Kezdő pedagóguskorom óta aktívan foglalkoztam az irodalom népszerűsítésével. Több mint egy évtizeden át tagja, illetve elnöke voltam a Csemadok Nagykürtösi Járási Bizottsága irodalmi-nyelvi szakbizottságának, s tevékenykedtem az Országos Választmány azonos nevű bizottságában is. Számos könyvbemutatót, író-olvasó találkozót, irodalmi napot szerveztem, s ott voltam rendszeresen a Központi Bizottság által rendezett, az irodalom népszerűsítésével foglalkozó országos szemináriumokon is.
Emlékszem, egy ilyen kitűnő rendezvényre került sor 1976-ban Galántán. Számos író, újságíró, pedagógus sereglett ott össze. Ezek a több napon át zajló rendezvények egyébként mindig fontos fórumai, találkozóhelyei voltak a felvidéki magyarságnak is. Hogy mi volt pontosan a szeminárium témája, már nem tudom. Arra viszont jól emlékszem, hogy az egyik napon előadott Emil Boleslav Lukáč (1900-1979) szlovák költő, műfordító is. Ékes magyarsággal beszélt irodalmi kapcsolatairól, műfordítói tevékenységéről. Elsősorban a magyar költészettel kapcsolatos élményeiről számolt be lenyűgözően, hiszen akkor jelent meg a Spoveď Dunaja – A Duna vallomása című kiváló és nagyívű fordításantológiája, melyben a magyar költészetet tárta a szlovák olvasók elé Janus Pannoniustól Ady Endrén át Tamás Menyhértig.
Lukáčról addig is, később is sokat hallottam, nevével helytörténeti kutatásaim során is gyakran találkoztam. Nem csoda, hiszen szeretett szülőmegyén, Hont fia volt ő is. 1900-ban született Hodrusbányán, és a jó nevű Selmeci Evangélikus Líceumban végezte a gimnázium nyolc osztályát. Valószínűleg itt tökéletesítette magyar nyelvtudását és irodalmi tájékozottságát is.
A galántai találkozás azért is rendkívüli esemény volt számomra, mert Lukáč délutáni előadásának volt egyfajta folytatása is. Este a galántai szálló bárjában nevesebb íróink, irodalmáraink némelyike rögtönzött találkozót, újabb beszélgetést szervezett a neves költővel. Ha jól tudom, Szeberényi Zoltán egykori tanáromnak köszönhetően én, mint akkor még fiatal titán, szintén tagja lehettem az asztaltársaságnak. Persze szinte semmiről sem kellett ott szólnom, hiszen mit is szólhattam volna én akkor az irodalom prominens ismerői között. De íróinknak sem kellett sokat mondaniuk, mert inkább Lukáč beszélt egész éjszakán át, s mi nagyokat hallgattunk. Ám ez a hallgatás igen bölcs volt akkor, s mindennel felért, mert a már idősödő költő elnyűhetetlen vitalitással beszélt élményeiről; sok-sok verssel fűszerezve azokat. Rengeteg verset szavalt Adytól, talán ő volt a legkedvesebb magyar költője. Lukáč alig hagyta abba „műsorát” egy-egy percre, mikor is kiszáradt torkát jó vörösborral öblögette.
Arra is emlékszem, egyszer asztalunkhoz lépett egy magas szlovák fiatalember, s azt kérdezte mámorosan a költőtől: „Te vagy-e Emil Boleslav Lukáč?” Mire a költő természetesen igennel válaszolt, s kíváncsi volt, vajon mit akar. A bátor hazafi kérdőre vonta vendégünket, hogy mit keres itt a magyarokkal, s mért beszél annyit magyarul. Lukáč erre igen felpaprikázódott, jól kioktatta a legényt, s elküldte őt jobb utakra. Elmondta, hogy ha majd ő is meghívja őt valamikor, szívesen beszél vele, és szaval neki szlovákul.
Hajnal felé már sokan bóbiskoltak a társaság tagjai közül, de Lukáč még mindig bírta szusszal. Arra is volt ereje, hogy nekem, az akkor legfiatalabb asztaltársasági tagnak még dedikálja friss kötetét, melyet a mai napig őrzök az alábbi beírással: „Csáky Károlynak baráti üdvözlettel szívből ajánlja: Emil Boleslav Lukáč. Galánta, nov. 1976.”
Szerettem volna a költő-műfordítót Ipolyságra is meghívni a Honti Közművelődési Klubba. Sajnos, 1979-ben bekövetkezett halála megakadályozott ebben. Azt viszont még sikerült elérnem, hogy a bársonyos forradalom után, az itteni utcák újranevezésekor egyet róla is jegyezzenek. Lukáčnak így a hajdani megye székhelyén ma már van utcája.
