„Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen“, hirdette a nehéz időkben is reményt adó üzenetet áldott emlékű anyai nagyanyám konyhájában a tűzhely mellett az általa készített hímzett falvédő. Kisgyermekként sokszor olvasgattam a házi áldás szövegét, melyet, lévén, hogy a főzés miatt a falvédők gyakori mosásra szorultak, mások is váltottak, azokat azonban már nem tudom az emlékezetembe idézni.
Talán azért is csodálkoztam rá gyermekként ezekre a jellegzetes darabokra, mert a mi konyhánkban már nem volt ilyesmi s most egy, a galántai múzeumban megvalósuló falvédő-kiállítás, melyről honlapunkon is hírt adtunk, felidézte bennem ezt a régi emléket.
A mai fiatalok a díszes konyhai csempék korában már aligha tudják, mire szolgáltak ezek a nagyanyáink, dédanyáink konyháját díszítő hímzett, a mai ízlésvilágunk szerint már giccsesnek tartott falvédők.
A falvédők használata és eredete a német kultúrkörből érkezett Magyarországra a 19. század végén. Elsőként egy bécsi iparművész fejéből pattant ki az ötlet, hogy a konyhákba is lehet díszített textileket a falra akasztani. 1871-ben egy divatlapban közzé is tett néhány rajzot, amelyen hímzésmintákat kínált a konyhai falvédőkre.
A fal díszítésének igénye a szegényebb rétegekben is megvolt, így az iparművész ötlete rövidesen népszerűvé vált.
Az anyaghoz olcsón hozzá lehetett jutni, és a falvédőkészítés révén az egyéb, produktív munkákból kizárt nők alkotóvágya is érvényesülhetett. És mivel hímzéssel az összes társadalmi réteghez tartozó nő foglalkozott, a lányiskolákban tantárgyként is szerepelt, széles körben elterjedt a hímzett falvédők divatja. Egy idő után a textilgyárak is meglátták ebben az üzleti lehetőséget, és előrenyomtatott mintákkal gyártott falvédők tömegét dobták piacra.
A kezdetben csak úri családok szobáiban megtalálható falvédők használata a 20. század elejére általánossá vált a polgári, az iparos és a parasztcsaládok konyháiban is, városon és falun egyaránt. Gyors elterjedését annak köszönhette, hogy a konyhákban a szabad kéményes fűtési módot egyre inkább felváltották a zárt füstelvezetéses kémények, így a falak már nem kormozódtak össze, s a tiszta falfelületeket díszíteni lehetett. Az előrenyomtatott minták többnyire idillikus polgári vagy paraszti életképeket ábrázoltak, melyeket mindenki a saját ízlése, fantáziája és kézügyessége szerint hímzett ki. Nagy részükön olvasható volt felirat vagy vers is.
A falvédők általában azonos sémát követtek: naiv, kissé a gyermekrajzokra emlékeztető, idealizált életkép szerelmespárral vagy a konyhában szorgoskodó háziasszonnyal, virágmotívumokkal övezve. Középen vagy a rajzot keretezve kapott helyet a versbe szedett, nemegyszer helyesírási hibákkal készült, egyszerű rímpárokból álló szöveg.
A versikék gyakorta nép- és műdalokból, vagy a Bibliából származtak, életbölcsességeket, intelmeket hordoztak, illetve érzelmes vagy humoros tartalommal bírtak.
Az első helyen mindvégig a vallásos házi áldás szerepelt, melyet már a bevezetőben idéztem. De voltak rövidebb, fohásszal ellátottak is, mint: „Isten áldása lebegjen e ház felett”. Gyakori volt a „Dicsőség Istennek, békesség a jóakaratú embernek”, mely tulajdonképpen a Gloria egyszerűsített változata, vagy a „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” Miatyánk-részlet.
A legváltozatosabbak viszont azok voltak, amelyek mai szóhasználattal élve partnerkapcsolati, viselkedési tanácsokkal szolgáltak a háziasszony, illetve a ház ura számára.
A legtöbb házasság akkoriban elsősorban az anyagi érdekből köttetett, így a feleség értékét, megbecsülése alapját, különösen a paraszti társadalmakban az határozta meg, hogy milyen a munkabírása, illetve miként felelt meg gazdasszonyként.
Erre utaltak a következő feliratok: „Jó kedvvel jön haza a párom, mert én mindig jó ebéddel várom” (egy példa arra, hogy a férfiember szívéhez a gyomrán át vezet az út), „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki”, Meleg otthon, jó feleség, férfiaknak mi kell egyéb”, „Az asszony dísze a tiszta konyha”, „Szomszédasszony elmehet, pletykázni most nem lehet”. Jó jelnek számított, ahol a házastársak kapcsolatában már megjelentek a gyengéd érzelmek is: „Nincs nagyobb földi boldogság, mint a szerelemből kötött házasság”, „Szép vagy, páva, nem mondom, de még szebb a galambom”, „Nincs szívemnek egyéb kívánsága, mint hogy éljek férjemmel örök boldogságba'”.
Természetesen nemcsak a nőkkel, hanem a férfiakkal szemben is voltak elvárások, s ez a falvédőkön is kifejezésre jutott: „Ne járjon a férj a konyhába, ne szóljon az asszony dolgába”, vagy: „A jó ételt ha szereted, hozz haza pénzt eleget”, „Az én asszonyom nagyon örül, ha nem járok a kocsma körül”, „A Jóistent arra kérem, józan férjet adjon nékem”, „Nekem olyan ember kell, ki más nő után nem jár el, nagyon sok pénzt keressen, és csak engem szeressen”, vagy egy másik változat szerint: „Nekem olyan ember kell, ki kocsmába nem jár el, egye itthon vacsoráját, becsülje meg a családját”.
Külön csoportot képeztek a valamely kívánságot kifejezők: „Az én jó Istenemet könyörögve kérem, hogy a kedves családomat minden rossztól őrizze meg nékem”, „Bort, búzát, békességet, csinos, dolgos feleséget”.
S ha már kívánságról esett szó, bekerültek a „konyhába“ a politikai történések és a egyszerű nép ezekkel kapcsolatos keserűsége, vágyai is, kifejezésre jutott a harctéren lévő szeretett kedvesért való aggódás és a békediktátum miatti fájdalom.
Ezekre példák: „Az Úristent leborulva könyörögve kérem, messze elment kedvesemet adja vissza nékem”, s alatta a beszédes évszám: 1914-15, „Szállj te madár, vidd a szívemet, szép kedvesem, néked üzenek”, vagy a „Turulmadár szállj, sehol meg ne állj, vidd el a mi üzenetünk, lesz még magyar nyár”, illetve az „Ahogy visszakaptuk a Felvidéket, visszakapjuk az egészet, mindent vissza”.
A falvédők tehát a legváltozatosabb képi és szöveges megfogalmazásokban hirdettek intelmeket, beszéltek a szorgos, tiszta háziasszonyról, a hűséges, józan életű férj erényeiről, érzelmekről, szerelemről, árulkodtak honvágyról, általános igazságokat hirdettek, történelmi eseményekre emlékeztettek. De megjelentek rajtuk a magyar nóták közismert sorai, kedvelt slágerek, népszínművek szövegrészletei is.
A falvédők többsége tehát a vágyott idillt, a romantikát hozta be a konyhákba, az ott szorgoskodó asszonyok életébe, miközben annak reményét is ébren tartotta, hogy az eseménytelen, vagy épp küzdelmes élet lehet jobb is. Az ábrándképek mellett olykor a humor vagy a csipkelődés is megjelent: „Ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek”, „A vendég nem is rossz, ha a konyhára hasznot hoz” (ez némi magyarázatra szorul, a betoppanó vadászöltözetű férfi egy frissen elejtett nyulat nyújt a gazdasszonynak), „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég” (az előbbiek alapján a negyedik napon már legalább egy újabb nyúl szükségeltetett volna, hogy ismét kedvessé váljon a vendég), „Könnyebb beszélni, mint tenni, nehezebb főzni, mint enni” (egy jelzés arra, hogy a ház ura ne nagyon kritizálja az a ebédet, mert legközelebb főzhet magának), illetve: „Férjem uram itthon légy, itthon nem csíp meg a légy”.
Az életmód és a lakások korszerűsödésével a falvédők fokozatosan eltűntek, az 1950-60-as évek csempézett konyháiban már nem volt szükség arra, hogy megvédjék a falat a szennyeződésektől.
Míg a házi áldások ugyan más formában, de újra megjelentek a lakásokban, a klasszikus falvédőkkel már csak kiállításokon, falumúzeumokban találkozhatunk, illetve néhol még kegyeletből, emlékként őrzik a szekrény mélyén a nagyszülők konyhájának díszét, sőt, akadnak, akik gyűjtik is ezeket.
A még fennmaradt darabok hűségesen őrzik számunkra a letűnt korok emlékét, tanúskodva arról, hogy az emberek a legszerényebb körülmények között is mindig igyekeztek csinosítani az otthonukat. Ha mással nem is, legalább az ábrándokkal kecsegtető falvédőkkel…
