Valahányszor meglátom az Esztergom és Párkány között a Dunán átívelő Mária Valéria hidat, eszembe jut egy néhány éve csendben eltávozott idős filmrendező: Paulus Alajos, akiről még 2008-ban, 83 esztendős korában készítettem rádiós portrét. Előkerestem a felvételt, amelynek az alábbiakban közölt rövidített, írott változatában szóba kerül a felvidéki magyarokhoz és a hosszú vajúdás után újjászületett műtárgyhoz való kapcsolata is
Dr. Paulus Alajos újpesti munkáskörnyezetből érkezett a film világába, de
nem a csillogást, pénzt, hírnevet ígérő oldalon vetette meg a lábát, hanem egyetlen felvevőgéppel járta a történelem viharaitól sodort, vagy a társadalom perifériájára került kisemberek közösségeit.
„Édesapám műszerész volt a háború előtti Egyesült Izzóban, édesanyám dunapataji parasztlány. Én mindkét irányban érzékeny voltam, s mindkettőtől a szolidaritást tanultam meg.”
Ezért végzett jogot? A szegények ügyvédje akart lenni?
Nem egészen, hanem 1944-ben, amikor érettségiztem, csak a jogi egyetemen tanulhattam úgy, hogy mellette dolgozni is tudok. De a film mindig vonzott, így amikor 1949-ben elvégeztem az egyetemet, azonnal jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Nem vettek fel, mert szociáldemokrata családból jöttem, s akkor már a kommunisták uralkodtak. Jogi végzettségemtől távol kistisztviselő voltam, 56-ban persze munkástanács titkár, utána jött Kistarcsa és a gyűjtőfogház, majd – egy barátomnak köszönhetően – világosító segédmunkás lehettem a Könyves Kálmán körúti filmgyárban. (Itt készültek a filmhíradók, dokumentumfilmek, rövidfilmek. Szerk.) Kiderült, hogy még négy-öt hasonló 56-os volt a kollégák között. Sokat beszélgettünk, s mikor hétvégi turistáskodásaimat említettem, biztattak, hogy írjak forgatókönyvet a zempléni hegyekről. Ezt több is követte, végül kineveztek rendezőnek.
Könyves Kálmán 47… (Fotó: hazaitajak.hu)
Munkájára felfigyelt a kritika, filmjeit fesztiválokra is vitték, de díjat nem kaphatott 56-os múltja miatt.
Kétszer terjesztettek fel Balázs Béla-díjra és Érdemes Művész kitüntetésre, de mindig kihúztak a listáról. Az Orbán-kormány idején 2000-ben kaptam meg a Balázs Béla-díjat – kései elégtételként.
Elárulta, hogy sosem vágyott színészekkel játékfilmet készíteni, mindig a valóság érdekelte, s elsősorban azok a közösségek, amelyeknek életét jól ismerte. De hogyan került a határon túli magyarokhoz? Úgy tudom, nem fűzte személyes kapcsolat sem a Felvidékhez, sem Erdélyhez, mégis mindkettőről készített filmet még a rendszerváltozás előtt.
Én gimnazistaként átéltem azt az örömet, ami az elszakított területek visszacsatolását övezte. Hihetetlen öröm volt. Aztán megtörtént a párizsi békeszerződés, és bennem meggátolhatatlanul kifejlődött a határon túli magyarok iránti szolidaritás.
Amikor a Ceaucescu-korszak idején az első menekültek megérkeztek Magyarországra, és még a Vöröskereszt sem állt melléjük, csak a református egyház karolta fel őket Pánczél Tivadar és Németh Géza lelkészekkel az élen, akkor kiharcoltam, hogy ezekről a menekültekről filmet készítsünk.
Ebből született a Béke veled, amit aztán meghívtak az Egyesült Államokba, és a magyar közösségek előtt mindenhol levetítették. New Yorkban, a Fifth Avenue-n álló nagytemplomban, az erdélyiek által rendezett ünnepségen először jelent meg a hivatalos Magyarország képviselőjeként a New York-i magyar konzul, de részt vett Pongrátz Gergely is, és az volt a csúcspont, amikor Dinnyés József előadóművésszel együtt énekelte a közönség az erdélyi városok, települések neveit. Az erdélyi menekültek sorsát aztán a Félrevert harangok és a Visszatérés filmekben követtem tovább.
Hogyan került kapcsolatba az esztergomi híd ügyével?
Duna-filmjeim révén vissza-visszatérő kép volt az Esztergom és Párkány között felrobbantott híd maradványainak látványa. Miközben a szocialista országok testvéri közösségéről szónokoltak a politikusok, az egykori híd hiánya megakadályozta nemcsak a magyar és a szlovák, de a magyar és a magyar közeledését is. Amikor hírét vettem, hogy valahogyan sikerült megnyerni a szlovák vezetést a híd újraépítésének ügyéhez, azonnal megkerestem a hídépítőket, akik között – isteni gondviselés folytán – régi ismerőseimet találtam. Töprengtünk valami jó jelmondaton, amely kifejezi ezt a készülő jelképet. A főmérnök elkezdte beásni magát az irodalomba, és megtalálta Kölcsey: Mohács című 1826-ban írt esszéjét, amelyből szinte kivilágítottak ezek a sorok: Szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak, csináljátok a békesség műveit temérdekké!”
Ebben a filmben kitértünk a beneši dekrétum magyarokat sújtó intézkedéseire is, meg arra, hogyan éltek, amikor még útlevéllel sem mehettek át egymáshoz, és a Duna partjáról, bízva a víznek a hangot felerősítő hatásában üzentek át a túloldaliakhoz.
A Kölcsey-idézet annyira találó volt, hogy a híd alapkövébe ezt véstük be három nyelven: magyarul, szlovákul és angolul.
A felrobbantott Mária Valéria-híd
Nyolcvanharmadik évében jár (2008-ban készült az interjú), szerencsére a technikai eszközök ma már nem olyan súlyosak, mint pályája elején, de azért most sem könnyű szállítani, emelni, tehát nem kis fizikai munka a forgatás, mégsem adja fel.
Amennyire a saját zsebem terhelhetősége engedi, meg egy-két baráti csoporté, előteremtjük az utazásnak és a technikának a feltételeit. Egyetlen filmes érdekközösséghez sem csapódtam, aminek következménye, hogy most, amikor a kisebbségi filmfesztivált Esztergomban tartották, a szervezőknek sikerült kihagyniuk engem és a filmemet. Egyébként saját és baráti erőből kész produkciót már nem tudunk létrehozni, csak a felvételeket tudom megcsinálni archiválásra, de a film összeállításához szükséges digitális vágószoba bérlete iszonyúan drága.
Van ilyen befejezetlen munkája?
Évek óta hurcolt témám van az esztergomi hídépítés idejéből. Amikor megismertem az ottani magyarok sorsát a beneši időkből, például deportálásukat a Cseh medencébe, felhívták a figyelmem egy idős papra, Burián Lászlóra, aki arról nevezetes, hogy fiatal papként önként elkísérte marhavagonokba zsúfolt híveit. Velük éhezett és szomjazott a három-négy napig tartó úton szolidaritásból, csak azért, hogy a segítségükre legyen. Felkerestem Burián atyát, aki elmesélte, hogy nem mindegyik cseh gazda volt ellenséges a deportált magyarokkal, sőt találkozott olyan cseh emberekkel is, akik segítettek a magyaroknak titokban hazaszivárogni a Felvidékre. Ez indított arra, hogy – még élvezve a híd-film anyagi támogatását – elutazzunk az atyával a Cseh medencébe, ahol felkerestük az ott ragadt magyarokat, és azokat a cseh embereket, akik messze nem értettek egyet a beneši dekrétumokkal.
Utunk legmegrázóbb mozzanata az volt, amikor az egyik templomban Burián atya szentmisét tartott, oda jött hozzá a cseh pap, letérdelt elé, és bocsánatot kért Benešért és a deportálásért.
Burián László végső nyughelye a párkányi öreg temetőben (Fotó: Vank Ernő)
Burián atya annyira megdöbbent és annyira meghatódott, hogy ő is letérdelt. És képzelje el a két papot egymás előtt térdelve, egymást átölelve kölcsönösen bocsánatot kérve minden ellentétért, ami volt a cseh, szlovák és magyar nép között. Ez a jelenet, és az akkor készült felvételek arra indítottak, hogy egy kétrészes filmet készítsek, a címe is megvolt: A kibékülés útján – Ebedtől a Cseh medencéig. Ebed az a kis község Párkány mellett, ahol Burián László szolgált. Az első rész elkészült, de a másodikra, amely a legdrámaibb lett volna, elfogyott a pénzünk. Nem tudjuk megvágni, ugyanis egy vágószoba ára óránként tízezer forint, hozzá a technikus háromezer, és egy 50 perces film legalább ugyanannyi óra vágást kíván.
Ez hozzávetőleg hat-hétszázezer forint…
Pályáztunk a Mozgókép Alapítványnál, de a filmszakma – sajnálatos módon – a szolidaritás erényét nemigen hordozza, klikkek születnek, klikkek léteznek, egymás szekerét tolják, egyikbe sem jelentkeztem. Mindig csak azokat a filmeket csináltam, amelyeket nagyon szerettem volna elkészíteni, s ezért a költségeket minimumra faragtam, nehogy a magas költség legyen az akadály. Panellakásban lakom, nincs autóm, nincs nyaralóm úszómedencével, csinálom a dolgomat. 1974-ben kezdtem forgatni egy kis falu: Mezőhék halálra ítélt tanyavilágáról egy sorozatot, végig kísérve az ottani emberek sorsát a körzetesítésen, az iskolaromboláson keresztül egészen a mai napig: hogyan váltak gyökértelenné azok a hajdani gyerekek, és napjainkban az ő gyerekeik is. Amikor már nem kaptam pénzt a sorozatra, a Püski Kiadó könyvként kiadta a felvett anyagot. Köszönet érte! Ezt folytatom, amíg tudom.
