A második világháborút követően a csehszlovák elnök, Edvard Beneš deportálás és asszimiláció útján akart megszabadulni – az etnikai viszonyoknak nem megfelelően meghúzott határok következtében Csehszlovákiában rekedt – felvidéki magyaroktól. Az elnök 1945 és 1948 között több százezer magyart nyilvánított háborús bűnösnek, majd jogaiktól megfosztva egy részüket munkatáborokba száműzte, többségüket pedig kiűzte az országból.
A kitelepítések számos szomorú következménnyel jártak, Csehszlovákia magyarlakta területein jelentős mértékben érezhető volt a migrációs és asszimilációs veszteség. A csehországi kényszermunkáról visszatértek elveszítették földjeiket, otthonukat. Nem is beszélve azokról, akik mindenüket – házukat, családjukat – hátrahagyva teljesen idegen városokba kényszerültek.
Ebben az időszakban a magyarlakta területeken élők arra lettek figyelmesek, egyre gyakrabban érkeznek idegenek a falvakba, hogy úgymond „kinézzék maguknak a házakat”. Megszületett a hírhedt jelszó: „Maďari za Dunaj!”
Számos család átélte a deportálások szörnyűségeit, némelyek több alkalommal is. Ugyanis a kitelepítések kezdetén a lakosságcserével kapcsolatban még nem született hatályos rendelet Magyarország és Csehszlovákia között, így voltak olyan családok, akiknek kitelepítése csupán harmadszorra „járt sikerrel”.
„1947. május 27-én – immár harmadszor – újra nekiindultunk Magyarországra, ezúttal végleg. Ekkor már nyolcvan andódi családot jelöltek ki. Mindannyiunkat Nyíregyházára irányítottak, a Beneš-féle kassai kormányprogram szellemében. Időközben többen a szülőföldhöz közelebb költöztek, hogy „álmaik földjét”, ha egyszer megadatik, ismét birtokba vehessék. Ez a nap azonban már soha nem jön el. Szétszóródtunk, mint az oldott kéve, szerte a világban” – emlékezett vissza Kiss Vendel, akit Andódról Nyíregyházára telepítettek.
Mások hetekig marha-, illetve tehervagonokból összekapcsolt szerelvényekben éltek, miután végleg búcsút intettek szeretteiknek. Egy Baranya megyébe deportált család a következőképp fogalmazott: „A szélrózsa minden irányába széthordtak bennünket.”
„… nem hagytunk ott mást, csak az életünket, házunkat, földjeinket.”
A kitelepítettek jellemzően régi, értéktelen házakat kaptak csupán, így vagyonuk jórészt elveszett. „Édesapám és édesanyám éppen akkor építették fel az új otthonunkat: elkészült a gyönyörű, szép nagy ház, melléképületekkel, istállókkal, nagy gazdasági udvarral együtt. Az nagyon fájó pont volt, hogy az új ház éppen csak elkészült, amikor ott kellett hagyniuk” – idézte fel egy Mórra telepített felvidéki magyar.
A családok egy része németek házába került, akikkel otthonuk megosztására kényszerültek. „Természetesen sváb házba kerültünk, a tulajdonost nem telepítették ki, így velük osztoztunk a házán. Úgy gondolom, eleinte gyűlöltek bennünket, és nem sejtették, hogy évtizedekig együtt kell majd élnünk.”
A svábok többnyire nehezen fogadták be az újonnan érkező magyarokat, akik nyilvánvalóan nem tehettek a kialakult helyzetről. „Be kellett illeszkednünk, pedig kezdetben a móri svábok bizony leköpdöstek bennünket a határban, ha találkoztunk. Azt mondták: „Pfuj, büdös telepes!” Annak hívtak bennünket.”
Immáron 70 év elteltével a kitelepített családok fájó szívvel tekintenek vissza a szörnyű időszakra – otthonaik, szeretteik elhagyására. A lakosságcsere-egyezmény következtében deportáltak története mindig is érzékeny pont lesz a külhoni magyarság életében.
(Forrás: Szarka László, Tóth Ágnes: A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945-1948)
