Rimaszombatban Fábry Szabolcs, Nagyvázsony polgármestere mondott megemlékező beszédet október 23-án.
Fábry Szabolcs több szállal is kötődik Gömörhöz. A mártír ifj. Fábry Zoltán unokája. Ifj. Fábry Zoltán huszártiszt Rimaszombatban született és a kommunizmus áldozata lett, Budapesten 1951-ben kivégezték. A Nemzeti Pantheonban nyugszik, 1991-ben rehabilitálták és posztumusz ezredessé léptették elő. Reá és az áldozatokra emlékezve 2011-ben egy kis 56-os emlékkövet helyeztek el a Fábry-sírbolt előtt, ahol idén újra megemlékeztek a rimaszombatiak. Ugyanis itt nyugszik Fábry Szabolcs dédnagyapja, azaz ifj. Fábry Zoltán mártír édesapja, id. Fábry Zoltán Szolnok város rendőrkapitánya, majd Rimaszombat város rendőrfőtanácsosa. Az ükapa, Fábry János, a Gömör-Kishonti Múzeum alapítójának a sírját nem tudták megkoszorúzni, mert az a temetőrombolás áldozata lett. A sír kétszáz méterre volt a mai temetőtől. A régi temetőt a kommunizmus utolsó éveiben, 1979-ben pusztították el, számolták fel. Családja és családjának emléke tehát megszenvedte a kommunizmust, így az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján üzenetet hozott a gömöri városba. /he/
Alább a rimaszombati református templomban elhangzott beszéde olvasható.
„Fizetek, főúr, volt egy feketém, s egy életem, melyet elkártyáztam én…”- danolta 1951 februárjában a kivégzésére kísért Melocco Miklós katolikus újságíró összebilincselve Fábry Zoltán rimaszombati születésű huszártiszttel, aki szintén utolsó útjára indult zörgő vassal a csuklóján. Utóbbi megkérdezte a siralomház örökös mókamesterétől, Melocco-tól:
– Miklós, hát én mit énekeljek?
– Zolikám, te hívő vagy! Énekeld, hogy Éljen Jézus Király…. ”
Főtiszteletű Püspök úr, Nagytiszteletű Lelkipásztorok, Kedves Gömöri Magyarok, Ünneplő Gyülekezet!
Nagyapám utolsó imái fiaiért, négy félárván hagyott gyermekéért és talán a 65 évvel ezelőtt meg sem álmodott, de a Gondviselésnél már elrendezett érkezésű kései családjáért, unokáiért, értünk is szólt. Utolsó szavai pedig az iménti párbeszéd voltak és egy vallásos ének a néhány évvel ezelőtt még élő, balatonfüredi cellatárs és szemtanú szerint.
Hogy jól emlékezett a cellatárs a párbeszédre, Fábry Zoltán huszártiszt mély hitére, arra bizonyíték a kezemben tartott 1938-as kiadású Újszövetség. Rimaszombati születésű nagyapám többek között a Don menti, dél-erdélyi frontokat is megjárt zseb-szentírása ez a kis könyvecske. Az Új Testamentom és a Zsoltárok kötet nyitólapján négy fiának, Botondnak, édesapámnak, Zsoltnak, Zoltánnak és a legkisebb fiának, Szabolcsnak egy-egy hajfürtje van ragasztva s a kötet első oldalán Fábry Zoltán kézírásával az alábbi két Ige olvasható:
„Hagyd az Úrra a te útaidat, majd Ő munkálkodik”
„Velem van az Úr, nem félek. Ember mit árthat nékem…”
A hátlapon pedig újra a kézírás: „a Fábry család jelmondata” alatta a matrica és az iménti Igék közül az egyik újra: Hagyd az Úrra a te útadat (Zsolt. 37:5). Gondviselésre bízni útjainkat, életünket, jelenünket, jövőnket személyes, családi, közösségi értelemben… Örökségnek érzem ezt a mondatot.
Sokféle örökség létezik a földön. Kisebb-nagyobb vagyonok, egy-egy régi ékszer, bankbetét, autó, ház, lakás, néhány régi érték, gyűjtemények, könyvek stb. Ezek anyagi örökségek. És sokféle szellemi örökség is létezik: értékrend, magyarságtudat, világnézet. Nehezen tudok azonban nehezebb örökséget elképzelni, mint ez a kicsiny könyvecske. Nincs 20 dkg földi súlya ennek a Szentírásnak, de szellemi-lelki-szívbéli súlya számomra felbecsülhetetlen és minden eltökéltségem ellenére tisztában vagyok vele, hogy egy élet nehéz ahhoz, hogy megfeleljek ennek az örökségnek. Mégis, megpróbálom mondatokba fogalmazni, mit üzenhet a kommunisták által ártatlanul kivégzett családapa, mélyen hívő és magyar katonatiszt, a gömöri Fábry Zoltán öröksége 1956 forradalmának és szabadságharcának tükrében. Mit üzenhet a zsoltáros Ige: a Gondviselő Istenre hagyni útjainkat, életünket, jelenünket, jövőnket nemzetközösségi értelemben.
Fábry Zoltán mártír sírja Budapesten a Nemzeti Pantheonban (Fotó: Fábry Szabolcs)
Lehet-e egy forradalom esetében egyáltalán Gondviselésről beszélni, hiszen a forradalmakat valós személyek kezdeményezik, a forradalmakat emberi akarat, düh, ellenállás, tenniakarás vezérli. De csak első ránézésre van szerepe az emberi akaratnak. Ki gondolta volna 1956 októberében, hogy néhány tucat vagy néhány száz diák dühéből, ellenállásából, tenniakarásából többtízezres forradalom és többszázezres szabadságharc kerekedik ki. Ki gondolta volna, hogy a nagygyűlésező, Petőfi-körös néhány tucatnyi diákhoz, néhány száz egyetemistához néhány óra alatt diákok, melósok, munkások, polgárok tízezrei csatlakoznak s egy-két napon belül az egész ország csatlakozik a gyilkos szovjet-kommunista rezsim megdöntéséhez? Ha gondolta is valaki, egyszerű belátni, hogy ez az elementáris erő, ez a hevület- és cselekedetrobbanás nem ment volna a Gondviselés-szikra nélkül. A zsoltáros Ige illetve az Újszövetség Szeretet-istene nélkül aligha lehetett volna beverni az első szöget a kommunista világbirodalom koporsójába.
A legnehezebb örökség ez a kicsiny kötet. Mert ez a kicsiny kötet magába foglalja azt a hitet és reménységet, amely megmutatkozik 500 esztendeje, azaz évszázadokon keresztül az átlag 60-70 évente halálra ítéltnek tűnt magyarság, a 60-70 évente határokkal megszüntetett/átrajzolt/többrészre szakított magyarság túlélésében, megmaradásában. Erről a mindenek dacára túlélő magyarságról olvashatunk Wass Albert regényeiben. A török által szinte kiírtott Belső-Magyarország sorsa, a Habsburgok által elsorvasztásra ítélt magyarság sorsa, a reformkor előtti nemzethalál-víziótól gyötört magyarság sorsa (gondoljunk csak Himnuszunk nem énekelt vers-sorai, Kölcsey vízióira), a Trianon által megcsonkolt nemzetünk sorsára, az 1949-ben rémálommá vált ország sorsára. De gondoljunk az erdélyi író regényeiben a mindezek dacára mindig magát újraépíteni képes magyar család, a magyarság sorsára, magára találására is. Sokszor beszélnek nemzettársainkról úgy, hogy kisebbségi magyarok. Ezek a politikai tények.
De az a tény, hogy mindezen nemzethalál-víziók és 50-60 évente érkező csapások dacára a Kárpátok között a 13-13,5 milliós magyarság még mindig a legnagyobb lélekszámú nemzetiség;
az a tény, hogy ekkora tömeget egyetlenegy nemzet nem tud felmutatni történelmi határaink között;
az a tény, hogy a jelen európai kihívások között újra a magyarság – együtt a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal, horvátokkal és valószínű még sokan másokkal – újra a történelem főszereplője lesz;
az a tény, hogy a nem kis lélekszámú kárpát-medencei magyarság vezető ereje Közép-Európának, AD OKOT REMÉNYSÉGRE.
Fábry Szabolcs, fiai Csanád és Lehel a rimaszombati temetőben az 56-os kő és a családi sírbolt mellett (Fotó: Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Családunk jövője az elhurcolás évében, 1949-ben; az 1951-es kivégzés, a kommunista diktatúra megaláztatása után reménytelennek tűnt. Egy kávéházi fekete árát nem adta volna senki a mindenétől megfosztott Fábry család jövőjére. Lyukas 2 fillért nem tett volna senki élete végéig holtig tartó hűséggel és keresztény-optimista szeretettel megáldott nagymamám, négy félárva mélyszegénységbe lökött fiú (apám és fivérei), a megalázott és ugyancsak nagyanyám által eltartott idős szülők jövőjére. Senki nem mondta volna, hogy itthon jövőnk van. 1956 sárba tiprása után meg végképp nem. És mégis: a négy fiú 9 unokával ajándékozta meg, a 9 unoka velem együtt eddig 13 dédunokával ajándékozta meg családunkat, nagymamámat és Fábry Zoltán huszártisztet. Két fiam, Csanád és Lehel vannak most itt velem 3 gyermekem közül. Feleségem és lányom otthon maradt ezúttal.
1956 után – és hozzáteszem – a gyalázatos 2006 után ma a magyarság erősödik, és bár vannak nagyon nehéz helyzetben lévő nemzetrészek, vannak belső demográfiai gondok is, mindig gondoljunk arra: volt nehezebb helyzetben a magyarság, volt sokkal kilátástalanabb helyzetben nemzetünk a történelem elmúlt 500 évében.
1956-ban éppúgy, mint a történelemben mindig voltak Gondviselés-párti emberek. Akik cselekedni mertek, akik küzdeni mertek, akik hinni mertek, akik imádkozni mertek.
„Fizetek, főúr, volt egy feketém,
s egy életem, melyet elkártyáztam én..- danolta 1951 februárjában a kivégzésére kísért Melocco Miklós katolikus újságíró összebilincselve Fábry Zoltán huszártiszttel, aki szintén utolsó útjára indult zörgő vassal a csuklóján. Utóbbi megkérdezte a siralomház örökös mókamesterétől, Melocco-tól:
– Miklós, én mit énekeljek
– Zolikám, te hívő vagy, énekeld, hogy Éljen Jézus Király…. ”
Nagyapám egyike volt a hinni és az utolsó pillanataiban imádkozni merő és imádkozni tudó magyar férfiaknak. Hiszem és tudom: az ő imádsága és sokak imádsága hallgattatott meg 1956 októberében és hallgattatott meg családunk túlélésében, és az ő imádsága is hallgattatik meg mindahányszor újraépítjük magunkat, magyarságunkat ünnepeinkkel. Olyan ünnepeinkkel is, mint ez a mai.
Éljen a terror minden mártírjának emlékezete, éljen 1956 minden hőse, éljen Jézus király!
