Hazánkban a női táncok általánosan elterjedtek. Az eddigi kutatások szerint nincs olyan településünk, ahol ne táncolták volna valamelyik fajtáját.
Formai szempontból kör-, sor-, bújócska-, kapuzó-, és csillagtáncot különböztetünk meg. Legelterjedtebb a körtánc, míg a csillagtánccal csak ritkán találkozunk. A körtáncot vidékenként más-más névvel illetik, így: karikázó, karikatánc, karéj, karajos, karaj, karéjozás, karéjozó, karéjtánc, karajozó, karikázás, kerektánc, körtánc. Ez a sok elnevezés azt is jelzi, hogy ahány tájegység, legalább annyi megnevezésváltozat.
A tánc gyors részének külön neve is van, például: penderítő, sendergő, sűrdöngés, ugrós, sergő, sergés, söndörgés, szédülés, a kopogósat pedig úgy hívják: kopogós, dübögős, bokázós, dobogós. Ezeket az elnevezéseket gyakorta még a tánc kísérődalába is befoglalták. Ilyen a Kassa melletti Magyarbőd (régebben Nagybőd) karikázó szövege is:
„A magyarbődi dobogós kőhídnál, Három legény rozmaringot kaszál, Én leszek a rozmaring szedője, Barna legény igaz szeretője. Kilyukadt a sajtárom dongája, Elhagyott a szeretőm, a barna, Ha elhagyott, majd megvár, majd megvár, A magyarbődi dobogós kőhídnál.”
Vannak sajátos névvel bíró női táncok is: tardoskeddi szinalázás, szentpéteri szinalázás, martosi pilikézés és kurjázás, jánoki kapueresztés, és még sorolhatnánk. Természetesen a táncok elnevezése elé is többnyire odateszik a falu, a település nevét, mint például: borzovai karélyos, vagy ipolykéri körtánc. Ez természetes is, hiszen minden faluban másként járják a táncokat.
Funkciójuk szerint énekes és párválasztó leánytáncokat különböztetünk meg. A karikázók nagy része az első csoportba tartozik. Gyakran a szabadban, a megszokott játszóhelyeken, a spontán és a szervezett összejöveteleken, a mulatságokban, a bálokban, a családi és egyéb ünnepeken táncolják. Ezek az énekes női (leány) táncok nem kötődnek sem helyhez, sem különös alkalmakhoz, hanem mindenütt előfordulnak, ahol a lányok, illetve a nők is mulathatnak. Igaz, ma már inkább csak a rendezvényeken (bálokban, lakodalmakon, ünnepélyeken) találkozhatunk velük, de egy fél évszázada még az egész Csallóközben, Mátyusföldön, Palócföldön, Bódva mentén, Bodrogközben vasárnap délutáni táncként ismerték. A második világháború után a megváltozott társadalmi élet miatt fokozatosan háttérbe szorult.
A martosi asszonyok körtánca, az ONF-en, Zselízen. (Fotó: Takács András/Felvidék.ma)
Az 1950-es években már csak a népviseletet, a néphagyományokat hűen őrző falvak szórakozásai alkalmával találkozhatunk velük, a lányok vasár-és ünnepnapi szórakozásai alkalmával, de idővel ezekben a községekben is elmaradtak, illetve a szervezett mulatságokra szorultak vissza.
A párválasztó körtáncok inkább az északnyugati községekre jellemzők, írja a magyar szakirodalom. Ez a mi szemszögünkből nézve a Mátyusföldet, a Zobor vidékét és az Ipoly mentét jelenti. Különösen a párválasztó gyerekjátékokra találunk sok példát. Ilyen az előbb említett tardoskeddi szinalázás is. A párválasztó szerepkörre utal a kísérődal szövege is:,,…Ezt szeretem, ezt kedvelem, ez az én édes kedvesem.”
Ez a tánctípus párválasztó szerepkörrel gazdagodott. A fiúknak a táncba való bekapcsolódása a XIX. század második felében alakulhatott ki, amit a tánc motívumanyagának az egyszerűsége, formai felépítése, illetve dallamanyaga is megerősít.
A motívumanyaga sem terjedelemben, sem figurális gazdagságban nem haladja meg a leánytáncokét, formailag pedig végig megtartja a zárt kört, illetve a körformát. A párválasztás pillanatától a párválasztó gyermekjátékhoz hasonlít, melynek elődjébe feltehetően csak a lányok jártak. A nők társadalmi életben betöltött szerepének a megváltozása tette lehetővé, hogy a táncba bekapcsolódjanak a férfiak is, és a párválasztó játékrésznél a két nem kapcsolata nyerjen hangsúlyt. Régen csak játszó-, illetve táncpartnert választottak, újabban a megváltozott helyzetben a leendő élettárs keresése folyt. Ha játékos, szemérmes formában is, de ez vált a tánc fontos funkciójává.
Tardoskedden a táncot délután csak a lányok kezdték el, akik bandákban, csoportokban érkeztek a játszóhelyre, a férfiak csak később kapcsolódtak bele, de a végén, a késő esti órákban már ki-ki a választott párjával tért haza. Csak azok a lányok mentek bandában, akik még nem választottak párt maguknak. „…Naponta este hat óra körül kezdték el a játékot rendszerint a lányok, majd rövid idő múlva a fiúk is bekapcsolódtak, kört alkottak egyszerű kézfogással, kezüket előre-hátra lengették, mindig jobbra haladtak. Kezdetkor a kör közepén egy lány állt, ha nagy volt a kör, akkor több is, aki a dallam bizonyos részénél párt választott a körben táncolók közül, majd a dallam további részére együtt táncolt a választottjával a kör közepén – a választott lehetett férfi is. A körben táncolók ezen rész alatt nem táncoltak, hanem helyben állva tapsoltak. Így folytatódott a játék, amely eltartott este 22-23 óráig is” – emlékezik rá Borbélyné Csányi Vilma Tardoskedden, az 1966-os néprajzi gyűjtéskor.
(Takács András, az MMA köztestületi tagja)
