A fenti címmel jutott a napokban a kezembe a Balti Jogi és Politikai Folyóirat (Baltic Journal of Law and Politics) 2014-ben megjelent elemzése, amelyet két szlovákiai kutató jegyzett: Jaroslav Mihálik (a nagyszombati Szent Cirill és Metód Egyetem docense) és Juraj Marušiak (az SzTA munkatársa). Értekezésük érdekes lehet a szlovákiai magyarság képviselői számára is, így alább egy rövid ismertetést közlünk belőle.
Az értekezés egy összefoglalóból, bevezetőből, 5 fejezetből és befejezésből/tanulságokból áll. A szerzők már az összefoglalóban leszögezik, hogy a nyelvhasználat és annak hivatalos elfogadása a nemzeti identitás döntő jelölői (markerei). Ugyanitt tisztázzák, hogy
a nyelvi jogok kérdése az Osztrák–Magyar Monarchia és utódállamai nemzeti mozgalmai és nemzeti identitása létrejöttének fontos témája volt.
Maga az elemzés két témára összpontosít: mennyire befolyásolják a múlt döntései a szlovák kormány jelenkori nyelvi politikáját, illetve a nyelvi kérdés helyére a jelenkori szlovák belpolitikában és a szlovák–magyar viszonyra gyakorolt hatására.
A bevezetésben a szerzőpáros a beszélt nyelvet az etnikai hovatartozás külső aspektusaként definiálja mint más etnikai csoportoktól való megkülönböztetés jelét. Ebben a kontextusban tárgyalják a nemzeti nyelv és a hivatalos/államnyelv helyét, ami prioritásként szerepelt a politikai fejlődés során. A nyelv így az identitás részévé vált, s fontos tényezővé a (régi és új) multietnikus államokban. Szlovákia azon államok közé tartozik – vélik a szerzők –, melyek etnikailag heterogének, s a politikai elitek a nyelv, kultúra, földrajzi helyzet, gazdasági fejlettség szerepét a többségi állampolgárok javára hangsúlyozzák. Ebből kiindulva a kutatást két irányban haladt: milyen mértékben befolyásolta az anyanyelv fejlődése és védelme a két ország közti bilaterális kapcsolatokat és politikai tevékenységüket a 19. századtól kezdve, illetve az elmozdulást a domináns nyelvtől a jogi, szimbolikus és politikai ösztönzők felé. Az értekezés figyelembe veszi az európaizációs folyamat befolyását is a nyelvi témára a szlovák–magyar viszonyban.
Az első fejezet (Történelmi visszatekintés) a szlovák nemzeti mozgalmak fejlődésére tekint vissza a 19-20. század folyamán, főleg a köz- és állami intézmények „magyarizációja” idejében a 19. század 30-as, 40-es éveiben (?), amikor a nyelvi egyenjogúság a szlovákok alapvető követelménye volt.
Az 1918 előtti „magyarizációt” a szerzők a magyar politikai nemzet létrehozásának igyekezetével hozzák összefüggésbe, amikor is – szerintük – a magyar nyelv ismerete a karrier szempontjából létfontosságú követelmény volt. Ezt az 1910-es népszámláláskor is figyelembe vették, mint az etnicitás kulcsjelölőjét.
Annak ellenére, hogy az egységes politikai nemzetben legjelentősebb helye a magyar nyelvnek és kultúrának volt, az 1868-as nemzetiségi törvény a nem magyar nemzeteknek is garantálta nyelvük és kultúrájuk gyakorlását (bár ezt nem mindig vették figyelembe).
A szerzők azt is leszögezik, hogy a magyarországi nyelvi gyakorlat jelentősen eltért a Monarchia osztrák részén érvényes gyakorlattól, ahol a nyelvi különbözőséget akceptálták, s Ausztria nem számított német etnikumú államnak. Érdekességként felhozzák a szerzők a szlovák nemzeti követelmények változását is: míg 1848 májusában a „Szlovák nemzet követelményei” a magyar államhoz való lojalitást fejezték ki, s nem követeltek területi átalakítást, az 1849 márciusi politikai képviselet a Szlovák Nemzeti Tanács állásfoglalását tükrözte („az összes nemzet egyenjogúsága az Osztrák Monarchiában” – ami magába foglalta Szlovákia kiválást is a Magyar Királyságból). A későbbi, 1861-es „Szlovák nemzet memoranduma” autonóm szlovák ország létrehozását tételezte fel.
A második fejezet (A nyelvi kérdések jogi szabályozása és a magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában) az első világháború utáni elrendezéssel, az új etnikai kisebbségek létrejöttével kezdi az Osztrák-Magyar Monarchia úgynevezett utódállamaiban, amelyekben a St. Germain-i békeszerződéssel összhangban e kisebbségek számára jogi szabályozásokat fogadtak el. A szerzők szerint
a szlovák elitek elkötelezték magukat a kisebbségi politika demokratikus elvei mellett és egy polgári alapú, inkluzív társadalom létrehozását vizionálták. A kisebbségi jogokat az 1920-ban elfogadott Alaptörvény is magába foglalta. Csehszlovákiát a T. G. Masaryk körül csoportosult politikai elit Svájc mintájára akarta modellezni, radikális liberális kisebbségi jogokkal.
S bár az 1920-ban alkotmánytörvényként elfogadott nyelvtörvény szerint az állampolgároknak jogukban állt bármilyen nyelvet használni, ugyanaz a törvény a csehszlovák nyelvet(?) hivatalos nyelvként ismerte el. A kisebbségi nyelvhasználat azokra a területekre korlátozódott, ahol a kisebbség több mint 20%-kal volt jelen. S bár Csehszlovákia sohasem vezette be az államnyelv fogalmát, a St. Germain-i szerződések megengedték a hivatalos nyelv fogalmának használatát. Így Csehszlovákia a Habsburg-időszak osztrák modelljét vette át. Ez vezette be az etnikai kisebbségek számára a „nemzetiségek” vagy „nemzetiségi kisebbségek” fogalmát, amely terminológia máig jelen van a szlovák politikai életben.
A kisebbségi jogok jogi szabályozása, valamint a csehszlovák(!) nyelv és nemzet elsőbbsége világosan mutatják, hogy Csehszlovákiának nemzetállami törekvései voltak, amelynek szüksége volt a konszenzusra az etnikai kisebbségekkel, és arra, hogy ezek elismerjék az államiságot. Az utóbbi mutatója az volt, hogy a kisebbségek politikai képviselete részt vállalt a kormányzás felelősségében. Érdekesség, hogy erre a német kisebbség már 1926-ban ráállt (kormánykoalícióban), míg a magyar kisebbség oppozícióban maradt egészen 1938-ig.
A harmadik fejezet (Nyelvi kérdések a kommunista Csehszlovákiában) a második világháború utáni helyzettel kezd foglalkozni, átugorva az 1945-48 közötti időszakot, amikor a kollektív bűnösség elve alapján a német és magyar kisebbséget megfosztották jogaitól. A kommunista éra – állítják a szerzők – a magyar kisebbség számára javulást hozott. S bár az 1948. május 9-én elfogadott alkotmány nem említ az országon belül semmilyen kisebbséget, az 1948 utáni időszakban a reszlovakizációt és asszimilációs politikát elítélték, s az etnikai magyarok visszakapták állampolgári jogaikat, sőt, a magyar intézmények, beleértve az első- és másodfokú iskolákat, újraindulhattak.
Az etnikai kisebbségeket azonban csak a Csehszlovák Szocialista Köztársaság által 1960-ban elfogadott alaptörvény ismerte el hivatalosan (három kisebbségről tesz említést, a magyarról, ukránról és lengyelről). S mivel a kisebbségeket a „csehszlovák szocialista nemzet morális és politikai egységén” belül határozták meg, így kisebbségi kérdéseik a nyelvi jogokra korlátozódtak.
A nemzeti kisebbségek jogainak első jogi megfogalmazására a 2. világháború után csak az 1968-as „enyhülés” után került sor. A 144/1968-as alkotmánytörvény garantálta a polgárok jogát, hogy maguk dönthessenek nemzetiségükről, és egyben tiltotta a nemzetiségi alapú diszkriminációt és az asszimiláció minden formáját. Sőt, az anyanyelven való oktatás, a komplex kulturális fejlődés és a nyelvhasználat jogát is biztosította (legalábbis a kisebbségek által lakott településeken). Csakhogy a jogi keret elfogadása nem biztosította a jogok megvalósítását, mivel hiányoztak az alsóbb szintű jogi normák. Így a Csehszlovák Föderáció keretében a Szlovák Szocialista Köztársaság mindent megtett a magyar iskolák szlovákosítása érdekében, ami ellen létrejött a Duray Miklós vezette Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága.
A negyedik fejezet A nyelvi kérdés a szlovák–magyar viszonyban 1989 után címet viseli. A szerzők kutatásai szerint ebben az időszakban több áramlat mutatható ki. Elsősorban egy sor olyan soha meg nem oldott dilemma kerül a felszínre, amely a nemzeti kisebbségek helyzetét, illetve jogaik és védelmük jogi keretét határozza meg. Ez magával hozta a kisebbségi keretekben vetélkedő politikai pártok és a többségi nemzet pártjainak mobilizációját abban, hogyan fogalmazzák meg a különböző polgárok igényeit.
Az 1989 utáni évek Szlovákia nemzeti konszolidációját és a nemzetállam megteremtését hozták magukkal. A szlovákiai magyar kisebbség helyzetét az európai integráció folyamata is befolyásolta.
Mind Csehszlovákia, mind Magyarország szinte azonnal kifejezte az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás igényét, aminek alapfeltétele volt a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi egyezmények elfogadása. Ennek részét képezte a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati joga. Az 1989 utáni nyelvi politikának Szlovákiában két koncepciója volt: az egyik a szlovák nyelvet egyetlen hivatalos államnyelvnek fogadta el s korlátozta a kisebbségi nyelvhasználatot, a másik törvényjavaslat hivatalos nyelvről beszélt (a szlovák nyelv esetében), de bővebb lehetőséget javasolt a kisebbségi nyelvek használatára. A végső „nyelvtörvény” (428/1990) a koalíciós kormány javaslatát tükrözte. Szlovákia déli részei szecessziójának szlovák félelmei következményeképpen a magyar politikai erők a déli régiók megnövekedett autonómiáját követelték. Csakhogy a Mečiar vezette szlovák kormány 8 regionális egység létrehozásával reagált, amelyeket úgy hoztak létre, hogy a magyar lakosság mindenütt felhíguljon.
Mindez hasadást hozott létre a szlovákiai politikai porondon. A középjobb pártok koalíciójának szüksége volt a liberális magyar polgári pártra az 1990-es választásokkor. Miután Mečiart 1991 tavaszán elmozdították miniszterelnöki pozíciójából, a kisebbségi kormány a magyar politikai pártok (az Együttélés Politikai Mozgalom és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) támogatásával tudott működni. A középjobb pártok a nemzeti kisebbségek felé mérsékelt programot valósítottak meg, de gyengeségük befolyásolta a két magyar párt koalíciójának (MKP) létrejöttét is – vélik a szerzők.
A magyar pártok támogatták a középjobb erőket 1994-től, s 1998-ban, valamint 2002-ben kormánykoalíciót is képeztek. Ezzel szemben oppozícióban maradtak a 1994-es nemzeti populista, valamint a 2006-os kormánykoalícióval szemben is.
Mindezek ellenére a kilencvenes években felfedezhető egy periferikus magyarellenesség is, amely a magyarosítástól való félelemből, a magyar kisebbség helyzetéből és nyelvhasználatából táplálkozott, s főleg a szlovák nacionalisták (SNS) körében volt tetten érhető.
A (kormány)koalíciók változó ciklusai befolyással voltak a nyelvi kérdések jogi keretére is Dél-Szlovákiában. Az 1992-es szlovák alkotmány garantálta a nemzeti kisebbségek tagjai számára az anyanyelven való oktatás jogát, valamint a kisebbségi nyelv használatát közügyekben is, bár a szlovák nyelv államnyelvként lett megjelölve. További engedményeket tett a Moravčík-kormány is (keresztnevek és vezetéknevek magyar nyelvű változatainak használata, 20% feletti kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megjelölése) –mindez Szlovákia Európa Tanács-tagságának feltétele volt.
Ezután azonban az 1990-es nyelvtörvényt 1995-ben szigorították, a szlovákot mint államnyelvet felsőbbrendűnek fogalmazva meg. A törvény be nem tartásáért szankciókat helyeztek kilátásba, annak ellenére, hogy az államnyelven kötelező beadványokat a közintézményekbe az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette. Konfliktust okozott a törvény értelmezése, amelynek következtében megszüntették a kétnyelvű iskolák kétnyelvű bizonyítványait is.
Az 1998-as választások és az azt követő széles koalíció, amelyben helyt kapott az MKP is, néhány változást hozott a nyelvi jogrendbe, visszaállította a kétnyelvűséget a bizonyítványok és iskolai adminisztráció terén. A Szlovák Köztársaság ezután elfogadta a kisebbségek nyelvhasználatáról szóló 184/1999-es törvényt, amely lehetőséget ad a kisebbségi nyelvek bővebb használatára közügyekben (az EU-csatlakozás időszaka). 2001-ben Szlovákia elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Ezzel szemben a Smer vezette koalíció újra módosította az államnyelvtörvényt, amely visszafejlesztés ismét a szankciók bevezetését tartalmazta a kisebbségi nyelvek „helytelen” használata esetén. E törvény módosítása a szlovák–magyar viszonyban konfliktushoz vezetett. Mivel a törvény csak társaságokra és szervezetekre vonatkozott, s a szerzők szerint a média féligazságokat és téves információkat terjesztett, nem okozott nemzetközi beavatkozást, bár az OECD főbiztosa, K. Vollebaek szerint a törvény – és főleg érvényesítése – nem volt kompatibilis a nemzetközi normákkal és előírásokkal. Javasolta nemcsak a törvény módosítását, hanem egy, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekre vonatkozó komplex törvény elfogadását is. Azonban a nyelvtörvény EU szempontból nem vált tárgyalási témává.
A 2010-es kormányváltás és a Most-Híd belépése a kormánykoalícióba újabb módosítást hozott a nyelvtörvényben. Egyik pontja volt a szankciók csökkentése a törvény be nem tartása esetében. A kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvényt (204/2011) is módosították, ennek enyhe változásai magukba foglalták a lakosság követelt arányának csökkenését 20%-ról 15%-ra, valamint a kötelességet, hogy létrehozzanak kisebbségi nyelvű szociális és egészségügyi szolgáltatásokat – a lehetőségekhez mérten.
A szlovák nyelvnek hivatalos nyelvként való kodifikálása 1990-ben vagy akár az 1993-as szlovák alkotmány elfogadása a szerzők szerint a nemzeti államiság és a nemzetépítés utolsó szimbolikus lépése volt.
A következő évek további politikai harcokat hoztak e kérdésben még a többségi lakosság pártjai között is – a jobbközép pártokat az oppozíció sokszor kritizálta az állami érdekek elárulása miatt vagy a déli részek állítólagos „magyarizációja” miatt. Mindez főleg a választók mobilizálását szolgálta.
De a Magyarországon kívül élő magyarok jogai továbbra is hatásos mozgósító erőként élnek, főleg a nemzeti-konzervatív Fidesz és a kormányzó Magyar Szocialista Párt konfrontációjának fokozódó légkörében. (Ne feledjük: 2014-ben jelent meg ez az értekezés.) A szerzők itt részletesebben tárgyalják eme ellentét okait (kettős állampolgárság stb.) és a körülöttük zajló politikai harcot. Mi csak ennek végső következtetését emeljük ki: a nyelvtörvény körüli vita ebben az időszakban távol állt az etnikai és kisebbségi valóságtól a vegyesen lakott vidékeken, s inkább presztízskérdésként jelent meg mindkét kormány (a szlovák és a magyar) részéről.
A törvényekben történt változások azt eredményezték, hogy a nyelvi kérdés Szlovákiában de facto nem képezte többé politikai vita tárgyát. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kisebbségi nyelvi jogok használatában megjelenő számos negatív jelenség megoldódott volna. A kisebbségi nyelv használatáról szóló törvény érvényesítése továbbra is problematikus, mert az állami szerveknek és helyi önkormányzatoknak sokszor nincs elegendő kapacitásuk.
Az ötödik fejezetben (Új kihívások szlovák-magyar szempontból) a szerzők a nyelvi kérdésekről új dimenziókra térnek át a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban. A 2010-es magyarországi választások győzteseként megjelenő Orbán-kormány megerősítette az intézményesített köteléket Magyarország és a külföldön élő etnikai magyarok közt, akik a szomszédos államok állampolgárai. Ennek a politikának eredményeként elfogadták a Státustörvényt. A törvény értelmezése és a kisebbségi politika gyakorlati megvalósítása a politikai folyamat részévé vált.
A 2004-es EU-bővítés után a magyar nemzet – mint politikai közösség – területi határai Magyarország határain túl nyúltak.
Ezt bizonyítja a KMKF (Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma) létrehozása mint a Magyar Országgyűlés tanácsadó testületéé 2008-ban (a szerzők tévednek, ez 2004-ben alakult meg). S végül ez a politika torkollott 2010-ben a magyar állampolgársági törvény módosításához, amely a Magyarországon kívül élő etnikai magyaroknak is garantálja a magyar állampolgárságot. Ezt még fokozta – további konfrontációs elemként – az Alaptörvény módosítása, amely a külhoni magyar állampolgároknak is adott választójogot. Az ilyen jellegű konfrontációs elemeket még szimbolikusan a magyar parlament döntése is fokozta, mikor június 4-ét a nemzeti egység napjává kiáltotta ki. Ezzel – érvelnek a szerzők – megkérdőjelezte a 2. világháború utáni elrendezést, illetve a párizsi békeszerződés legitimitását.
Mindezekre a két állam közt feszültséget keltő tényekre az európai intézmények nagyon lanyhán reagáltak, és a Smer és SDKÚ pártok igyekezete ellenére a kettős állampolgárság kérdése nem lett vita tárgya még a legerősebb európai pártcsaládokban sem. Érdekes idézni Németh Zsolt akkori külügyminiszter-helyettes szavait, aki szerint „a kettős állampolgárság része igyekezetünknek, hogy egy új Közép-Európát hozzunk létre”. De mint azt egy másik kutató, Z. Poláčková megjegyzi: „…a kölcsönös szlovák-magyar viszonyban vannak veszélyes és negatív sztereotípiák a szlovákiai magyar kisebbséget illetően. De a fontos kérdések, mint a regionális fejlesztés és a társadalom demokratizálása túlmutatnak az etnikai konfliktusokon, nyelvi kérdéseken és az antagonizmuson”.
Befejezés/tanulságok:
A szerzők az összefoglalóban leszögezik, hogy az első Csehszlovák Köztársaság kisebbségi kérdésekre vonatkozó jogrendje, amely engedélyezte a kisebbségi nyelvhasználatot a közügyekben és az oktatásban, magas fokú folytonosságot mutat a 2. világháború utáni időkben is, annak ellenére, hogy az 1945-48 közötti időszak a magyar kisebbség hírhedt jogfosztottságának ideje volt a kollektív bűnösség alapján. Szerintük ez a kontinuitás felfedezhető 1948 és 1990 között, még akkor is, ha az etnikailag vegyes területeken a nyelvi kérdés nem volt jogilag szabályozva, a későbbi igyekezetek a magyar nyelvű oktatás visszaszorítására (70-es, 80-as évek, majd 1993-98) pedig megbuktak a magyar kisebbség nagy részének ellenállásán, valamint a többségi lakosság politikai reprezentációjának konszenzushiányán.
Szlovákiában a kisebbségek fejlődése az EU-csatlakozás demokratikus feltételrendszerének része volt. A szlovák jogrend főleg az Európai Tanács dokumentumait és ajánlásait követte, hiszen az Európai Unió nem rendelkezett hasonló jogszabályokkal.
A csatlakozás utáni időkben a nyelvi jogok kérdése lassan vesztett jelentőségéből, előtérbe kerültek az intézményesített kapcsolatok Magyarország és a szomszédságában élő nemzeti kisebbségek közt.
A magyar politikai elit hangsúlyozta a nemzeti és állami identitás kulturális és szimbolikus dimenzióját (első nemzeti egység napja, hivatalos Esterházy-megemlékezések stb.). A szlovák politikai képviselet ezeket a kérdéseket konfliktuskeltőnek tartja a jószomszédsági viszony elveinek szempontjából.
Egy 2009-ben végzett kutatás szerint a magyar etnicitással rendelkező szlovákiai polgárok közül 17% tartja fontosnak a nemzetiségét; a szlovákiai magyarok nagy része Szlovákiában élő magyarnak vallja magát, kisebbik része a magyar nemzet tagjának. A válaszadók 60%-a nem tartja fontosnak magyar állampolgárságú magyarnak lenni. Sokkal fontosabb tényező az anyanyelv és a nemzethez való tartozás érzése. Generációs szempontból a szerzők úgy látják, hogy 20 éven belül a domináns magyar kisebbség az lesz, amely elfogadja és elismeri, hogy a Szlovák Köztársaság az az állam, amelyben létezik, és amely biztosítja szociális és kulturális igényeit. Ami a magyar kisebbség helyzetét illeti Szlovákia EU-ba való belépése után, erős támogatottsága van annak a teóriának, hogy a kisebbség helyzete nem változott és nem is javult.
Paradox helyzetnek vehető az is, hogy Szlovákiában nem létezik az akadémiai lehetőség, hogy az egyetemeken magyarul tanulhassanak, annak ellenére, hogy a két ország közös államban élt több mint ezer évig. (Úgy tűnik, a szerzők nem vették figyelembe a Selye János Egyetem létezését.) Az egyetlen lehetőség a magyar nyelv stúdiuma, ami azokra korlátozódik, akik magyar oktatási nyelvű iskolákon óhajtanak tanítani. A szlovák állampolgároknak is nagyon kevés a lehetőségük magyar nyelvet, illetve magyar történelmet és kultúrát tanulni.
Úgy tűnik, a posztintegrációs időszakban a kisebbségi jogok kérdése az EU-tagállamokban és a bilaterális kapcsolat a tagországok között lassan eltűnik az EU-intézmények és nemzetközi szervezetek érdeklődési köréből.
Míg a csatlakozás előtti Szlovákia úgy fogható fel, hogy „európaizációt” hajtott végre a hazai kisebbségekkel szemben és a Magyarországgal szembeni külpolitikájában, addig Magyarország esetében 2010 után a szomszédos államokkal szembeni politikában és külhoni magyar kisebbségek státusza terén egy „deeurópaizáció” elemei figyelhetők meg – zárják elemzésüket a szerzők.
