Gyermekszemmel nézve egy igazi birodalom. A csallóközi Tüskevár, ahol a nyári szünidőben meg lehetett tapasztalni a természet szépségét, erejét és bőkezűségét. Védett természeti érték a bősi vízerőmű közvetlen szomszédságában.
Bősről kerékpárral indulva, a nagyapa Babetta-típusú kétkerekűjét követve csak néhány kilométer. Útközben teherautók egész sora húz el mellettünk, súlyos teherrel megrakodva, az épülő erőmű irányába. Balról hatalmas parkoló, műhelyekkel tűzdelve, föl-le járkáló gépészekkel, jobbról pedig föld- és kavicsrakás a betonelemek közé ékelve. Épül az állam új büszkesége, a bősi vízerőmű.
A kerékpár és a moped, dacolva a porfelhővel, rendületlenül halad előre, a Dékányhoz. Rekkenő hőség, por, benzingőz és naftafüst, a kőfeldolgozó felől pedig fülsüketítő zaj: a magasról lezúduló kavics hangja keveredik a nagy teljesítményű gépek motorzúgásával. És van ott még valami beazonosíthatatlan, sikolyszerű hang. Talán a Duna medrét kotró hajóké?
Ez a gyermekkori emlékkép tért vissza, amikor a legnépszerűbb közösségi hálón posztolt horgászképeket nézi. Termetes halakkal fiúk és idősebb férfiak, akiknek arcáról a fáradtság és az öröm egyaránt leolvasható. Ami még azonos a képeken: a háttérben beazonosítható dékányi tó ismerősen csillogó víztükre. A sporthorgászok vajon ismerik a népszerű csallóközi horgászhely megmentésének történetét? – teszi fel magában a kérdést.
A gondozott tó napjainkban (Fotó: Darnai Zsolt)
A kisiskolás korú kerékpáros leszáll, gyalogosan tolja felfelé a lomha és nehéz Sobi 20 bringáját (megjegyzés: népszerű kerékpármárka az 1980-as években). Nagyapja együttérzően követi példáját, így indulnak dombnak fel, az épülő irányítótorony felé. Közben pedig az építkezés előtti tájról, az egykori Tündérkertről mesél. Unokája előtt egymást váltva jelenik meg Tündérszép Ilona, Vajk és az igazságos Mátyás alakja, a mocsarak között kétségbeesetten bolyongó tatárok és törökök hada, a vízpartról kimosható aranypor mesés kincse, valamint a bősi faluvégi telek végén kanyargó ér halbősége. „A mamám azzal küldött a vízhez, hogy Bandi fiam, kellene minél több ízletes hal. Én pedig örömmel szaladtam le a kert mögötti vízhez, ahol szebbnél szebb halakat fogtam” – mondta. Az unoka számára felfoghatatlan: ahol most teherautók dübörögnek, ott hol élhettek egykoron azok a finom halak? „Később is szívesen csónakáztam és halásztam a környéken. Most pedig már veled együtt járom a dékányi partot. Ma is kimegyünk a vízre, mert a hétvégén jönnek a státni (megj.: štátny majetok = állami gazdaság) vendégei, kell a hal. Ma megmutathatod, hogy tavaly nyáron mit tanultál a csónakról.” Naná, hogy megmutatja, csak már az evező ott lehetne a kezében! Kár, hogy a Buksit nem hozták magukkal…
A tóhoz érve reggelivel indítják a napot: szalonna, hagyma és a bősi Fercsi-kenyér (megj.: a népszerű bősi pékről elnevezve) kerül elő az egyikük bőrtáskájából, míg az édesanya csomagolta házikolbász, paprika, paradicsom a tarisznyából. „És a bicskád merre van? – érdeklődik az élet tapasztalata. Egy férfi zsebében kell, hogy legyen, mert sohasem tudhatja, mikor lesz rá szüksége” – szól az évről évre elhangzó intelem. A fiú büszkén veszi elő az első nyúlpénzéből (megj.: a tenyésztett házinyulak eladása után járó fizetségből) vásárolt, a nagyapáéval teljesen megegyező bicskát. „Ugyanolyan, mint az enyém” – forgatja az öreg kéz elégedetten.
„Tudod fiam, nem sokon múlott, hogy ez az egész – közben a kenyeret tartó kezével körbemutat a tó partja mentén – egyik napról a másikra elvesszen. Nem is oly régen, 1985 őszén, az erőmű építkezéséről származó törmelékeket hordták ide. Látva a pusztítást, rögtön megállítottam a sofőröket, miért csinálják ezt. „A mester mondta, hogy fordítsuk le valahol – válaszolták. Most pedig álljon félre! – utasítottak. Én pedig egy szál bottal a kezemben elhajtottam őket. Félve, hogy a távozásom után visszajönnek a betonnal, azonnal megkerestem Gyula bácsit (megj.: Kováts Gyula mérnök, a Bősi Állami Gazdaság igazgatója), mondván, nincs időnk késlekedni, azonnal cselekedni kell! Rögtön elkezdtük a kerítés építését. Így sikerült nektek, az unokáknak, és majd a gyermekeiteknek megmenteni a dékányi tavat. Megérte harcolni érte! Szép hely” – tette hozzá elégedett mosollyal az arcán.
Elkészült a tavat védő kerítés (Fotó: a szerző archívuma)
Közel három évtized telt el az események óta, most a számítógép előtt ülve gondol vissza az egykori kisunoka, immár felnőttként, a tó megmentésének történetére. A nyolcvanas évek kommunista diktatúrája idején, az állam új szimbólumának alárendelt Csallóközben, a közönytől, vagy éppen az aktuális hatalomtól való félelemből adódóan passzív tömegben akadt egy bátor magyar halász, aki a pusztulásra ítélt természeti értéket egy szál bottal a kezében védte meg az értelmetlen rombolással szemben. Az értékmentő példája mostanáig alig volt ismert közösségünkben…
A dékányi természeti kincs megóvásával még egy üzenetet küldött nekünk a jövőbe: a mindent pusztító, a mindenki felett hatalmaskodó önkény idején is lehet bátran cselekedni, értéket menteni!
Tizennyolc éve már annak, hogy az öreg halász örökre letette az evezőlapátot, ám az unoka táskájában még mindig ott van az egykoron büszkén felmutatott piros bicska. A papa által a budapesti királyi tévé stábjának a Dékány-tó víztükrén úszó csónakban adott interjú utolsó mondatai pedig erkölcsi intelemként szólnak át XXI. századunkba: „A csallóközi ember magyarnak született, magyar marad. Végtelenségig a magyarságunkért, akár ásóval-kapával én is harcolni fogok. Magyarok vagyunk, azok is maradunk örökké!”
Az értékmentő csallóközi halász, aki az utókornak megóvta az egyik Duna menti természeti értékünket, a bősi Dékány-tavat: Darnay András, a nagyapám.
