1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése döntött arról, hogy minden év március 27-én megtartja a színházi világnapot. 1978 óta pedig ezen a napon mindig egy színházi szakember üzen a színház szerelmeseinek és dolgozóinak. Nem lesz ez másképp az idén sem, s ha nem is élőben, de a virtuális térben Shavid Nadeem pakisztáni drámaíró üzenetével ismerkedhetünk meg.
Különös nap lesz a színház rajongóinak ez a mai, mivel hosszú idő után először nem megy fel a függöny, mégsem maradunk színházi élmény nélkül. Ez nekünk, nézőknek a nagyobb vigasz, a színházak a koronavírus árnyékában egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülnek. Gyakorlatilag véget ért számukra a 2019/2020-as évad, s még csak sejtelmük sem lehet arról, hogy mikor lesz folytatás. Színészek, rendezők, színházi dolgozók maradtak munka nélkül. Vannak, akik a koronavírus frontján segédkeznek, némely színházi varrodák bekapcsolódtak az arcmaszkok készítésébe, nagyon sok színész a távoktatásban segédkezik.
S hogy a nézők ne maradjanak színház nélkül, sok társulat ingyenesen elérhetővé tette egyes előadásait. S hirtelen bizony igazi dömpingbe kerültünk, s olyan társulatok előadásai is elérhetővé váltak a számunkra, ahová bizony a távolságok miatt nem igazán juthattunk el.
S most nem nemzetközileg ismert társulatok előadásaira gondolok (szerencsére azokból is van bőven), hanem például a határon túliakéra is.
Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején Kisvárdán Pribula László, az ottani művelődési központ vezetője kitalálta a határon túli színházak seregszemléjét, milyen boldogsággal töltötte el a határon túli színházakat, hogy bemutatkozhatnak egymásnak, s az anyaországi szakmának is. Az évek múltával kissé belterjessé válva is nagyon fontos és megkerülhetetlen fóruma lett ez a fesztivál a magyar színházi életnek, s a pécsi POSZT után az anyaországi szakma (főleg a kritikusok és újságírók) költöztek át Kisvárdára, ahol magam is nagyon sok felejthetetlen élményt gyűjthettem be. De hiába volt a mindenkori magyar kormányok nyitása a kisebbségek felé, az előadások csak a magyar színházi szakma egy részét érdekelték, s az anyaországi szakma (nem beszélve a nagyközönségről) számára Komárom, Kassa, Szatmárnémeti vagy Újvidék színházi élete továbbra is unikum maradt.
Nos, ha váratlanul is, de ezen változtatott a koronavírus,
ugyanis a határon túli társulatok többsége a karantén kihirdetése után szinte azonnal kapcsolt, s bár zárt kapuk mögött (nézők nélkül), de az egész virtuális világ számára elérhetővé tette egyes előadásait.
A marosvásárhelyiek egy már sikeres előadásukat, a Sirályt mutatták be, míg a szatmárnémetiek a karantén miatt dugába dőlt Az ügynök halálának főpróbáját tartották meg.
Így mi, felvidékiek is, akik annak idején Kassán már láthatták Czintos Józsefet Willy Loman szerepében, jó tíz évvel később ismét megnézhették ezt a nagy formátumú művészt az amerikai álom egyik áldozatának szerepében.
De mivel a technikai fejlődésnek hála, majd minden előadást megőriznek a videószalagok, más társulatok is elkezdték felrakni egykori, ma már nem játszott előadásaikat.
Nem is értem, hogy erre miért csak most került sor, hisz a már nem játszott, repertoárról levett előadások nyilvánossá tétele sok-sok ember számára hozhatja közel nemcsak a színházat, hanem a távolságok miatt egyébként elérhetetlen társulatokat is.
Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy (Rómeó és Júlia a minap elhunyt káprázatos tehetségű Kaszás Attila-díjas színművésszel, Nagy Alfréddal és Péter Hildával a címszerepekben), Komárom (Bánk bán, Bányavirág, Bányavakság), Szabadka (Tapasztalt asszony), budapesti Katona József Színház (A nép ellensége, Nóra – Karácsony Helmeréknél, Illa berek) színházi élete került így látóhatárba, s már nem csupán a Kisvárdára járók (az idén valószínűleg elmarad az is), hanem a többi színházkedvelő is megtapasztalhatja, micsoda remek társulatok működnek arrafelé is. Bocsárdi László rendezései, Székely Csaba darabjai, klasszikus és kortárs darabok sokasága, ahogy például az M3 műsorán egykori legendás előadások felvételei vigasztalhatnak bennünket a házi karantén idején.
