Micsoda szerencse, hogy tegnap minden mag a földbe került. Ma már szakad az áldást hozó tavaszi eső, amelynek nyomán és a napsugarak hatására pár nap múlva kizöldülnek a zöldséges ágyások sorai, szárba szökken az elduggatott hagyma. Néhány hét múlva pedig már zsenge cukorborsóból főzhetjük a mennyei levest, amihez ujjnyi vékonyságú zamatos sárgarépát és friss petrezselyemzöldet adunk.
A veteményezés a tavaszi munkák közt szinte az első. Persze, csak miután a földet alaposan megdolgoztuk, porhanyósítottuk. De minden valamirevaló gazdasszony alig várja, hogy a hosszú és hideg tél után újratervezhesse konyhakertjét, kitalálhassa, hova kerülnek majd később a kényesebb palánták, hol jut elég hely a krumplinak. A kert mérete lényeges, hiszen, ha kevés a hely, alaposan meg kell gondolni, miből és mennyit ültet az ember. Gondolni kell az uborka vetésére is, ami majd valamikor Szent György táján lesz esedékes… Egy jó kis veteményesben minden az égvilágon megterem, amire a konyhában szükség lehet.
Városról falura költözött ismerősöm meséli, nincs annál boldogítóbb, megnyugtatóbb érzés, mint amikor egy nyári reggelen kimegy az ember a kertbe és leszed néhány paprikát és paradicsomot, amihez felhúz egy vöröshagymát, s abból készít lecsót. Legalább tudjuk, hogy mit eszünk, s ami az asztalra kerül, azért becsületesen meg is dolgoztunk.
Bizony, így van ez. A veteményeskert munkaigényes. Rendszeresen kapálni, gyomlálni és öntözni is kell. Csak akkor jutalmaz meg bennünket gazdag terméssel. Nem véletlen, hogy egyre kevesebb falusi porta végében van konyhakert. A multik korát éljük, egyszerűbb a zöldség, a gyümölcs megvétele a boltokban… Egyszer sem kell lehajolni, görnyedezni az ágyások fölött… Pedig az ízük, a zamatuk nem említhető egy napon azzal, amit otthon termesztünk.
Ha belegondolok, az egész Felvidék egy jó nagy veteményeskert. Áldott földjén megterem minden, amire szükségünk lehet. Valóságos kis földi paradicsom… Mégis, mintha a rendszerváltozás után egyre inkább gazosodna, parlagon heverne ez a jó kis termőföld. Az egyetlen dolog, amit nem lehet elvinni innen. A földet senki sem húzhatja ki a lábunk alól, míg a multik bármikor szedhetik a sátorfájukat, vagy akár a sokaknak ma kenyeret adó autógyárak is áthelyezhetik üzemeiket más, olcsóbb országokba.
A föld nagy érték, tudják ezt az anyaországban, ahol nemzeti kincsként „kezelik”. Próbálják óvni, őrizni, megtartani az utókornak. Nálunk is hasonló felfogásra volna szükség. Meg persze néhány olyan intézkedésre, támogatásra, ami újra arra ösztönözhetne sokakat, hogy érdemes legyen vetni, kapálni és aratni. Tízezrek, százezrek tudnának megélni a földből, ha meg volnának teremtve hozzá a feltételek.
Biztató és örömteli, hogy a magyar kormány a felvidéki gazdaság megsegítésére az idén elindítja azt a programot, ami a Vajdaságban és a Kárpátalján már sikeres. Pénzhez és eszközökhöz lehet jutni a kis- és közepes vállalkozások felvirágoztatása érdekében. Érdemes nyitott szemmel és füllel járni, s figyelni a pályázati kiírásra. Hírportálunk is igyekszik majd naprakészen tájékoztatni a lehetőségekről. Virágoztassuk fel a Felvidéket, termeljük ki magunknak a konyhára való kiváló minőségű zöldséget és gyümölcsöt, és merjük azt álmodni, hogy nemsokára lesznek olyan boltok, ahová belépve a fő helyen hazai, sőt egyenesen régiós élelmiszeripari termékek közül választhatunk!