš Eduard örült a legjobban, mert Károlyit, Kunt és Jászit, mert mindegyiküket az Isten egymásnak teremtette, mert mind a négyen szabadkőművesek voltak és elérték céljukat. Majd jött barnában Szállasi, vörösben Kádár,csupa gazdag figura. Ezért a huszadik század minket ért csapásai okát elemezve, úgy tűnik nincs erkölcsi jogunk saját szerencsétlenségünket a sorsa fogni, sokkal inkább a múlt századi politikai arcképcsarnokunk alakjaira, akiknek sorát ideje volna tovább nem szaporítani, még Felvidéken sem. Még a tatár-s török pusztítás, vallási háborúk és vesztes nemzet felszabadító harcaink után is fel tudtunk állni, mert mindig akadt egy-egy istenadta államférfiúnk,aki nem a nemzet hátán emelkedett magasra, hanem a nemzetet emelte magához. Igaz, nagy nemzetek élén is álltak olykor kisszerű, vagy vak politikusok, akik azért nem tudták veszélyeztetni nemzetük létét,mert idejekorán megszabadultak tőlük. Mi, felvidéki és igenis, nem szlovmagyarok, amivé Bugárék kapacitálnak minket, ha előre akarunk lépni, csak oly mértékben merüljünk el a múlt keserveiben, amennyiben az egészséges dacot gerjeszt bennünk és nem önfeladást. Le kell számolni magunkban a beneši dektétumokkal,deportálással, ki-és betelepítésekkel,településeink ezeréves nevének meggyalázásával, a huszáki elnemzetlenítő korszak emlékével.
Az anyanyelvünket belénk fojtó mečiari nyelvtörvénnyel, szülőföldünket nadrágszíjra osztó területrendezéssel, amit az „apolitikus” egyház is lekoppintott, hogy még a hívekben se maradjon írmagja a magyar gondolatnak. Holott az esztergomi érsekségnek több szlovák hercegprímása is volt történelme folyamán, míg mi itt hiába imádkozunk egyetlen egy szál magyar főpapért, de már azt is abbahagytuk..Első lépésünk az lehetne,hogy abbahagyjuk a siránkozást és elhatározzuk, változtatni kell sorsunkon. Még ma, Trianon évfordulóján el kell kezdeni, és nem halogatni az autonómia-mozgalom elindítását. Az ellenkezőknek és gáncsoskodóknak eszébe kell juttatni, nagyjából százötven éve a szlovákság is autonómiát akart a történelmi Magyarországon belül, ami akkor azért rendkívül progresszív és merész gondolat volt, de ez ma már Európa szerte bevált gyakorlat, nem leszünk mi ettől hazaárulók.
Van egy cselekvőképes kerekasztalunk, tele fiatalokkal,akik immár kellő erkölcsi tőkével és szakértelemmel rendelkeznek ahhoz,hogy megfogalmazhassák az önrendelkezés koordinátáit. Ehhez olyan párt, vagy pártok közreműködésére van szükség,akik a felvidéki magyarság érdekképviseletét tűzték ki zászlójukra,és hajlandók mindent megtenni ezért. Egy Orbán-parafrázist használva, a cél adott, és ahhoz, hogy a hajóink abba az irányba induljanak el, megfelelő kapitányokat kell állítani a parancsnoki hídra, mert már ne a kapitány tegye a hajót hajóvá, hanem a hajó a kapitányt kapitánnyá. Mert a kérdés immár nem úgy hangzik, fog-e áldani, vagy átkozni minket az utókor, hanem hogy egyáltalán lesz-e utókor.
Jóba Alajos, Felvidék.ma