A napokban egy Izsán rendezett szakmai beszélgetésen Albert Sándor tanár úr feltett egy kérdést, amely azóta egyre követ engem. Elkísért Dunaszerdahelyre egy újabb konferenciára, és most itt, az Ipoly partján kereshetem rá a választ. Pedig a kérdés igen egyszerű volt. Ha már bemutattam a Baross Gábor Tervet, akkor azért megmondhatnám, mi is az, amit a terv segítségével el szeretnénk érni a felvidéki magyarsággal.
Persze gondolkodás nélkül vágtam rá a választ, hogy gazdagodó közösséget, fejlődő kistérségeket, és önellátó, versenyképes régiókat, de ahogy kimondtam, már magam is éreztem, hogy nem ez az igazi felelet. Valami több kell ide, valami fennköltebb, valami olyan, ami egyben csattanós, és amit a legtöbb felvidéki magyar el tud fogadni.
Még a kávé mellett, mentegetőzve az adott válaszért, megjegyeztem a tanár úrnak, hogy miképp vár tőlünk választ, ha erre a kérdésre 1989 óta nem találjuk – önkéntelenül belerejtve egy kis generációs számonkérést. Mégis, minek alapján kéritek számon rajtunk azt, amire ti sem tudtátok a választ.
Dunaszerdahelyen már az a gondolat kerülgetett, hogy ha elkészül a felvidéki kulturális és oktatási stratégia, talán akkor a három gondolatkísérlet együttesen megadja a választ a kérdésre. Persze ez egy jó adag alibizmus, amivel másra hárítom a válaszadást, nem mintha különös kényszert éreznék arra, hogy nekem kéne felelni erre a kérdésre.
Most itt, az Ipoly, a „hajózhatósága” miatt határrá vált folyó partján látom, hogy az egész kérdés nagyon bonyolult, mert mind a három helyen más válasz környékezett meg – talán nem is véletlenül.
A lassan csordogáló víz arra figyelmeztet, hogy nincs mit számon kérnem az idősebbeken, mivel a megoldást ők sem kapták kézhez elődeiktől. Trianon óta ugyanis nem találjuk rá a választ! Ami felelet, megoldás született – a visszacsatolás –, az egyrészt részleges volt, másrészt pár éven belül kamatostul visszavették tőlünk, és ma már az erre való visszaemlékezés is gondolatbűnnek minősül, mert olyan politikai közegben keletkezett.
Nézem az Ipolyt, és arra gondolok, hogy a vízcseppek miként állnak össze folyóvá, vajon a hömpölygésben megkülönböztetik-e magukat, hogy én Lókos-pataki vagyok, te meg Kemence-pataki. Vajon a Nagypatakából becsorgó vízcseppek egyformának tartják-e magukat, vagy különböznek, mint a mi magyarságunk? Most, hogy összekeveredtek, hányan mondják melldöngetve, hogy én valódi nagypatakai vagyok, és vissza kell térnünk oda, ahonnan jöttünk, vagy mindenki váljon olyanná, mint mi, és a sztrácinyi-patakiak menjenek vissza oda, ahonnan érkeztek. Vagy már Ipollyá váltunk és ne firtassuk, melyikünk honnan is jött?
Akárcsak nekünk, magyaroknak, nincs egységes válaszuk. Mi is vagy melldöngetünk, vagy meghunyászkodunk, vagy beolvadunk, de főleg gyanakodva nézünk arra, aki nem a mi mintánk szerint cselekszik. Ahogy abban sem tudunk megegyezni, hogy ki is a magyar? A pedigré határozza meg, vagy csak az tartozik a falkához, aki magyar iskolába járt, esetleg az is, aki már csak annyiban való közénk, hogy a „babicska” még magyarul beszélt. Én nem fogom eldönteni.
És azt sem tudom eldönteni, miként kellene viszonyulnunk a sztrácinyi-patakiakhoz. Nincs rá válaszunk. Kik ők, az ellenségeink? Akiket erővel kell legyőzni? Mert tény, hogy a százéves cseh kolonizáló ideológia ellenséggé változtatott mindnyájunkat. Esetleg túl kellene szülnünk őket? Nekünk, az elöregedett közösségnek? Vagy kiindulhatnánk a Kárpát-medence logikájából, hogy ők is a Szent Korona testének tagjai, ezáltal a társaink?
Nem tudom, és nem is tudhatom.
Itt jön egy jó tanár, aki fel tudja tenni a jó kérdést. A jó kérdés pedig további megválaszolandó kérdéseket szül. Talán ha megtaláljuk a részkérdésekre a választ, a tanár úrnak is felelni tudunk. Addig viszont marad a kételkedés joga és öröme, hiszen nem vagyunk politikusok, akiknek mindenre tudniuk kell a választ.
A szerző Szlovákiai Magyar Közgazdász Társaság ügyvezetője
